- Akkor megint egy álommal beljebb vagyunk? - kérdezte a pasim a Christkindlmarkt-on.
- Igen! - válaszoltam mosolyogva. Évek óta készültem Bécsbe, így Advent idején, és még tegnap este se hittem igazán, hogy ma ott leszek, bár időtlen idők óta nem vártam ilyen izgalommal a reggelt. Gyerekes lelkesedéssel ébredtem. Kipattant a szemem és türelmetlenül vártam az indulást. Az úton csicseregtem karácsonyi ajándékokról, lényeges semmiségekről, mindarról, ami az elmúlt hetekben megfordult a fejemben.

Bécs hidegen, de ragyogó napsütéssel fogadott minket. Összekulcsolt kezünket pasim kabátzsebébe dugtuk és napcsíkokon bejártuk a (lócitromszagú) várost. Térképünk nem volt, ezért először megérzésből közlekedtünk, majd egy szórólap térképrészlete után.
- Ez a térkép lassabb, mint gondoltam. - mondta nagy komolyan a pasim, miután pár utcányit haladtunk és a térképen is beazonosította kiinduló és éppen aktuális helyzetünket.

Olyan apróságoknak örültünk, mint a Nordsee, a Starbucks, az ünnepi fényekbe öltözött város és a Xocolat nevű apró csokoládébolt. Találtunk régiségeket kínáló karácsonyi vásárt és két újabb angyalkával bővült gyűjteményünk, valamint a sokféle bögréből egyet haza is hoztunk. Vettünk még egy fél vekni kenyeret is, bár csak itthon kóstoltuk meg, éppen olyan finom, mint amilyennek tűnt.

Amint leszállt az este, apró csillagfüggönyök gyúltak az utcákon, forralt bor és puncs illata remegett a hidegben, meseország apró szegletében jártunk.

London elképesztően jó. Színes és vibráló, felkavaró. A Camden Lock piaca kellemesen bolond. Én három 1 fontos nyakláncot vettem. A pasimtól kaptam egy gyönyörű, kék pillangókitűzőt. Hihetetlen(ül bolond) forgatag, hihetetlen(ül bolond) ruhák, hihetetlen ízvilág a világ minden pontjáról. A metróban leültem egy srác mellé. Zöld szilikonkarkötőjén fehér Ferencváros felirat volt. Szívesen mondtam volna neki valamit, de semmi értelmes sem jutott eszembe, csak a "magyar vagy?" balga kérdés. Így hallgattam.

Mindig elbűvölt az emberi arc sokszínűsége. Szemek, szájak, orrok, állak, szemöldökök. Hol ér véget a homlok és hol kezdődik a haj. Ahol felnőttem, azt hittem mások az emberek, de csak mostanság jövök rá, mennyire egyformák. Ha nem tartanám tolakodásnak, akkor arcokat, embereket fényképeznék az utcán.

A Natural History Museum-ban James Mollison face to face portréi kavartak fel a legjobban.

Egy nagy hibát követtem el. Rábeszéltem a pasimat, hogy kóstolja meg a "100% pressed apple, raspberry & grape juice"-t, rákapott.

Nehéz elmondani milyen volt az ég (alig esett, inkább ragyogott a nap és nálam csak zárt cipő volt), milyen gyönyörűek a parkok kacsákkal, mókusokkal, milyen szépek a fehér házak és a színes ajtók, milyen Kensal Green temető angyalokkal és elszáradt gesztenyefalevelekkel, milyen végigjátszani egy öt emeletes játékboltot, milyen bal oldalt közlekedni.

Vissza akarok menni, ott akarok élni. Egy kicsit legalább...

Életről és halálról gondolkodtam, amíg az éjszakában rohantunk. Nem rémít a halál, de bántana, ha neki fájna, ha nem lennék. Nem magamért, hanem miatta kell vigyáznom magamra. (2005.08.15.)

Lebegek a tengeren és mintha a létezés kotyogna a fülemben. Végtelen az ég és én is elvesztem testem körvonalát. Egy vagyok mindennel. Nem tudom meddig ér el kezem, hol van a lábam. A mindenségen járok, és a minden ölel magához. (2005.08.16.)

Hullámok rohamozzák a partot, a napsütés már nem éget, újra és újra csobban a víz, morzsolódnak a kövek, de valaki hiányzik. Mintha minden második levegővétellel jutna csak tüdőmbe levegő, minta nem lenne elég oxigén. (2005.08.17.)

Trogir elbűvölő. Reggel a halpiacon ismeretlen szerzetek szemeznek velem, kicsit távolabb friss és édes a füge, omlós a kecskesajt és a dagadós kiflin kristálycukor csillog. A szűk utcákon alig látni turistát, nem úgy, mint délután. Ruhák csinos sorokban száradnak a házak közé feszített csörlős köteleken. Felfedezők járják a várost, majd ejtőznek a napernyők alatt. Éjszaka a rakparton dübörög a zene, csörögnek a poharak, nevetéseket pattognak a falak között. Lépcsők futnak magasba, keskeny ajtókig és a behúzott ablakzsaluk mögött lassan csordogálnak a mindennapok. (2005.08.20.)

Nem is tudom rendes mondatokba összefoglalni az elmúlt hetet. Csak képek villódznak a fejemben, mint film végén a legemlékezetesebb jelenetek: kékeszöld tengerpart éles fehér sziklákkal; fenyők illata keveredett a tenger illatával; pálmafák és napernyők árnyéka; Trogir és Split szűk utcái; ízletes kagyló, rák és füge; halpiac, kecskesajt és aludttej, hajózás Trogirtól Okrug Gornji-ig, napsütés és hatalmas habos felhők. Láttam három gyíkot és nagyon sok lepkepillangót. Volt persze eső is és rengeteget üldögéltem dugókban, de erre már alig emlékszem, mert itthon vagyok. Gyarló vagyok: a teljességet csak akkor értem meg igazán, amikor megismerem hiányát. (2005.08.21.)

Albumba rendeztem a képeket, Prága.

2004/09/16 - 2004/09/19 Prága

Évek óta készültem Prágába. Nem tudtam, mi vonz, de éreztem, oda el kell mennem. Viszont, amikor csütörtök hajnalban (2004/09/16-án) a Florenc-en álldogáltam és vártam valakire, akit még sohasem láttam, akiben nem tudtam, bízhatom-e, akkor bizony bárhol máshol szívesebben lettem volna. Az óramutató csigalassúsággal vándorolt és minden egyes várakozással töltött bizonytalan perc egy-egy évnek tűnt. Hat évet vártam Prágára és 15 évnek tűnt, amit Yoyaaa-ra vártam, aki alkatában és mozdulataiban öcsémre emlékeztetett.

Alvással, kusza álmokkal köszöntött Prága és verőfényes napsütéssel. Mindenki a lelkemre kötötte, hogy nincs vénasszonyok nyara Prágában és ilyenkor már zima van javából. Amikor én jártam Prágában, akkor melegen sütött az őszi nap és néha már a forró nyári napokat idézte.

Két álmom volt. Az elsőben leesett a padlóra az ezüst háromszög fülbevalóm és apró szilánkokra tört benne a kő. A törött ékszer miatt olyan fájdalom járt át, mintha szívem darabjait szemlélném. Néhány pillanatra visszasétáltam az ébrenlétbe, majd újabb álom várt. Egy buliba csöppentem, ahol mindenki a szerelmemet ismeri, de ő nincs ott. Idegenek nézegetnek, beszélgetnek velem, méregetnek. Ellenséges körülöttem a légkör és nincs ott az a pasi, aki megvédhetne. Egyedül vagyok. Amikor legnagyobb magányom, a tömeg felett észreveszem a férfit. Tudom, hogy ő az, bár nem tudom a nevét, nem tudom beazonosítani egyetlen fiú ismerősömmel sem. Álarcot visel. Mindig álarcot visel és én gyűlölöm az álarcát és gyűlölöm, hogy nekem is hordja. Végtelen termeken rohanok keresztül és folyik a könnyem.

Alig aludtam másfél órát. Egyszerre voltam meggyötört és kipihent. Nyakamba vettem a várost. Csak járkáltam az utcákon és elsőre megtaláltam, amit nagyon meg akartam nézni. A Táncoló Házat. Egyenesen oda mentem, térkép nélkül. Csak mentem, amerre kedvem tartotta. Találtam egy tornyot - Prágában nem nehéz - és egy nyitott ajtót. Felmentem. Egészen a város fölé. 182 db lépcsőfok volt. Prága nem csak a tornyok, de a lépcsők városa is. A tetőtérben Ladislav Sitensky 1936-67 között készült képeit nézegettem. Szerettem volna, ha olyan kihalt most is Prága, mint akkor. Szerettem volna a Károly-hidat reggeli párában, nem pedig tömegtől zsúfoltan látni. Mókás tehenek voltak mindenhol. Fájtak a lábaim, amikor Yoyaaa-val a Muzeum-nál találkoztunk. Ő eredetileg a Vencel teret javasolta, de én nem jöttem rá, hogy éppen ott vagyok, mert a lovasszobrot állványzat takarta.

Prága és a sör. Ha már ott vagyok, akkor gondoltam megkóstolom. Sikerült egy pohárral meginnom, de nem lesz szenvedély. Aki viszont szereti a sört, íme egy fontos mondat: Jedno pivo, prosím!

Péntek (2004/09/17) lassan nyújtózkodva indult, majd Yoyaaa-val kirándultunk. Petrin-be mentünk. Most 293 db lépcsőfok vezetett a kilátó tetejéhez és én nagyon szerettem a piros tetőket. Vidámak voltak a napfényben. A Kommunizmus áldozatainak emlékműve - Olbram Zoubek alkotás - pedig fájdalmasan szép. Megnéztük az órajátékot és felmásztunk a Károly-híd egyik tornyába is (121 lépcső) és onnan néztük a kivilágított várost. Jó volt, mert ott nem volt tömeg. Nemzetközi napot tartottunk és mexikóit ettünk, sok chilivel, majd otthon én főztem chilis forrócsokit. Csináltam rengeteg képet is, de ahhoz még idő kell, hogy albumba rendezzem és feliratozzam.

A cseh korona számomra krajcár lett és Yoyaaa is eltanulta tőlem. Én pedig a 'rilit'-t tőle. Rengeteget dumáltunk az élet lényeges és lényegtelen dolgairól. Azt nem tudom, hogy miért, csak azt tudom, hogy találkoznunk kellett. Séta közben majdnem nekimentem Müller Péter Sziáminak és akkor jöttünk rá Yoyaaaval, hogy van közös ismerősünk. Mókás, hogy volt idő, amikor egy városban laktunk, mégis egy másik ország fővárosában találkozunk és derül ki, van egy közös ismerősünk.

Szombatot (2004/09/18-at) a prágai várban töltöttem. Szűk utcákon járkáltam és szakadt rólam a víz, olyan meleg volt. Voltam az aranyművesek utcájában és a Szent Vitus katedrálisban is. Három órakor éppen harangjáték volt Loreta-ban és 17 órakor megint elcsíptem az órajátékot a 20 apostollal. Elmentem Vysehrad-ba is. Vysehrad azt jelenti, hogy vár a hegyen. A tömeg után jó volt a csend. A templom melletti temetőben végtelen volt a nyugalom. A lemenő nap vörösre festette az ég alját, míg máshol a kék minden színében pompázott. Zsebcseleket olvastam. Legszívesebben a könyv minden második mondatát idézném.

Vasárnapra (2004/09/19-re) maradt a zsidó negyed. Rengetegen voltak, de én hősiesen álltam a várakozást, a lökdösődést és a napsütést. A legtöbb belépő 40-50 krajcár volt. A zsidó negyedbe viszont 300 krajcár volt minimum jegy, igaz 6 műemléket tartalmazott, de mellesleg megjegyzem, hogy egy liter Becherovka 256 krajcár volt. Minden pénzemet elköltöttem, hogy megnézzem a régi zsidó temetőt és az árnyas fák alatt sétáljak. Én még nem jártam zsinagógákban, de megdöbbentő volt. Megdöbbentő volt a tárgyak csillogása és gazdagsága. A másik oldalon viszont megdöbbentően szívfarcsaró volt a régi zsidó temető a rengeteg sírkővel és a fehér falakra írt nevekkel.

Francz Kafka szobrát nagyon megszerettem. Akárcsak a houska-t. Prágába kellett mennem, hogy igazi dagadós péksüteményt egyek finom túróval. A legjobbfinomabb viszont az az alma volt, amit a zöld füvön ülve a napsütésben ropogtattunk a hosszú séta után. Ugyanolyan öröm volt Prágát, mint Yoyaaa-t megismerni. Folyton az járt a fejemben, amikor a Florenc-on búcsúztunk, hogy "minden búcsúzás egy új találkozás kezdete". Én remélem.

Tenerife 

7 nap néha nagyon kevés. 7 nap néha nagyon sok. 7 nap néha pont elég. Egy héttel ezelőtt (2004.03.08. csak a történeti hűség miatt) havas eső áztatta Budapest utcáit és engem is. Hideg volt, fáztam. A repülőn, miközben az alattam kusztó térképtájat nézegettem, elkapott a lelkesedés, de az igazi boldogság akkor simogatott meg, amikor Tenerifén megérkeztem a sós víz és virágillatú nyári este levegőjét. Egy várakozással töltött nap után, már nem tűnt hosszúnak az idő reggelig. Éjszaka volt, amikor megérkeztünk. Csak hallottam az óceánt, a partra érkező hullámokat. Az idő múlásával nem csak az óceán mutatta meg szépségét, hanem Tenerifét is egyre jobban megismertem.

2004.03.09 volt igazán az első nap a szigeten és mi a Paya de las Americas-ra utaztunk. Banánültetvények végtelen sokasága, különleges színek és emberek, majd én órákat sétáltam a parton, miközben a hullámok a lábamat nyaldosták. A homok fekete, az óceán és az ég kék, a házak színesek, vagy vakítóan fehérek, a növények zöldek (még a gaz is egzotikus), a hegyek barnák és zöldek, de a Teide teteje ismét hótól fehér. A nap csak sütött, de nem volt forró nyár, inkább kellemes tavasz. Ekkor tudatosult bennem, hogy a Kanári-szigetek kicsit a Paradicsom maga. A szigeten az egyik fő sztori, hogy minden hiedelemmel ellentétben a szigetek nem a kanárimadárról kapták a nevüket, hanem a madár kapta a szigetről. A sziget neve a cane latin szóból ered, ami kutyát jelent, mert a szigeten egykor nagytestű kutyák éltek.

Nem tudom, pontosan hogyan van a boldogsággal, de én a legnagyobb boldogságomban is képes vagyok magammal hurcolni a fájdalmamat. Nem beszélek róla, hanem csendben kitölt, mérgez. Tudom, de mégse tudok tenni ellene. Mindig újra és újra belém mart. Önmagából lakmározó keselyűmadár.

Mindenhol és minden a turistákról szólt, de én valami régire vágytam. Valami igazira. Minden nagyon újnak tűnt és még folyamatosan épült is. Mintha az egész sziget nyaralókból állna és nem lennének ott helyiek. (2004.03.10. a régi keresése.) Santa Cruz is idegen volt. Mintha pár éve épült volna. Néztem a házakat, kerestem az erkélyeket, a régit, de alig találtam. Az útikönyv említett néhány parkot is. A parkok valóban fellelhetőek és gyönyörű növényektől buja, de mégis lélektelen. Van egy híres virágórája is, de az sem akkora szám. (Szerintem a székesfehérvári szebb, kidolgozottabb.) Ismertem szinte az összes növényt. Amit mi itthon cserépben nevelgetünk, az ott szabadon és szertelenül nő. Fikuszok, különböző pálmák, hibiszkuszok, bougenvilleák, ezen utóbbi 7 féle színben kápráztatott el. Megálltam az egyik zöldségesnél banánt venni és amikor meglátta, hogy csak kettőt szeretnék, egy legyintéssel nekem ajándékozta a gyümölcsöt. A helyi embereket nagyon megszerettem a lazaságuk miatt. Van bennük egy olyan nemtörődömség, amit hihetetlen bájjal ötvöznek és az eredmény mélységes kedvesség. A barna szemekről nem is beszélek.

Ami viszont nagyon szerencsésen alakult, hogy elmentünk a Calle Emilio Calzadilla-ba és ott megkerestük az 5. számú házat, felmentünk a 4. emeletre, majd gyorsan kerítettünk útlevél másolatot és engedélyt szereztünk a Teide megmászására. Ezután megnéztük még La Orotava-t is. Repdestem az örömtől. Igazi, hangulatos kisváros. Minden csatározás ellenére fennmaradt egy ház 1590-ből és gyönyörű a Puerto de la Cruz-i kikötő látképe is.

A Teide 3718 m és Spanyolország legmagasabb hegye. Hosszú az út a tengerparttól a libegőig, de csodálatos. A növényzet sávonként megfigyelhető és én az egyik megállóban találtam igazi mandarinfát. Virágzott. Bódító volt. A pozsgásokat egy idő után felváltja a fenyves, ahogy az ember felfele halad a szerpentinen, majd a kráter belsejében a kopárság a lenyűgöző, valamint a különféle alakzatú sziklák. Innen jónéhány métert ligegővel tehet meg az ember, majd három ösvényen indulhat tovább. Az egyik, ami a csúcsra megy, csak engedéllyel járható. A parkőr szigorú volt, de nekünk volt engedélyünk. Amikor megláttam az embereket a hóban, akkor elbizonytalanodtam, hogy edzőcipőben fel tudok-e majd mászni, de az első néhány száz méter volt a legnehezebb a hó miatt, majd csak a meredek lépcsők tették próbára a combizmaimat. A ritkás levegő nem volt olyan vészes, de a csúcs alatti kénes felhő kellemetlen volt. Felmásztam (2004.03.11.) és még életemben nem voltam ilyen magasan. A kilátás lélegzetelállító volt. Északról a hegynek zsúfolódó felhők, délen a part, majd a végtelen óceán és a szomszédos szigeteket is látni lehetett. Ami nem sikerült a vízparton, az sikerült hegymászás közben. Az arcom és a kezem leégett. Igazi tavaszias idő volt. Farmerban és pulóverben másztam hegyet. Az este viszont megint a tengerparton talált minket.

Akkor mutatta meg a soraimat. "Hósipka ül a hegytetőkön és süt a nap. Egyszer szeretnék igazi hegyeket is látni." Tulajdonképpen az ő ötlete volt ez a nyaralás és ez egy olyan pillanat volt, amikor nem jutottam szóhoz. Majd akkor sem, amikor elolvastam egy másik sms-t. Kijelölt határok között, szűken kaptam levegőt.

megállapítás egyszerű volt és tapasztalatokon alapult. Azt hiszem, vagy inkább remélem, hogy majd a gyerekeimmel fogok igazán mulatni a tengerparton. Egyedül is jól szórakozom a hullámokkal, feltűrt nadrágban, de igazából még sohasem volt társam ott. Mindenki csak szelíden figyel.

a Gomera szintén a Kanári-szigetek tagja. A körútazás busszal (2004.03.12.) jó is volt és nem is. Jó volt, mert a sziget gyönyörű, de nekem hiányzott a közelség. Az Erika-erdőben tett séta valamit kárpótolt, de én legszívesebben a teraszos földeken járkáltam volna. Én Perut képzeltem ilyennek. Gomera hihetetlenül zöld és az is kiderült, hogy a banán kínai, valamelyik kormányzó hozta be és nem felel meg az EU szabványnak. Nekem ízlett, de ez sehova sem számít. Mivel nagyon meredek a felszín, ezért a helyi pásztorok kommunikációnak a silbót használják. Ez egy füttynyelv és ahogy nekem tűnt leginkább a mondat zenéjét adják vissza. A helyiek szerint szinte mindenki érti és a lakosság 25-30 % "beszéli" is, ám talán helyesebb a fütyüli.

A kikötőben üldögéltem, két gitáros flamenkót játszott, a kék víz mögött jól látszott Tenerife és a fehér csúcsú Teide, az óceán alattam morajlott és én otthon voltam. Meg se akartam mozdulni. Ott jó volt. Tökéletes volt magányom és jó volt, hogy senki sincs körülöttem. Egyik percről a másikra érkezett egy esőfelhő és esőpermet hullott mindenre. Én álltam és mosolyogtam. Szeretem az esőt, szeretem az óceánt...

A szombat (2004.03.13) a tengerparton telt. Kincsekre vadásztam a homokban, bolondos madarak járkálását figyeltem és minden érzékszervemmel ittam az óceánt. Többször meggyőződtem róla, hogy sós. Utolsó napra (2004.03.14) maradt a Barraneo del Infierno (Pokol Kanyon). Az útikönyv szerint kopár sziklaszurdok. Pára ült még a hegyek között, amikor megérkeztünk Adeje-be a kanyon bejáratához, de a növényzet nem hogy kopárabb, hanem egyre bujább lett. Sőt az út egy folyó mellett haladt, néha keresztezve azt, így remek alkalom volt, hogy köveken ugráljak. A kanyon végén két hatalmas vízesés volt. Az út visszafele hosszabb volt, mert útitársam rákapott a fényképezésre. Én inkább a fejemben gyűjtöttem a képeket, mert a meredek hegyfalakat és sziklaformákat nem tudtam jól fényképezni. Viszont ha ilyen a Pokol, akkor nem is egy rossz hely.

A naplemente megint a tengerparton talált minket. Ha becsukom a szemem, akkor még minden részletét fel tudom idézni a parti sétánynak, még orromban érzem a tenger illatát. Reggel (2004.03.15) korán kellett kelni és a felszálló gépből még láttam a felkelő napot és az óceánt.
Budapesten tavasz és ezer dolog fogadott. Tudom, hogy ott jobb lenne lenni, de mégis jó itthon. Az óceán partján kellene élni.

Opatia, Horvátország

Már azt hittem, hogy soha nem fognak tódulni az emlékek, mert az a néhány rossz dolog elveszi az összes szép dolog varázsát. Mert igen volt rossz, olyan rossz, ami keserű szájízt hagy. Nem is ott volt rossz, hanem hétfőn az a mondat „dugtatok is?” nem volt vicces, sőt bántó. Mert ott volt és magáról kérdezett. Nem, nem dugtunk (nem így beszéltük meg, barátok voltunk, azt hittem)... itthon a kádban, egyedül… Igazából nem érdekel, hogy poén volt, vagy komolyan gondolta…. Nekem rossz volt az a kérdés… elbaszódott. Pedig alapjában élveztem. A tengerpartot mindig élvezem. Horvátország köddel fogadott. De ahol sütött a nap ott pompáztak a színes, tarka erdők. Mi pedig suhantunk, el a félig megépített autópályák mellett és autópályákon. Én folyamatosan ismételtem, hogy De jó! De szép! És nem is volt olyan nagyon hosszú az út. Az út szélén jobbnál jobb házak. Egy lakóépület és mellette egy másik fából. Pici ablakok, egy ajtó, lapos tető, egy tetőtéri ablakkal. Találtunk egy tavat, nem volt nehéz, arra ment az út, ami hihetetlenül türkizzöld volt. Fenn az égen viszont sötétszürke felhők ültek, míg a parton színes fák pompáztak. Lokvei-tó. Gyönyörű volt. További autókázás és a hegyek között egyszer csak ott csillogott a tenger.

Opatija (Abbázia) nem egy nagy szám. Jobban mondva nagy lenyűgöző szállodák, kiépített tengerpart. Olyan úrias. Megint bebizonyosodott, hogy nem vagyok egy hölgyike jellem. Én tapogatni akarom a tengert, érezni a bőrömön, kavicsot és kagylót gyűjteni. Nehezen ment, de én dacoltam a hullámokkal. Néha az volt az érzésem, hogy a többiek a „szegény bolond, legyünk türelmesek” rezignáltságával néznek rám. Kicsit zavart, néha zavart, de aztán a tenger, a morajlás és a kagylók, kövek, azaz kincsek gyűjtögetése lefoglalta minden gondolatomat. A Hotel Opatija-ban laktunk. A szoba a tengerre nézett. Messze távolban Rijeka (Fiume) házait láttam (és füstölgő kéményeit). De legyenek az épületek akármilyenek a tengernek akkor is jó illata van, a hullámok akkor is gyönyörűek és a tenger akkor is tenger és sós. Kóstoltam. Szombaton a tengerparton sétálgattunk, majd kajciztunk. A kedvenc tengeri halamat ettük. Nem volt tudatos, de én akkor is örültem neki. Tengeri hal citrommal és fokhagymával. Hmmm… még mindig itt van az íze a számban. Valamelyik nap csinálni fogok. Én együtt szoktam sütni a citrommal, citromhéjjal, fokhagymával, de most tanultam egy új technikát, hogy megsütöm simán a halat, majd fokhagymás olívaolajjal és frissen csavart citromlével meglocsolom. Úristen, csorog a nyálam.

Este még mindenfele sétáltunk és találtam sünikét és rejtett part melletti utat. Beültünk egy kávéházba és forró kakaót kortyolgattam egy sötét teraszon, miközben a tengeren a meg-megcsillanó holdat figyeltem. Nem, nem voltam egyedül, négyen ültünk az asztalnál. Majd a szállodában fürcsi és alvás, mert napfelkeltét akartam nézni. Ezért fél hétkor keltem. T is felkelt velem. A parton sétáltunk és néztük a felhőket, a tengert… szerintem csodaszép volt. Majdnem olyan, mint a napnyugtakor, amikor a sötét tenger fölött színes felhők úsztak. Vasárnapra 20 fok és ragyogó napsütés lett. Először elmentünk egy kis faluba, aminek a nevét elfelejtettem és a térképről sem sikerült azonosítanom. Apró a kavicsos volt a partja és a hullámok szélénél álltam. Tengertapogatásom közepette nem tudom, hogy hányszor ázott el a cipőm, de a só most korrektül ott virít rajta. Nem baj. Csuda jó volt. Édes kikötő, iszonyú jó házakkal. Felmentünk még Moscenice-be (ez persze nem így írják, hanem az s-en van egy fordított sátor, az első c betűn pedig egy ékezet). Ennek a falunak a nevezetessége, hogy van egy vára, amiben iszonyú szűk utcák vannak és házak egymás hegyén. Olyan érzésem volt, mintha valakinek az udvarán sétálgatnék. A várból lehetett látni az egész öblöt, de elég nagy figyelmet kapott tőlünk az a „bennszülött” aki a tetőcserepeket igazgatta, miközben ott sétálgatott a tetőn… bátor volt. Innen tovább mentünk Rijeka felé. Megálltunk egy újabb faluban. Nevét ennek sem tudom, ahol száradó halászhálók voltak és macskák. Itt találkoztam egy kissráccal, aki rámutatott egy macsekra és mondott valamint, én csak magyarul válaszoltam és ezen az áthághatatlan nyelvi nehézségen mindketten annyira meglepődtünk, hogy szótlanságba zárkóztunk. Pedig olyan régen szólított meg valaki így mosolyogva, ilyen kedvesen.

Rijeka kikötő…. hmmm még nem jártam kikötőben, de úgy képzeltem, hogy az valami nagyon romantikus hely… hát… én romantika alatt mást értek. Persze logikusan végiggondolva természetes, hogy egy kikötő látképét daruk szegélyezik, mert valamivel ki kell pakolni azt a sok árut. A tengerben irtó jópofa halak úszkáltak és le is fényképeztem, amihez kiskutya-pózba ereszkedtem… mögöttem jól szórakozhattak és állítólag kicsit égő is voltam, ezért amikor kikötött egy hajó, akkor modorálom illett magamat. A vízben a halakon kívül tök jó vastag láncok is voltak, amin megtelepültek a kagylók. A halászhajókat elnézve, a halászat sem egy leányálom. Sétáltunk a Korzón és ettem fagyit is. Mo-n még nem is találkoztam Zabajone (olasz édesség, úgy csinálják, hogy tojássárgából és édes borból, aszúhoz hasonló krémet főznek) fagyival. Finom volt. De a gombóc sem egyszerű gombóc, hanem kuglica és úgy adják, hogy belemélyesztik a fagyiba és ami jön az jön….A Korzó végén, a déli napsütésben a jókedvszám szólt. Még Trsat várát néztük meg. Mivel autóval nem találtunk feljárót, ezért lépcsőztünk. 437 lépcsőfok volt és ezen még le is kellett jönni (ez kb. 20 emeletes háznak a lépcsőzete lett volna). A bástyára kiülve lábam alatt Rijeka terült el. Iparváros rendben van, de valami barom a hegyoldalba emeletes panelházakat épített, így semmiképpen nem kapja meg a romantikus tengerparti kikötő jelzőt. Pedig igen szép házak voltak a Korzón. És jól néztek ki a sötétzöld spaletták… de egyre nagyobb a felújítás és megint a finom részletek vesznek el ott is.

Hazafele mintha rövidebb lett volna az út, vagy nem tudom… valami más volt. A fényképezés nagy para volt. Én szeretek fényképezni, viszont folyamatosan rosszul éreztem magam, mert ők nem annyira fényképeztek. De így a képeket nézegetve örülök, hogy csináltam képeket. Ráadásul nem lehet normális képeslapot kapni Horvátországban, ez tény…vagy már elfogyott mind…
És akkor még nem beszéltem a fodrozódó és tajtékzó hullámokról, a habos felhőkről, a pálmákról, a fákról, a babérbokrokról, az október éjszakáján illatukat ontó virágokról, a sirályokról… de a többi emlék is jön idővel. Jót és rosszat összevetve, nem hagytam volna ki életemből ezt a hétvégét sem.

A kedvenc tengerpartom viszont még mindig Korfun van. Paramoras. Oda vissza szeretnék menni. Nagy homokos placc, meredek homokfallal és a végtelen tengerrel….