Reggel még halvány esély mutatkozott arra, hogy hosszabb lesz a telelés, és a Lengyelországban összepiszkosodott - volt sár és hó is - ruhák kimosása mellett végre olvasok is egy kicsit. A képek rendezésével is kacérkodtam, de végül mégiscsak elkezdett csordogálni a net és én a laptop előtt ülök.
Nem mellesleg Zakopane és Krakkó hóban, sárban és ködben is nagyon jó.
Abszolváltuk az első családi kirándulást. Zsombi békésen aludt a Disznóparéjfélék, Királydinnyefélék és a Csodatölcsérfélék között, majd szörnyen megéhezett; a pasim hű babakocsi tologató volt, mert a babakocsinak mindig mozgásban kell lennie; én meg megint megállapítottam, hogy szeretem az ősz színeit. (Egyébként legalább 10 éve készülök a Vácrátóti arborétumba.)
Fraknó vára hatalmas, már messziről fenséges látvány. Közelről nem is igazán lehet megmutatni méreteit. Engem az Esterházy kincstár és a kincstárba vezető titkos lejáró nyűgözött le legjobban meg a 142 m mély kút, ahol 5-6 mp alatt csobban a kút száján beöntött víz. Persze, az is nagyon tetszett, hogy a Herceg hallali kiállítás négy termében nem csak a múlt kapott helyet, hanem a kortárs művészet is.
Számomra - Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége óta - a városnézés elmaradhatatlan része a temetői séta. Nézegetem a sírokat, a neveket, a dátumokat és a asszonyokat, akik egy-egy sír körül serénykednek. Mindig nők hordják a vizet, férfiakat nagyon ritkán látok, viszont a kút mellett a kannákat biztos pontként rendszeresen megtalálom. Vasárnap a zsebkendőnyi mošćenicei temetőben csendesebb voltam, mint általában. Minden név mellett volt egy fénykép és az apró falu történelme megelevenedett. Az egyik családi síremléken legfelül Giuseppe és Giuseppina neve szerepelt 1890-es születési dátummal, majd ahogy közeledtünk a jelenhez Draganok, Zlatkok és Denisek követték. Minden síron a csokor művirág mellett volt egy csokor friss virág is. Egy néni rám köszönt és én vissza, de (véletlenül) olyan helyes kisejtéssel, ami után bármelyik eladó folyamatosan beszélt hozzám horvátul.
Lett egy kis színem. Itt-ott vörösbe hajló piros, máshol egészséges barna, a szemem világítóan kék, a hajam kiszőkült. Csütrötök reggel elindultunk Rovinjba és ott töltöttünk két napot. Két nyári napot május elején. A nap ragyogott, letüdőztük a tengerillatot, sétáltunk az óvárosban, felmásztunk a templomtorony harangjaihoz, olvastunk a tengerparton, én kötöttem is, finomakat ettünk, mindenféle tengeri izét és friss epret, ugráltam sziklákon, fényképeztem sokat, gyíkokat, sirályokat és virágokat meg mindenféle szépséget. Naplementét is. Az óváros lábánál ültünk, egy nagy fehér sziklán és megvártuk, amíg besötétedik, majd annyira beszélgettünk, hogy elvétettük az egyszerű utat a szállásig, de el nem tévedtünk. Ma reggel átszeltük az isztriai-félszigetet, mesebeli erdőkön és mezőkön át vezetett útunk, majd Plomintól autóztunk Rijekáig. Megálltunk Mošćeniceben, igazi meseváros, és Mošćenička Draganban. Semmi kedvünk sem volt hazajönni, de jó, otthon illatú a kispárna. Szeretem.
A pasim remekül ért ahhoz, hogy sok-sok életemben elsőt varázsoljon nekem. Ma elvitt a Kékestetőre. Kiábrándító. Mindenre számítottam, de erre a lepukkant, szemetes, bazári valamire egyáltalán nem. Sokkal viccesebb volt a Mátrában sétálni és fényképezni...
Reggel hasunkra sütött a nap, ezért némi tollászkodás és mosás után, ebédidőben elindultunk kirándulni. Gödöllőn sétáltunk a Kastélyparkban és sajtos-tejfölös lángost ettünk; elmentünk Lőrincibe, gyerekkori emlékek és sírok között kóboroltunk; Hollókőn megnéztük a Kossuth utcát (megint egy éltetemben első), felmásztunk a várhoz és haraptam a levegőt, aminek ázott föld, fa és fenyő illata volt. Kipróbáltuk a Bableves Csárdát, én stílusosan palóclevest ettem, a pasim pedig Jókai bablevest. Hibátlan nap.
Nagyszüleim és szüleim között félúton megálltunk Székesfehérváron és a fekvő katonánál, a Mokkában ittunk egy kávét. (Igen, ott, ahol régen fotóbolt volt.) A bejárat melletti kis hűtőben jóképű krémeseket fedeztem fel. (A pasim a polcon egy régi Galaktikát talált.) Hosszú töprengés után az Aranyalma cukrászda áfonyás krémesét kóstoltam meg. Zseniális. Ha szabadulni tudnék az évekkel ezelőtt Fehérváron vett hatlapos tökéletes emlékétől, akkor biztos, hogy kiérdemelné a legjobb jelzőt. Így viszont az emlék-sütemény mögött a második.
Átlépjük a megyehatárt és bennem megváltozik valami. Másként rezegnek a részecskéim. Fejér megye. Otthon vagyok. Minden változás ellenére, a dolgok legmélyén ott a változatlan állandóság, amihez hazatalálok. Édes-bódító és fájdalmas.
Az "Am Berlin Museum" környékén - ez ott van a Jüdisches Museumtól pár utcányira - művészettel és a művészvilággal kapcsolatos mondatok szegélyezik az utcát. A másik oldalon gesztenyefák sorakoznak. Az én kedvencem - meg a mai napomra is ez illik tökéletesen - a "Drehen wir die Planeten endlich anders..."
Ez a másik oldal, az idézetek másik oldala
Eszeme jutott még az is, hogy a Jüdisches Museumban most nyílt Charlotte Salomon festményeiből kiállítás. Képregényszerű festményein nyolc éves korától egészen haláláig dokumentálta életét és a külvilágot. 26 évesen, terhesen Auswitzban halt meg, de megfestette anyja öngyilkosságát, nevelőanyja, aki híres énekesnő volt, sikereit, a fasizmus terjedését. Mivel családja nőága igen hajlamos volt a depresszióra és az öngyilkosságra, ezért Charlotte terápiás céllal kezdett festeni. Néha festményei nem is képek, hanem ecsettel megírt naplórészletek.
Egy méregdrága kötött pulcsikat árusító, puccos butikban pedig ezt fényképeztem. Mire is mennénk önírónia nélkül...
Berlin hatalmas. Szélesek az utcák, magasak a házak, óriásiak a terek. Minden nagy, mintha gy óriás játékbirodalmában tévedtem volna. Citromsárgák a villamosok. Arra számítottam, hogy a szétszakított és újra egyesült város abszurd egzotikuma talál majd szíven, ehelyett élményekből és hangulatokból áll össze az én Berlinem.
Kóstoltam a híres berlini Curry Wurst-ot, de a sült csülök és a hagymás-almás máj ezerszer jobban ízlett. Sörből csak két kortyot ittam – még mindig nem szeretem -, azt is a müncheni repülőtér saját sörfőzdéjében. Berlin iránti szerelmem viszont akkor lobbant fel, amikor a Potsdamer Platz-on a toronyházak és a fal részletei mellett felfedeztem a Vapiano - Haagen Dazs – Starbucks triumvirátus. (Igen, Starbucks-bögre gyűjteményünk egy újabbal gyarapodott.)
Bő két nap alatt megint heteket éltem. A DDR Museum időutazás a gyerekkoromban (meg ott az Alexanderplatz, tévétorony, Cacao Sampaka), a Boden Museum meglepő, a Hamburger Bahnhof pedig a legnagyobb kortárs művészeti múzeum néhány remek és néhány pocsék alkotással. A Jüdisches Museum messze földön híres modern épületéről, de a én szívem a holokauszt toronyban szorult össze meg a sikító korongfejeknél. Elképzelni nem tudtam, ember hogyan léphet rájuk, pedig az alkotók éppen ezt kérték a nézelődőktől.
Szombat hajnalban Pével sétáltam a városban: Checkpoint Charlie, Reichstag, Brandenburgi kapu. A holokauszt emlékmű gyönyörűségesen fájdalmas, az új kormányzati negyed pedig igazán sci-fi-be illő. Végül, nagy egyetértésben, egy Starbucksban ittuk meg reggeli kávénkat. Az éjszakai életből – Solar és Coctailclub volt a kedvencem – ugyanúgy kaptam ízelítőt, mint a luxusáruházból, de – nem meglepő módon – nekem a piac és a környék kis kávézói tetszettek. (Neuer Markt am Kollwitzplatz, Kollwitzplatz, Prenzlauer Berg; Sa 9-16 Uhr, metró: Senefelderplatz.)
A régi kelet-berlini részen a gyalogátkelőknél vicces figurák "irányítják" a gyalogosokat. Egyszer valakiben felmerült a gondolat, hogy egységesíteni kellene a gyalogátkelőhely lámpáit, ezt a berliniek nem hagyhatták, azóta a kalapos figurák képeslapokon, táskákon és esernyőkön is feltűnnek.
Firenzéből Tavernellébe autóztunk, amikor először észrevettem az égen a két fényes pontot. Majd ezután minden este láttam. Kicsit talán meg is bűvölt. Szokatlan volt.
Ma előkerestem a Stellarium-ot, visszapörgettem az időt és kiválasztottam a (megfigyelés) helyszín(é)t. Felgyorsíttam az időt, majd ezen a szutykos szerdán, a múlt múltját néztem. A nagyobbik fényesebb pont a Jupiter volt, alatta a kisebb és kevésbé fényes a Skorpió csillagkép legnagyobb csillaga az Antares.
Persze, innen (Budapestről) nézve is hasonló a felállás, csak a Jupiter "távolodik" és kevésbé fényes a két pont, mert nyakukon a Hold.
Úgy terveztem, hogy rengeteg apróságot fogok venni magamnak Toszkánában. Nem volt konkrét elképzelésem, de azt gondoltam, hogyha meglátom, tudni fogom, hogy nekem ezt meg kell vennem. Végül (és összesen) két képet vettem Firenzében (meg rengeteget fotóztam). Az egyik Piero Boni 2000-ben készül fotográfiája, a másik pedig Lester Gediman 1958-ben készült fotója.
Piazza S. Giovanni, Firenze, 1958 - Lester Gediman
Ljubljanában reggel megnéztük az ócska piacot és a várost napsütésben. Sikerült felfedeznünk, hogy a "rózsaszín" templom előtt állandó az időjárás: mindig esik. A ljubljanaiak így tiltakoznak az időjárás kiszámíthatatlansága ellen vagy valami hasonló. Elmentünk megnézni a képeken kéknek tűnő ajtót. Még szerencse, hogy a kilincsen tényleg ott a ló, mert egyébként az ajtó nem kék, hanem patináns zöld.
Szinte egész nap utaztunk (2. nap: Ljubljana - Tavernelle), csak kétszer álltunk meg. Egyszer Palmanovában a csillag alakú, szabályos városban, ahol ebédeltünk, meg egyszer valahol az út mellett kávézni és dinnyét enni.
A büfés néni ott megtanította, hogy a görögdinnye olaszul anguria.
Velencéig ezerszer megbántam, hogy nem az autópályán közlekedtünk, hanem olasz hangulatot vadásztunk. Utána viszont mindenért kárpótolt a Pó deltája és a 302-es út Faenza és Firenze között. Mentünk a tengeren – valószínűleg cölöpökre építették az utat – és mentünk kacskaringós hegyi úton. Az utóbbi simán beillett volna bármelyik autóversenyes játékprogram legnehezebb szakaszának. Izomból kellett tekerni a kormányt vagy másfél órán keresztül. Lehetetlen utakon és gyönyörű tájakon közlekedtünk. Olykor az út úgy szelt át egy kisebb települést, hogy két autó nem is fért volna el a házak között.
Faezna
Buonconvento
Két nap utazás után nem volt tökéletes a leghosszabb túrát éppen erre a napra tenni. Eredetileg nem is ide terveztem, de végül többszöri módosítás után ide került. Val D’Ocriáról azt tartják, hogy a Toszkán vidék legszebb tája és itt készültek Stefano Caporali híres képei, amelyek naptárakról, képeslapokról újra és újra visszaköszönnek, és hirdetik, a világ egyik legszebb tája Toszkána. (Kétszer kaptam ajándék naptárat Toszkánából, két évig nézegettem a képeket, persze, hogy saját szememmel is látni akartam. Egyébként most én viszek ajándékba apró naptárakat.)
Cuna - Lucignano D'Arabia - Buonconvento - Montalcino - San Quircio D'Orcia - Pienza - Montepulciano - Cortona. Ez volt a 3. nap: Apró városok gyönyörű tájon.
Buonconvento
Nem tudom, mi ez, de szép nagyon...
Autóból fotóztam...
(4. nap: Firenze.) Firenzébe télen kellene menni, amikor nincs tömeg és nem kell órákat várni az Uffizi előtt. (Meg szinte mindenhol, ahol valami érdekesség látható.) Annyira készültem, hogy bemegyek és nézelődöm legalább két-három órát, de a hosszú – szinte végtelen sor – megrémített. Csak csatangoltunk a városban, de a turisták hada majdnem elnyelt a Dóm előtt vagy éppen a Ponte Vecchionál.
Firenze
Firenze
Hazafelé tartottunk (mert a haza éppen Tavernellében volt), amikor letértünk egy apró útra, hogy etruszk sírokat nézzünk, de tulajdonképpen olajfák és szőlőtőkék között sétáltunk.
Reggel (5. nap) Poggibonsi nem akart elengedni minket - minden út Poggibonsiba vezetett -, de kitartóak voltunk és végül elindultunk San Gimignaro felé. Oda is értünk és ott szembesültünk vele, hogy valamilyen nemzeti ünnep van, ezért a várost nem csak a turisták találták meg, hanem a helyiek is. Végül tettünk egy kört a város körül, majd elindultunk Volterra irányába, de amikor közelebb voltunk Colle di Vall d’Elsa-hoz, akkor inkább arra vettük az útirányt és "majd holnap visszajövünk" felkiáltással elindultunk Siena felé. Közben megálltunk Colle di Val d’Elsánál, Montergiggioninál és végül Sienában. Siena az Il Palio lázában égett. A városnegyedek külön-külön készültek az esti "főpróbára" és énekeltek az utcán és mindenkinek - kövérnek, soványnak, fiatalnak, öregnek, nőnek, férfinak, szóval tényleg mindenkinek - a kerületének megfelelő zászló volt a nyakába kötve. A "legyező"-t vizes föld vette körül és mindenhol emberek álltak. Siena mégis (vagy éppen ezért) lenyűgöző volt.
Rengeteget sétáltunk Sienában, majd egy gofri-árusra bukkantunk. Olyan csábító volt a vaníliás illat, hogy ott uzsonnáztunk. Tejet (Mukki-t) és gofrit ettünk. Nem volt semmi különös, mégis olyan nagyon jó volt.
Itthon - mert most az itthon Tavernelle-ben van – elmentünk vacsorázni, nálam továbbra is nagy sláger a papardelle, majd kiültünk a főtérre. Kicsivel múlt fél tizenegy. Beszélgetések dallama töltötte be a teret. Nem volt zavaró, nem volt hivalkodó. Családok jöttek-mentek. A férfiakon ing, a nőkön szoknya és papucs. Igazi nagy sláger az ezüstcipő. A fényszmogon túl egyértelműen beazonosítom a Cassiopeiat. A fák fiatalok, nyurgák. Ötven év múlva a legtöbb ember, aki most a téren üldögélt, már nem lesz itt a földön. Mások beszélgetnek majd a fák alatt. A mostaniak gyerekei, unokái. Mindig így volt. Este az emberek felvették legjobb ruháikat és kimentek a főtérre beszélgetni. Így lesz ez ötven év múlva is. Talán.
Volterra
Megint (6. nap) elindultunk San Gimignanoba és megint tömeget találtunk a 13 tornyú város kapui előtt. Azért találtunk parkolót, bementünk, körülnéztünk, majd gyorsan Volterra felé vettük az útirányt és nem csalódtunk. Csendes kisvárost találtunk szűk utcákkal és olaszos hangulatta.
A legjobb pizzát a Pizzeria La Rosa-ban ettük. Lucca felé tartottunk,
amikor az út mentén megálltunk (75. km a SR439-es úton ), hogy együnk
valamit. A pizzériában csak helyiek voltak, néztek is minket, mint
csudabogarakat. (Ilyen olcsón és ilyen finomat sehol se ettünk.)
Délután érkeztünk meg Luccába és én azonnal beleszerettem az apró városba, ahol a fülesbástyás városfalon belül a biciklivel közlekednek, az egyik torony tetején (La Torre Guinigi) fák árnyékában lehet kémlelni a várost. (Miután 233 lépcsőfokon felmásztunk.) Puccini született a városban és erre a helyiek nagyon büszkék, de én szinte mindent imádtam a városban. (Piazza Napoleone, Piazza Anfiteatro, a piza-i dómra emlékeztető templomokat, a keskeny utcákat, a bicikliket, amelyeknek fonott kosarakat erősítenek a kormányukra és a csomagtartójukra, a bácsit az élelmiszerboltban, akivel "jót" beszélgettem.)
Lucca
Myreille Luccában
Lucca (plakátok a Piazza Napoleone)
Lucca
Nem is akartam Pisaba menni, annyira tetszett Lucca és annyi felfedezni való maradt. Végül arra jutottunk, hogy a délelőttöt Luccaban töltjük (megnéztük az Orto Botanico-t, nem nagy szám, és csavarogtunk a városban), majd tovább megyünk a közeli Pisa-ba. (7. nap.) Pisa a hegytetőkre épített apró városokhoz képest igencsak meglepő volt. A síkságon apró házak között magasodik a ferde torony és már messziről látni lehet. Ahogy számítottam, tömeg volt. A legtöbb ember vicces képeket készített a torony előtt.
Én viszont a Guardianből szerzett ötlettel a Piazza delle Vettovaglie-t kerestem. (És azt is tudtam, hogy ott piac szokott lenni.) Helyieket szólítottam meg kevert angol-olasz nyelven, és ők lelkesen olaszul elmagyarázták, hogy merre is menjek. Három kérdezésből, térkép nélkül odataláltunk. (Gyorsan fejlődött olasz szókincsem.)
Mire odaértün már érződött a szieszta előszele, csak néhány zöldségárust találtunk, fügét azért vettem és az éttermet már nem is volt kedvem megkeresni, de kénytelen voltam felfedezni, hogy a kacskaringós piazzán éppen előtte állunk. Persze bementünk a Antica Trattoria Il Campano-ba (19, Piazza delle Vettovaglie) és ha már ott voltam megkóstoltam a "pecorino fresco al fozno servito con Tartufo"-t. Isteni. (A Pecorino egyébként is a kedvencem és szinte minden fajtáját végigkóstoltam.) Egyszerű és isteni, akárcsak a legtöbb étel, amit Toszkánában próbáltam. (El is határoztam, hogy a fel kell elevenítenem, hogyan gyúrta régen nagyanyám a tésztát.)
Természetesen (?) Pisaban belefutottam a Csőrikés táskába és egészen jól boszorkánykodtam, mert le volt árazva, viszont hiába a 45 eurós engedmény, a 130 eurós ár még mindig nem az az összeg, amirért megvettem volna.
Lucca és Pisa között az A12-es út gyönyörű platánsor, majd folytatódott Marina di Pisa felé is. (A tengert nem hagyhattuk ki.) Találtunk egy vékonyka homokos partot, ahol a tenger volt az úr, az emberek pedig a hullámtörő hatalmas köveken napoztak. Mi is úgy csináltunk, mint a helyiek - turista itt sem sok akadt - fürödtünk, napoztunk, olvastunk.
Marina di Pisa
Marina di Pisa
Ezernyi történet született meg a fejemben, miközben az embereket néztem a parton. Szerelmeket, boldogtalanságot, egész életeket szőttem a kókuszitalt kínáló fiú és a kalapos, magazint olvasó nő köré.
Reggel még Luccaban a kedvenc élelmiszerboltomban vásároltunk tésztát és bort, este pedig már saját ágyunkban aludtunk. A 8. nap nagyrészét autópályákon töltöttük és jutott az olasz autópálya dugókból is, viszont 13 óra alatt hazaértünk. Idegen volt az este. 11 táján már csendesedett a város, pedig én ahhoz szoktam hozzá (könnyen megszokja az ember), hogy szieszta után kezdődik az élet és bőven éjfélig tart. Idegen volt a mai reggel is. Hiányzott a zsalucsíkokon keresztül szobába kúszó napfény, az olasz kávé és a prosciutto e melone. Szerencsére a hűtőben van egy kevés pecorino... Tulajdonképpen az is lehetett volna a bejegyzés címe, hogy Szerelmem, Pecorino, de Lucca nagyobb szerelem.
Amikor elindultunk, sütött a nap. Azóta a szürke felhőket kémlelem az égen. Most is, ha kinézek az ablakon. Ljubjanaban esett, amikor elindultunk várost nézni, így csak a mexikói éttermet (Cantina) vizsgáltuk meg alaposan, és szereztem néhány térképet Szlovéniáról és Ljubljanáról. Persze, tegnap nem csináltam mást, mint a Google Map-ról nyomtatott Ljubjana térképen jelöltem be a hostelt, a központi piacot, az ócska piacot, a sárkányos és a hármas hidat meg a kék ajtót a lovas kilinccsel.
Taormináról az egyik legkedvesebb emlékem ez a Csőrikés Braccialini táska, ami igen jól mutat a szicíliai fényképalbumban. (Talán azért, mert a görög színház panorámája előtt ott éktelenkedett a hatalmas fehér kivetítő.) Igaz, azóta kitaláltam, hogy én inkább egy fekete Csőrikés táskát szeretnék. Nagy álmodozás közben - már azt is kiderítettem, hogy a nyaralás alatt hol tudnék "véletlenül" betévedni egy boltba, ahol éppen árulnak ilyen táskákat -, megnéztem, hogy mennyibe kerül. Megállapítottam, hogy istentelenül drága és annyi pénzből előbb veszek repülőjegyet, mint táskát. Pedig az a léghajós táska is tetszik...
The Burghers of Calais, Victoria Tower Gardens, London, England
1885-ben Calais városa megbízást ad Rodinnek, hogy állítson méltó emléket a város dicső elődeinek: Eustache de Saint Pierre-nek, Jacques és Pierre de Wissant-nek, Jean de Vienne-nek, Andrieus d'Andres-nek és Jean d'Aire-nek. Rodain 1888-ban befejezi a Calais-i polgárok (Les Bourgeois de Calais) szoborcsoport, amely a Gondolkodó és a Csók mellett az egyik legismertebb alkotása, viszont a megbízókat nem nyűgözte le, csak 1895-ben állították ki.
Az eredeti mű Calaisben látható (emberem apukája látta), de találkozhatunk a szoborcsoporttal Párizsban (láttam), Londonban (láttam), Koppenhágában, Jeruzsálemben, Szöulban, Tokióban, Canberrában, Stanfordban (igaz, itt kicsit szétdarabolva), Baselben, Washingtonban és New Yorkban. New Yorban rádásul két helyen.
Kikészít a hőség. Nekem, akinek szinte sohasem fáj a feje, két napja görcsös fejfájástól szenvedek és fájdalomcsillapító nélkül a létezés is fáj. Álmodozással (és vizes törölközőkkel) küzdök a túlélésért, ha már a munka nem megy, de nem az idei nyaralás tervezgetem, hanem azt, hogy jövőre vissza kellene menni Londonba:
háromszög szendvicset akarok enni a St. James's parkban a csíkos napágyak közelében (pulcsis időben)
Nagyon szeretném elmesélni, hogy miért olyan jó ez a bor - persze azon mókás tényen kívül, hogy éppen olyan öreg, mint a kapcsolatunk -, de csak annyi jut eszembe, hogy erőteljes, ám mégis selymes, ezernyi ízt érzek benne, de egységes és tartalommal tölti fel a mesék és legendák eddig csak elképzelt nedű kifejezését.
Az elmúlt években számtalan jó bort ittam, viszont ez a harmadik - az első a Jaloco volt, a második a szederbor -, amelyből nagyon szeretnék egy újabb üveggel...
Egészen addig nem is hittem el, amíg fel nem szálltam a repülőre, hogy
tényleg megyek Szicíliába. Sajtóút. Meglepetésút. Szülinapi ajándék.
Szicília azonnal a legszebb arcát mutatta. Az Etna mellett repültünk
el, majd Sant’Alessio Siculo-ba utaztunk. Az autópálya mellett
burjánzott a leander, a hegyek tetején apró házak városokat alkottak, a
tenger gyönyörű volt, majd megláttunk Letojanni melletti apró szigetet
és éreztem elvesztem.
Szerelmes vagyok Szicíliába. (Ez később csak fokozódott.) Első
kirándulásunk Forza d’Agrò-ba vezetett egy hegytetőre épült kisvárosba.
Nem sok látnivaló van egy ilyen kisvárosban, főleg templom és
katedrális, de én imádtam az embereket, az utcákat, a kemencéket,
amelyek feneke az utcára lógott és a rengeteg Bugainvillea-t. Este szicíliai
borokat kóstoltunk és szicíliai sajtokat ettünk a Diòniso-ban.
Akadt kedvencem is, a cukkinis melegszendvics. (Olasz kenyér,
grillezett cukkini, tetején sajt és az egészet összegrillez.) A
paradicsomnak pedig olyan édes és finom íze volt, hogy nem lehetett nem
enni.
Bugainvillea, Forza d’Agrò
2007. június 15. péntek, Granite fragola con panna
Giardini Naxos
Délelőtt a Naxos kertben (Giardini Naxos) sétáltunk, de engem ez
nem hozott lázba. Csináltam néhány képet az Etnáról, de a görög romok
nem mutattak túl sokat. Az ebéd és borkóstoló élvezetesebb volt, de én
Taorminára készültem. A taorminai gyönyörű panorámában mégse volt
részem, mert évente egyszer fehér éjszakákat tartanak és a kilátást
tönkre basszák egy kivetítővel. Természetesen éppen akkor voltak ezek a
fehér éjszakák, amikor ott voltunk. Így kilátás sem volt, de azért fájó
6 EUR-ért megnéztem a görög színházat és a panoráma egy-egy részletét,
amit éppen nem takart ki a fehér vászon vagy lámpa. (Sebaj, Siracusa-t
és Palermo-t sem láttam, szóval vissza fogok én még menni.) Késő
délután páran fogtuk magunkat és elmentünk Messina-ba. Madártávlatból
megnéztük a várost, meg a dómot, fényképeztem utcarészletet és
elmentünk az 1910-ben alapított Pasticceria Irrera-ba
(Piazza Cairoli 12, Messina), ahol Szicília legjobb granite fragola con
panna-ját készítik. (Epres jégkása tejszínhabbal, de igazi eperből, igazi
tejszínhabbal.)
Granite fragola con panna, Messina, Pasticceria Irrera 1910
2007. június 16. szombat, 31 éves lettem én
Kinéztem az ablakon és a csizma orránál éppen felkelt a nap a tenger pedig percről percre változtatta színeit. Délelőtt Savoca-ba mentünk, ahol megnéztünk két templomot, néhány múmiát és a Bar Vitelli-t.
Bar Vitelli, Savoca
Ez utóbbi arról nevezetes, hogy itt forgatták a Keresztapa egyik jelenetét. A bár "aktivan" üzemel, vidéki kocsmaként kell elképzelni. Minket citromos granite-vel vendégeltek meg. Régen 14 templom állt Savoca-ban, mára már csak néhány marad. Az itt élők nagy tisztelői Santa Lucia-nak. Minden augusztus második vasárnapján körmenetet tartanak, egy helyi 10 évnél fiatalabb lány személyesíti meg Santa Luciát és őt egy férfi viszi a vállán. Régen a Bar Vitelli-vel szemben állt Santa Lucia temploma, de egy földcsuszamláskor összedőlt, a helyiek megmentették az aranyból és ezüstből készült szentet ábrázoló szobrot, de nem állítják ki, csak a körmenet idején veszik elő, addig pedig titkos helyen egy "szövetség" őrzi.
Sant'Alessio Siculo tengerpartja és vára
Eddig csak távolról láttuk – én az erkélyről is – Sant’Alessio Siculo várát, most bementünk a magántulajdonban lévő várba. Megnéztük a kertet és a panorámát, majd jó fél órás zötykölődés után megérkeztünk az eldugott bizánci katedrálishoz Casalecchio Siculo-ban. Olaj- és citromfák között egy kis dombon áll a téglából épített katedrális, ami az „útról” láthatatlan, csak az találja meg, aki keresi.
Vacsorára legújabb kedvencemet penne arrabbiata-t kaptunk, meg még sok mást is, de nekem ez a legfontosabb. Fokhagyma, paradicsom, chili és petrezselyem remek összhangban sok parmezánnal megszórva. Valamelyik étkezésnél az is kiderült, hogy szicíliai szokás szerint a gyerekek apai nagyszüleik után kapják a nevüket, a következő fiú vagy lány az anyai nagyszülők keresztnevét kapja és ha születik még egy fiú vagy lány, akkor a nagynéni vagy nagybácsi nevét kapja meg. Az egyik ismerősünk nagypapájának, akit Giuseppenek hívnak, ezért van négy Giuseppe unokája.
Catania
Délután Catania-ba mentünk. Először nem akartam, mert a MÁV-on nevelkedtem és utálok vonatozni. Utálom a piszkos kocsikat. Ehhez képest mára Taorminai-Giardini pályaudvar gyönyörű volt, a vonaton pedig teljesen elképedtem. Tiszta, csendes, hűvös. Az állomásról egy ronda út vezet a belvárosig és csak később értettem meg, hogy azért van annyi csúnya „modern” ház, mert az 1693-as földrengés teljesen megsemmisítette a várost és újra kellett építeni. A csendes falvakhoz képest a város nyüzsgő volt, néha már rémisztően, ráadásul három szőke nőként esélyünk se volt beleolvadni a környezetbe. A vasúti híd alatt sziciliaiak kártyáztak, a piac pedig néhány utca, utcára pakolt hentes pulttal és nem mögötte állnak a henteslegények, hanem az utcán a járókelők között és úgy szeletelik a húsokat. Az 1976-ban alapított Al Caprice Gelateria – Pasticceria-ban (Via Etnea 32-34, Catania) granite fragola con panna-val és valami könnyű alkoholos itallal koccintottunk a szülinapomon.
Este népzenei programmal várt minket a meggyilkolt amerikai elnökről elnevezett szálloda. A műsor nem hozott lázba, de elkerülhetetlen volt. A zenekar elénekelte a magyar vendégeknek az "Az a szép, az a szép"-et és nekem a "Happy Birthday to You"-t. Tizenegy tájékán lementem a partra és garbóban, szoknyában, mezítláb sétáltam a hullámok szélénél és bámultam a csillagos eget.
A szicíliaiak úgy tartják, hogy a paprika és fokhagyma megvéd a rontástól – a nők ezért üvegpaprikával díszített karkötőt és nyakláncot is hordanak -, a fekete macska, a 13-as és 17-es szám pedig szerencsétlenséget hoz. Fényképeztem a karkötőt egyik vendéglátónk kezén és szerettem volna magamnak venni egyet, de nem találtam, viszont kaptunk egy-egy piros üvegpaprikát, amit egy ezüst karkötőn én is viselni fogok. Talán egyszer szerzek igazi karkötőt is.
Bracciale con pepperoncino
2007. június 17. vasárnap, Irány Budapest!
Bemehettem a pilótafülkébe, sőt ott ültem a leszállás alatt is. Életem egyik legjobb élménye. Térkép volt alattam a táj - "Nézd, az ott Tihany és az Apátság"
-, a kapitány megmutatta, milyen elrepülni két felhő között és milyen
lekoccolni egy másik felhőt - később a többiek csak annyit mondtak,
hogy "Hátul jól éreztük, neked repült." –, teljesen elbűvölt a
sok műszer, kapcsoló és minden apró mozzanat. Láttam egy mellettünk
felemelkedő repülőt, könnyű volt elképzelni, mi történik az
irányítótoronyban és a másik pilótafülkéjében. Már messziről láttam a
kifutópályát, láttam, hogyan "pörög" lefelé a magasságmérő – ma már a
legtöbb műszer digitális illúzió, de vészesetre vannak hagyományos
műszerek is –, új értelmet nyert a "hátszelünk van" és megtanultam
értelmezni a repülőterek térképét. Nem csináltam semmit, mégis részese
voltam a repülésnek és a leszállásnak. Nem vágyom repcsit vezetni, de
még nagyon sokszor szeretnék elől ülni.
Mindig is tudtam, hogy imádom a repülést, most viszont olyan boldogság
jár át, ha erre a repülésre illetve az ilyen repülések lehetőségére
gondolok, mint amikor fellobban a szerelem. Elképzelhetetlen, hogy meg
tudnám unni. Még a repülés alatt, megkérdeztem a pilótákból, hogy nem
unják-e a repülést, mert egészen más, ha az ember szeret valamit és
ritkán jut neki belőle egy kevés, én évente egyszer-kétszer repülök, ők
hetente többször, és szintén fényüket vesztik a dolgok, amikor
kötelezővé és munkává válnak. Amikor leszálltunk és a helyünkre
gurultunk, csak annyit kérdeztek mindent tudó mosollyal, hogy "Lehet
ezt megunni?". Egyértelmű volt, hogy sohasem.
Számolni a napokat, hogy hányat kell még aludni az utazásig és ott lenni, ezer dolgot felfedezni. Sohasem attól félek, hogy lezuhanna repülőgép, mindig úgy egyezkedem Istennel, ha már muszáj lezuhanni, akkor visszafelé.
2. Hova utaznál legközelebb Magyarországon?
Végigbringáznám a Káli-medence kis falvait. Nem kell erre sokat várni, valamelyik hétvégén aktuális lesz.
3. Hova utaznál legközelebb külföldön?
Amíg nem jártam Londonban úgy gondoltam, hogy túl nagy a világ, hogy kétszer ugyanabba a városba utazzam. Londonba viszont vissza szeretnék menni és szeretnék ott élni legalább fél évet. Mennék Torontóba is rokonlátogatóba és csak úgy Rómába, Barcelonába, Portugáliába, Toszkánába, Krakkóba, Amsterdamba, de valószínű, hogy legközelebb Léva és Selmecbánya lesz az úti cél. Egyre rosszabbul viselem a magyar valóságot és ilyenkor egy-egy bécsi kiruccanás is visszaadja az életkedvemet.
4. Mi volt eddig a legjobb utazós élményed?
Mindegyiket szeretem, de azok a legjobbak, ahol a pasimmal a férjemmel voltam: London, Írország, Verona-Padova, Cesky Krumlov, Felvidék
5. Mi a legkülönlegesebb utazós álmod?
Egy hátizsákkal körbeutazni a világot, de azt hiszem, hogy ehhez már öreg vagyok és túl sok az édes és szükséges kötöttség.
Angliából érkezett wedding wishes és én, amilyen hülye vagyok, a bélyegbe szerettem bele azonnal. - Londonban a parkokat és a csíkos nyugágyakat szerettem legjobban. - És a 69-es sem elhanyagolható jóság.
Körbebicikliztük a Velencei-tavat. Összesen 32 km-t tekertünk és tettünk néhány kitérőt, mert meg akartam mutatni a pasimnak kedvenc partszakaszaimat valamint csipkebogyóval és olajfákkal szegélyezett kedvenc utamat. Feküdtünk azon a betonnyelven, ahol sokat feküdtem egyedül és azt képzeltem, hogy a tengerparton vagyok, ettünk cseresznyét - nénike árulta -, anyu szedett nekünk epret - egy részét már meg is főztem lekvárnak -, kaptunk kertben és zöldön nevelt csirkét, én (végre) levágtam néhány rózsaszín pünkösdirózsát - pont olyan csokor kerekedett, mint ami abban a bizonyos reklámban van és ami után már egy ideje vágyakozom -, láttunk gyíkot, gémet, piros fejű fácánt, őzikét, kék szitakötőt és rengeteg pipacsot. Volt egy kis rossz is, de azzal most nem foglalkozom. Az arcomat megsütötte a nap, fáj minden izmom, de boldog vagyok.
Nagyapám, akitől vezetéknevemet örököltem, ezen a környéken nőtt fel és én gyerekkoromtól, bármennyire keveset jártam is erre, imádom a nénikéket, akik térdig érő rakott szoknyát viselnek és Ánnust mondanak Annus helyett. Bringáztunk és ha már arra jártunk, Nézsán bementünk nagyapám öccséhez, akit legalább tíz éve nem láttam és aki idén tölti be 81. életévét. Olyan jó volt újra látni a két öreget. Éppen kacsaeteetés időben érkeztünk. Idén lesz az ötvennyolcadik házassági évfordulójuk és amikor a jövő péntekre terelődött a szó, annyit mondtak, hogy így van ennek rendje. A ház, az udvar, vonásaik, hangjuk olyan ismerős volt, minta tegnap találkoztunk volna utoljára. Vince bácsi mindenre emlékezett, arra, hogy mikor halt meg a nagyapám, hogy mikor látott utoljára és holnap elmennek megnézni legnagyobb unokájuk házát, mert anélkül mégse halhatnak meg.
Az már csak apró kiegészítő adat, hogy Legénd és Nézsa között a hegymenet halálos, viszont utána 52-vel gurultam. 16 km-t tekertünk.
Fél hétkor ébredtem és azonnal menni akartam, de mégis három óra telt el, mire reggeli és matrica vásárlás után elhagytuk Budaörsöt. Pandorf magyar szavaktól volt zsúfolt (és természetesen, fekete, magyar rendszámú Audi állt a rokis helyen), de Cesky Krumlovban is minden második ember magyar volt. A hostelünk majdnem ezer éves volt, imádnivaló apró részletekkel.
Hostel Skippy, Cesky Krumlov
Cesky Krumlov éppen olyan bájos, mint elképzeltem. A Siroka ulice elején nem találtuk meg azt a vakablakot, ahonnan kőből faragott nő-, férfi- és majomfej tekinget a járókelőkre, de a régi városrész minden utcáján jártunk. Valahol többször is.
Cesky Krumlov
Évek óta szeretnék elmenni Cesky Krumlovba és szombaton, mielőtt hazaindultunk, elmentünk ahhoz a kasélyhoz, ahova kétszer ilyen régóta el szeretnék menni. Hluboká nad Vltavou kastélyát Franz Beer tervei alapján, a Windsor-kastély mintájára, Tudor-stílusban építették. A tulipánfák még nem, a nársziszok viszont virágoztak. Mi pedig fáztunk az erős és hideg szélben.
Hluboká nad Vltavou
Ha már arra jártunk, kihagyhatatlan volt Ceske Budejovice. A Sámson-díszkutat, a városházát és a Fekete-tornyot nem volt nehéz megtalálni, csak a főtérre kellett eljutni, viszont hiába kerestük sehol sem láttuk a békát és a sárkányt, pedig igazán tudni akartam, hol is tart a kétéltű. A kolostor északi sarkán egy kőből faragot béka és egy kősárkány áll ki félig a falból. ha a béka teljesen kimászik, akkor lesz vége a világnak, tartja a legenda. A sárkány azonban akkor is ott marad. Ceske Budejoviceben szerettem volna venni egy ott gyártott cerkát, egy Koh-i-norr-t, de az üzletek már zárva voltak. Kolac-om is nehezen lett, viszont felfedeztem a Horké visen-t (ami nem más, mint forró megylé), de ittam egy kávézóban szódával dúsított meggybefőtt levet is. Persze, ettem knédlit is, de még mindig nem hoz lázba.
Sámson-díszkút és ilyenek, Ceske Budejovice
Tartoztunk még egy körrel az ördögnek. Nálunk maradt a szobakulcs, így három nap alatt másodszor érkeztünk meg Cesky Krumlovba, miközben már pénteken olyan alaposan bejártuk, hogy estére meg is untuk. Viszont fényképeztünk olyat, amiért érdemes volt visszamenni.
Tél csak naptár szerint volt, a tavasz viszont egyértelműen beköszöntött: a Nyugati téri aluljáróban láttam egy nénikét, aki hóvirágot árult. A vénséges vén nénike arca olyan ráncos volt, mint az aszalt szilva bőre, ráadásul annyira bebugyolálta magát kendőkbe, mintha Szibériából érkezett volna. Csókolom, tetszik tudni, hogy a hóvirág védett növény?, jutott eszembe, amikor megláttam, de utána arra gondoltam, talán a kertjében szedte... Mindenesetre az biztos, hogy hóvirágot sohasem fogok venni, meg szedni sem.
Szakközepes osztálykirándulásoknál sokkal jobb volt, amikor tavasz elején a Cuha-völgyben túráztunk. Szigorúan gumicsizmában gyalogoltunk és mindig a vonaton öltöztünk át. Hiába volt már vége a télnek, ott még lehetett hógolyózni, sőt ott volt a legyönyörűbb hóvirágszőszeg is. Fergeteges jókedvünk volt, de milyen más kedve lehetne az ember lányának, ha Porvacsesznek vasútállomásán fáradtan füleli a mozdony hangját.
Miután pénz érkezett a bankszámlámra elmentem a Culinarisba és ott legnagyobb meglepetésemre és egyben örömömre megtaláltam a Twinings Fruit Bliss - Cranberry, Raspberry & Elderflower teát, amely nagy kedvencem és anno Dublinban vettem belőle két dobozzal, ám ez a két doboz hónapok óta elfogyott és világjáró barátaim se tudták feltölteni készleteimet. Nagy volt a kísértés, hogy két dobozzal vegyek, de előtört optimizmusom és azt remélem, ha legközelebb megyek, megint lesz.
Ha már van pénzem, akkor gyorsan színházjegyet is vettem. Pár hete a Radnóti előterében álldogáltunk, amikor észrevettem egy szórólapot és mosolyogva nézegettem, hogy az egyik szórólapon az Aran-szigetek jelképe köszönt vissza. (Felfordított csónak alatta három emberrel.) Tavaly nyáron az egyik Aran-szigeten nyaraltunk és persze be is jártuk mindhármat. Az előadás magyar címe A kripli nem mondott sokat, de az angol cím mindent a helyére tett: The Cripple of Inishmaan. Márciusban megnézzük, de amennyire várom, annyira félek is, mert az előadás képeitnézegetve nem a vörös hajú, kedves embereket fogom viszontlátni.
Három napos felvidéki kirándulást kaptam karácsonyra a pasimtól. Két éjszakát Zsérén (Žirany-ban) töltöttünk. Nagyon jó házigazdáink voltak. Jókat beszélgettük meg finomakat ettünk. Kulináris utazás is volt, mert itt kóstoltuk először aszalt szilvás savanyú gombalevest. Először talán bizarrul hangzik, de ők karácsonykor ezt eszik és (kipróbáltan) nagyon finom. Persze a receptet is rögtön elkértem: A szárított, szeletelt gombát vízben felteszik főzni, dobnak mellé egy hagymát is. Amikor a gomba megpuhult, hozzádobják a vékony csíkokra vágott aszalt szilvát, lisztes tejföllel habarják, cukorral és ecettel ízesítik még. Zsére apró falu, a levegő olyan finom, hogy szinte harapni volt kedvem és a kertből – tiszta időben – jól látszik a Gímesi vár. Aznap, amikor oda indultunk tisztán látszott.
Gímesi várromról a kilátás
GÍMES (GHYMES, GÝMEŠ)/JELENEC
Reggel nagyon hideg volt, de mire felmásztunk a várhoz, nem csak a hegyoldal, de a napsütés is megizzasztott minket. Mintha tavasz lett volna, a kopasz fák közötti tisztások zölden vigyorogtak.
514 m magasan a Dúny dombon áll a Gímesi vár. A romok még sejtetik az egykori vár pompáját.
A kővárat a kései román stílusú toronnyal a 13. század második felében a Hunt-Pozmány nemzetségből származó Ivanka fia, András építtette és a század végére már 2 toronyból, palotából, magtárból, tartályból és külső erődítményből állt. Tamás, András fia, a vártól keletre fekvő sziklán 1295-ben saját várat építtetett és később a két várat összekötötték, viszont a hatalmas későgótikus palota csak a 15. század végén épült. A várat 1613-ban Forgách Zsigmond rekonstruálta, déli irányban bástyaerődítménnyel bővítette. 1663-ban a török a várat felgyújtotta, a tönkrement várat a 18. század elején Forgách Pál újította fel. A barokk stílusú palotán kívül a kései gótikus palotát is átépíttette. Itt kapott helyet a Szent Ignác-kápolna a családi sírbolttal együtt. A vár a 19. század elején is lakható volt.
Gímeskosztolány Szent György templom
GÍMESKOSZTOLÁNY/KOSTOL’ANY POD TRIBEČOM
A román stílusú Szent György templom a 11. században épült, majd a 13. században bővítették és miután leégett a 17. században újjáépítették. Az elmúlt évtizedekben ismét bővült a templom és az a rész igazán gyalázatos üvegtéglából rakott keresztjével. Talán a templomtól a legszebb a Gímesi vár látványa, de mire odaértünk, finom és fényképezhetetlen pára ült a hegyen.
Zobordarázs, Szent Mihály templom
ZOBORDARÁZS/DRAŽOVCE
Tulajdonképpen még Nyitrához tartozik, de ahogy Lefántra - ahogy a helyiek nevezik - mentünk, ott állt a dombtetőn, misztikusan és hívogatóan a Szent Mihály templom.
Felsőelefánt, lenyűgöző ereszcsatorna
FELSŐELEFÁNT/HORNÉ LEFANTOVCE
Miután túljutottunk a dolné és horné közötti különbség felderítésén - az első alsó, a második felső előtag – már-már feladtuk, hogy megtaláljuk a kastélyt. De a "kurta farkú malacon túl", az út végén ott állt a kastély. Romosan, de még régi pompájának foszlányaival.
Nyitra
NYITRA/NITRA
Nyitrán többször jártunk. Legelső nap a várban és környékén sétáltunk, már szürkület volt, belehallgattunk még egy karácsonyi misébe, néztük a színes naplementét, sétáltunk a sétáló utcán, megnéztük a zsinagógát. Másnap a rettentő hideg miatt bemenekültünk a teaházba (Cajovňa-ba). Én a teaház egyik specialitását próbáltam ki, tibeti teát, de sós volt és furcsa, nem ízlett. Persze választásomat nem segítette, hogy minden csak szlovákul volt kiírva, angol (esetleg magyar) segítség nem volt.
Kistapolcsány, óra a belső udvarban
KISTAPOLCSÁNY/TOPOL’ČIANKY
Köd, kastély, dér. (Van lovarda és európai bölény is, de egyik sem hozott engem lázba...)
Garamszentbenedek, dupla ajtó bal oldala
GARAMSZENTBENEDEK/ HRONSKÝ BEŇADIK
1075-ben alapítottak itt bencés kolostort, amelyet a 14. században gótikus stílusban átépítettek. A kéttornyú templom és kolostor épülettömbjét vastag fal veszi körül. Anno a végvári rendszer része volt, a török rövidebb időre többször is elfoglalta. 1881-ben tűzvész pusztított benne. Főkapuja a koragótika legszebb emlékei közé tartozik. Tornyai 48 m magasak és legtetejükön szélkakas mutatja a széljárást.
Selmecbánya, belváros
SELMECBÁNYA/BANSKÁ-ŠTIAVNICA
Egész napunkat uralta a köd. Nem zavaróan, viszont kitartóan. Már közel sejtettük Selmecbányát, amikor az egyik hegytetőn, a köd felett, vakítóan sütött a nap. Befagyott aprócska tavon gyerekek hokiztak. Ahogy lejjebb ereszkedtünk a köd ismét beburkolt minket. Selmecbánya viszont azonnal elbűvölt romosan is gyönyörű házaival, kacskaringós és meredek utcáival meg templomtornyaival. Azonnal elhatároztuk, hogy ide még visszajövünk, a Óvárat meg se néztünk. (Történelmi belvárosát az UNESCO a világörökség részének nyilvánította 1993. december 11-én.)
Az Art Cafe-t apró, kék épületébe azonnal beleszerettem. Bent zöld cserépkályha ontotta a meleget, viszont az apró ablakok és az a néhány lámpa igen gyenge fényt biztosított. Könnyű volt elképzelni a XIX. századi kávézók hangulatát. A mellettünk lévő asztalnál helyi fiatalok kártyáztak. Falra szerelt fiókok polcként funkcionáltak a polcok, a tejeskávé viszont csíkos volt és nagyon jó.
Szentanton, óra a belső udvarban
SZENTANTON/SVÄTÝ ANTON
Két óra előtt öt perccel értünk a kastélyhoz – hazafelé tartottunk, de ha kastélyt látunk terv ide vagy oda, megállunk - és így éppen befértünk az egészkor induló kastélynéző csoportba. A sok kitömött állat és agancs nem hozott lázba, de remek képeket láttam - például Budapestről, Párizsról és a Szabadság szoborról – és a konyha igazi csoda volt a maga evőeszköz tisztító masinájával és réz edényeivel. Az udvaron álltam és a kéményeket számoltam – a tájékoztatóban azt olvastam, hogy a kastélyt a XVIII. században építette a Koháry család és a tervezésénél az úgynevezett naptár módszert alkalmazták. Az épület négy szárnya a 4 évszakot, a 12 kémény a hónapokat, az 52 szoba a heteket és a 365 ablak az év napjait szimbolizálja. (Szent Hubertusz ünnepén érdemes megnézni a kastélyt, mert akkor egész nap nyitva van és van bőven idő végignézni a képeket...)
Három nap Esztergomban. Pénteken reggel a Homokóránál még lefényképeztem a ködfátyolban úszó 56-os emlékművet és vertem a fejem a képletes falba, mert csak egy könyvet hoztam magammal. Mert ugye az úgy lesz, hogy felülök a buszra és három napon és különböző programokon keresztül egyedül leszek, esti magányomban pedig sokat fogok olvasni. Végül egyik sem teljesült. A Három Grácia szövetsége nagyon gyorsan létrejött. T-vel, miután kialudtuk magunkat Budapest-Esztergom távon, az első leszálláskor beszélgetni kezdtünk és röpke idő alatt felfedeztük hasonlóságainkat. É kicsit később csatlakozott hozzánk, de vacsoránál már együtt nevetgéltünk. Rengeteget ettünk és végigcsináltunk két borkóstolót (borocskát kóstoltunk) randi-szendviccsel és sok sajttal meg központi kávét ittam a Központi Kávéházban. Bejártuk a Bazilikát, voltunk Párkányban, Bélán a kastélyban, Bényben, ahol nem csak a két templomot, hanem egy hatalmas földvár sáncait is megnéztük, az egyikre, Szent Kutacska mellett, fel is másztunk. Tegnap este cigány húzta fülünkbe a nótát, sőt engem és É-t táncba is vitt. Muszáj volt szórakoztatni magunkat. A mai délelőtt a wellness jegyében telt. Rózsa, hang és illat meg gyógynövény szauna, úszkálás a nyitott medencében és szolárium. Kisimultan és boldogan értem haza. A pasim már nagyon hiányzott. Én is neki, sőt vacsorával várt: zöldbabfőzelék zúza pörkölttel.
Visszanéztem. Ezen az úton jöttünk, majd mentünk tovább a Cliffs of Moher-hez. Sokszor eszembe jut ez az út, minden kilátástalanságával, keserűségével, szépségével és boldogságával.
Helyek, amelyeket szeretek és amelyeket szerettem volna megmutatni a pasimnak. Először Martonvásárra, a Brunszvik-kastélyhoz mentünk. Beethoven több alkalommal vendégeskedett itt, akárcsak Erkel és Liszt Ferenc is. Én mindig ragyogó napsütésben járok erre és ilyenkor a hófehér kastély vakító (nehezen fényképezhető). A park fái hatalmasak, de számomra a legkedvesebb fenyő az apró szigeten található. Gyökerei kidodorodnak a földből, én temetési menetet, zokogó asszonyokat, szerelmes párokat, futkározó gyerekeket látok bennük, egy egész várost annak minden örömével és fájdalmával.
Nem csak a tiszafa bogyói pirosodtak be, hanem a csipkebogyók is. Szerettem volna hozni egy csokorra valót, néhány ág kökényel, még mielőtt megcsípi a dér, de ez elmaradt, mert hiába ismerem a Pákozd "fölötti" dombokat, mint a tenyeremet, hazafelé egy bokorral sem találkoztunk.
Bevezetésül az Ingó-köveket néztük meg. A hatalmas köveken még mindig ott vannak a fehér és sárga cirill betűk, mementói azoknak az éveknek, amikor szovjet katonák éltek és gyakorlatoztak itt. Talán idegen szemeknek csúnyák ezek a feliratok, de nekem ugyanúgy hozzátartoznak a látványhoz, mint a Velencei-tó, vagy a tűlevelű erdő. Otthon voltam, érintésnyi közelségben a gyerekkorom és öregségem között. Sehol máshol a világon nem vagyok annyira otthon, mint itt és úgy tűnik végre megtaláltam az utat visszafelé is...
Olyan régen jártam ezen az úton, hogy nem tudtam, melyik fánál kezdődik az ösvény, ami a Pandúr-kőhöz vezet. De végül elsőre megtaláltam (így utólag nem is tudom, miért bizonytalankodtam). Bár tudom a tudományos magyarázatot, hogyan kerültek az embernyi kövek egymásra (a köztük lévő puha réteget "kimosta" az idő), mégse tudok szabadulni az elképzeléstől, hogy egyszer óriás játszott itt és jókedvében egymásra rakta a köveket, miközben kikacagta a gravitációt.
Szeretem Budapestet, most mégis úgy szorít és tör, mint egy új cipő. Már érzem lelkemen a vízhólyagokat. Hiányzik a csend és az óceán morajlása. Egyik hajnalban felébredtem, még napfelkelte előtt, tiszta volt az ég és láttam a csillagokat, éppen az Orion volt szemben az ablakkal. Az utolsó emlékem az ablakból, hogy vörösen kel fel a nap, és ha rákönyököltem az ablakpárkányra, láttam a hajóroncsot.
Este elmentem megnézni a Mrs. Henderson bemutatját (Mrs. Henderson presents). Kellemesen langyos film. Képeslap a század első feléről, minden igazi dráma és igazi feszültség nélkül. Mit csináljon egy majdnem hetven éves nő, aki hirtelen özvegységre jut, utál hímezni és a jótékonykodáshoz sem sok érzéke van, mert faragatlan perszóna? Hát persze, hogy vesz egy színházat és olyan műsort csinál, amelyben meztelen nők vannak. Azt hiszem, hogy azért tetszett ez a film, mert szeretem azokat a nőket, akik idős korukra is megőrzik őrültségüket. A mozi erőssége Mrs. Henderson (Judi Dench) és Vivian Van Damm (Bob Hoskins) civakodása.
Sétáltam a körúton és azon tűnödtem, hogy a dublini járdákon nem láttam kutyaszart, a szigeten pedig természetes volt a lócitrom és akkor sem volt zavaró, ha szétázott az esőben. Az is eszembe jutott, hogy láttam embereket búcsúzni. Megölelték egymást, nem puszikat váltottak. Jó volt látni az anyát, amint megöleli a fiát, majd elmorzsol néhány könnycseppet.
Hajnalodott, amikor Dublin utcáin húztuk bőröndjeinket. DUB BUD, mókás szójáték lehetne, de csupán a repülőtéri rövidítések véletlen egybeesése. Az idő éppen olyan, mint Írországban, mégis nehéz visszarázódni. Nézegetem a képeket - egyszer majd lesz album is -, most ezeket szeretem a legjobban:
Ismét Dublin, de csak egy éjszakára. Holnap reggel megyünk haza. Visszafelé valahogy hosszabb volt az út, pedig Galwayban kevesebbet vártunk. Írországban minden késik. A hajó - most jó időre kihajóztam magam -, a busz, minden. Az elmúlt napokban egy kis szigeten éltünk:
2006. augusztus 27.
Inis Oírr, Írország
Csendes vasárnap. Délelőtt a tengerparton, jobban mondva az óceánparton sétáltunk. Beültünk az egyik kocsmába kávézni. Végre le tudtam fényképezni az egyik kedvenc fém plakátomat: "Guinness is good for you". A pub igazi múzeum volt. A falakon régi képek, sok öreg emberrel, a gerendákon pedig papírpénzek. Egy régi százast és egy új ezrest is láttunk. Mi a kocsmáros néninek ajándékoztunk egy kétszázast, mire ő megkért minket, hogy írjuk rá a nevünket. Ennyi marad utánunk itt a szigeten. Ez az utolsó napunk Inis Oírr-en.
Ebédre pedig – folytatva gasztronómiai utazásunkat - salmon-t ettünk. Megint egy életemben első.
2006. augusztus 26.
Inis Oírr, Írország
A három lakott Aran-sziget nagyságukkal éppen fordítottan kedves szívemnek. Átmentünk Inis Mór-ba. Az első nehézséget az okozta, hogy rájöjjünk milyen hajóval tehetjük ezt meg. A különböző társaságok általában egy időben indítják hajóikat, de szinte sohasem adnak információt más társaság járatairól. Még Doolinban Herkules – pont úgy nézett ki a srác, mint a rajzfilmben Herkules – elárulta a titok egy részét, bár többször megkérdezte, hogy mi biztosan Inis Oírr-ból szeretnénk Inis Mórra menni majd, vissza. A hajókon általában retúr jegyeket adnak, viszont ezt az utat csak két hajótársasággal lehet megtenni. Reggel 11.20-kor átmentünk a "zöld sassal", majd vissza négy órakor a "Tranquility"-vel jöttünk. Nem sok időnk maradt a szigeten, amit a reggeli hajó késése tovább csökkentett.
Inis Mór a három közül a legpiszkosabb, a legelhasználtabb és a legjobban turistákkal zsúfolt. Rögtön a kikötőben bringát béreltünk és közepes nehézségű terepen elmentünk megnézni Dún Aengus-t. A szikla peremére épített várhoz özönlenek a nézelődők (2.10 € a belépő), pedig légi felvételeken sokkal látványosabb, mint ott helyben. A körvár első falait i.e. 1100-ban építették, most turisták hasalnak a sziklafalhoz és bámulják a rettentő mélységben tajtékozó óceánt. Szerettem volna elmenni a Hét templomhoz, de az idő hiányában elmaradt. Nem sajnáltam, mert személytelennek és kiszolgáltatottnak éreztem ezt a szigetet. A "benszülöttek" minibuszokkal és pony-trap-okon várják a hajók által kiokádott embereket.
Ma sikerült lefényképeznem a Craobhdhearg Fuilteach (Bloody Cranesbill) nevezetű virágot és lassacskán egészen jó fotógyűjteményem lesz írországi virágokból.
2006. augusztus 25.
Inis Oírr, Írország
Reggel a 9 órás hajóval Doolinba mentünk. A "vén" matrózok teljesen őrültnek néztek minket, mert általában az emberek általában Doolinból jönnek, majd oda mennek. Mi pont fordítva. Mentünk és még aznap jöttünk vissza. Doolin apócska kikötő. A városközpontot pár színes ház alkotja. Az egyikben bolt üzemel, a másikban tradicionális ír zenei albumokat árulnak, a harmadikban mindenféle kacatot (azaz szuvenírt), a negyedikben ötvös dolgozik. Gyönyörű ezüst ékszerek voltak. Mindegyiken kelta minta. Amikor az utazásra készülődtünk, a pasim azt ígérte, hogy ott majd kapok egy gyűrűt, sőt arra is emlékezett, hogy ametisztes gyűrűt kerestem. A boltban viszont főként fülbevalók és nyakláncok voltak.
Bringát béreltünk és elindultunk megnézni Írország egyik legnagyobb nevezetességét a Cliffs of Moher-t. Tiszta időben szobánk ablakából is látszanak a sziklák, de én mindenképpen közelebb a akartam menni. A kölcsönzőnél kaptunk térképet is és mutatott egy utat, hogy azon menjünk. Pár száz méter után elértünk egy kereszteződéshez. Az egyik aszfaltozott út volt, a másik "sárga gyalogló figurás" turistaút. Persze az utóbbit választottuk és az sem zavart minket, hogy egy kapu állja utunkat, hiszen mellette volt hely bőven. Először néhány pocsolya – reggel még esett az eső – nehezítette utunkat. (Bringa kölcsönzéskor érdemes odafigyelni a fékekre és arra, hogy legyen sárhányó a kerekek felett.) Egy idő után viszont elfogyott a biciklizhető út és a füvön toltuk a drótszamarakat. Békésen legelésző lovak és tehenek mellett vitt utunk a sziklák tetején. Gyönyörű tájon jártunk. A pasim azzal szekált, hogy Myreille erre azt mondaná, hogy lélegzetelállítóan szép táj. És valóban. Lélegzetünk akadozott a nehéz terepen. Egyszer egy több méteres szakadék állta utunkat, de kerülővel leküzdöttük, akárcsak a villanypásztorokat, amelyek újra és újra elállták utunkat. Néha megálltunk, kimentünk a szikla szélére és csak bámultuk a lebegő sirályokat, a madárfészkeket és a meredek sziklafalat, a szikláknak csapódó hullámokat és a falakon lezuhogó vízeséseket.
Még reggel vettünk az üzletben homemade skones-okat. Leginkább a pogácsára hasonlít, de van sós (sajtos-mustármagos) és édes (mazsolás, mazsolás-fahéjas) változatban is. Egy romos ház mögött, szélvédett köveken tízóraiztunk.
Végül visszataláltunk a könnyen járható útra és mentünk tovább a Ciffs of Moher-hez. A sziklák legmagasabb pontjához. Megérkeztünk és rögtön megértettem hogy tortúránk nem is büntetés, hanem ajándék volt. A látogatók kerítéssel elzárt úton juthatnak a sziklákhoz és zsúfolt tömegben bámulhatják a sziklákat. Nem sokat időztünk, inkább mentünk tovább ATM-et keresni.
Inis Oírr-on és Inis Meáin nincs ATM és nincs Doolinban sem. A legközelebbi település Liscannor és ott sincs. Mentünk tovább Lehinch-be. A két település közötti úton találtunk egy folyót, amelynek partján tengeri fű nő és a homokdűnéken túl az Atlanti-óceán hullámai morajlanak. Itt fogyasztottuk el ebédünket: háromszögszendvicseket. Lehinch-ben volt ATM és a helység még homokos tengerpartjáról és szörfözésre igencsak alkalmas hullámairól hírest. Éppen kiértünk a tengerpartra, amikor mindenki pucolni kezdett a házak felé: sötét felhők érkeztek az óceánról és egyik percről a másikra hatalmas eső kerekedett. Sűrű, de apró szemekben ömlött ránk az égi áldás. Az első vendéglátó ipari egységben (Mrs. O’Brian’s Kitchen) ittunk egy tejeskávét és forró csokit, majd tekertünk tovább. Nem akartunk ugyanazon az úton visszamenni, hanem Ennistomon – Kilshanny útvonalon tekertünk. Én majd meg haltam és pihenni nem volt idő, mert 5.30-kor indult az utolsó hajó a szigetünkre. Kilshanny után találtunk egy átkötőt Doolinba és végül elértünk a hajót. A biciklizést nem csak az emelkedők, hanem az erős szél is nehezítette. Nagyon kimerültem és nem akartam hinni a szememnek, hogy az én angyalka fogadott nagynénim kijött elénk, sőt vacsorával várt minket. Szeretetétől azonnal visszatért belém az élet és ezt az estét is átbeszélgettük, mint az előzőeket.
Elkezdtem listát írni, hogy aki ide jön nyaralni mit hozzon mindenképp magával:
naptej
széldzseki
sapka
túrabakancs
2006. augusztus 24. Inis Oírr, Írország
Lemaradtam a napfelkeltéről. A nap már magasan, de még mindig vörösen izzott, amikor felébredtem, csak bámultam a napot, a tengert, a zöld kővel kerített parcellákat. Kecses, ismeretlen madár énekelt a lámpaoszlopon. Alig terem meg itt valami, mégis olyan gyönyörű ez a sziget. Autó csak egy-kettő van, egyébként bicikliző turistákkal, traktor vontatta utánfutókon szorongó turistákkal és lovaskocsikkal találkozom. Az óceán felől sötét felhők érkeznek, de mi indulunk a sziget nyugati oldalára. Reggelire hagyományos Irish Breakfast-ot kaptunk. A black és withe pudding nem édesség, hanem a mi véres és májas hurkánkra hasonlít legjobban.
A szél és a nap kipirosította az arcom. A kerítések mentén szederbokor sorakoznak, én pedig mindig leszedem a fekete, érett szemeket. Felmásztunk a sziget egyik dobjára és megnéztük O’Brian kastélyát (Caiselá Úi Bhrián). Innen be lehet látni a sziget nagyrészét. Házak a kikötő közelében vannak és az utak a semmibe vezetnek, a szomszédos dombtetőn pedig a temető. Elmentünk a sziget nyugati partjára, ahol már nincsenek utak, de mi persze lemásztunk a tengerpartra és "holdbéli" tájon sétáltunk. Éppen apály volt, pár méterre tőlünk hullámzott az óceán, amikor egy simára csiszolt hatalmas kövön egymáshoz bújva szundikáltunk. Kilométereket ugráltunk köveken és mérnöki pontossággal felszabdalt óriási sziklákon. A Tobar Éanna-nál értünk vissza a "műútra". Azt mondják, hogy ha ennél a szent helynél valaki angolnát lát, az rendkívül jó jel. Én elképzelni nem tudom, hogyan láthat ott valaki angolnát...
Ebédre friss makréla volt vajas kenyérrel. A halat itt először lisztbe, majd tojásba forgatják és vajon sütik meg. Mi is így csináltuk.
2006. augusztus 23.
Inis Oírr, Írország
Inis Oírr az Aran-zigetek legkisebb tagja, a középső sziget Inis Meáin, a legnagyobb pedig Inis Mór. A szigetcsoport a galwayi-öbölben, de már az Atlani-óceán vizéből magasodik ki. Régen azt tartották, hogy az itt élő emberek a másvilág határán élnek és olyan tudás birtokosai, amely más halandónak nem adatott meg. Az angol és ír nyelvet beszélő Írországnak ez azon szeglete, ahol csak ír feliratok vannak és csak az vásárolhat is földet vagy házat, aki beszéli az ír nyelvet. Az emberek hosszú életet élnek és gyakori, hogy egy családban 6-7 gyerek van. Szinte kietlen vidék, amelyet embermagasságú kőkerítések darabolnak parcellákra. Egy-két tehén, birka, szamár, vagy ló legel magányosan egy-egy kőkarámban. A vékonyka termőföldön hihetetlen zöld fű nő és a fukszia hatalmas bokrokban alkot sövényt. Az óceánnak ezer arca van, néha haragos szürke pár órával később viszont ragyogó kék.
Reggel finoman sütött a nap, majd sötét esőfelhők jöttek és mi esőben sétáltunk, de délután égetett a nap és az égen habos felhők úsztak. Ébredés után azonnal az ablakhoz siettem és megnéztem az óceánt. (Még ott volt.) A reggeli hajóval átmentünk Inis Meáni-ra és a reggeli napsütést szürke esőfelhők váltották fel. Sétáltunk az esőben, miközben megnéztük a kő körvárat, Dúr Chonchúir-t, és bejártuk a szigetet. A vizes kövek fénylettek, mintha egy mocsár terülne el alattunk. Találkoztunk egy vörös hajú emberrel, akit kutyája kísért és az egyik kőfalnál fél térdre ereszkedve imádkozott. Dél körül megint kisütött a nap és mi a homokos tengerparton hallgattunk a partra vetődő hullámokat és élveztünk a napfürdőt. A sziget éttermében choudert ettük, majd visszajöttünk Inis Oírr-ra. A Fish Chouder egy krémes halleves tengeri hal darabokkal, amihez vajas kenyeret tálaltak és semmihez sem hasonlít, ráadásul nagyon finom.
Délután – mivel sütött a nap – Inis Oírr felfedezésébe kezdtünk. Lementünk a hajóroncshoz (Raic an Plassy) és köveken ugráltunk a tengerparton. Megnéztük a világítótornyot (Teach Solais) és két a két órás séta alatt három emberrel találkoztunk. Vacsorára friss tengeri halat sütöttünk és ír szokás szerint vajas kenyeret ettünk hozzá.
2006. augusztus 22.
Inis Oírr, Írország
Egy nap utazás. Dublinból reggel indultunk és kora délután érkeztünk meg Galwayba, amelyet rövid idő – három óra - alatt feltérképeztünk. Nem volt nehéz, mert egy látványosabb utcája és egy katedrálisa van. Az utóbbi egy parkoló közepén. Igazi esős, borús napot fogtunk ki. Egy étterembe menekültünk, ahol fish and chips-et ettünk. A legjobbat, amit valaha ettem. A hely érdekessége volt, hogy nem csak kólát, vagy egyéb cukrozott lötyit lehetett választani, hanem tejet is. Természetesen mi tejet ittunk és a sült krumplit jól meglocsoltuk ecettel. Késő délután indultunk tovább, először busszal Rooseval-ba, majd onnan hajóval Inis Oírr-ra. Hideg szél fújt és néha esőpermet csapott arcunkba, de mi kitartottunk a felső szinten.
Sohasem gondoltam, hogy egy augusztus 22-én örülni fogok a meleg radiátoroknak, de most mégis ez esett meg. Hideg szél tépte le rólam a farmerdzsekit és örültem a meleg szobának. Igazi ír vacsorát kaptunk: Irish Stew-t. A lábosba először a kockára vágott bárányhús, majd a nagyobb szeletekre vágott hagyma, végül feldarabolt krumpli kerül és lassú tűzön sokáig fő.
Hiába kerestem tegnap sikertelenül dublini piacokat, ma reggel még megpróbálkoztunk a Moore Street Market-tel. Totális kiábrándulás. Viszont a Glasnevin Cemetery és National Botanic Gardens remek felfedezőtúra volt. A temető a Finglas Road-ról (Glasnevin) nyílik és itt látható az ír történelem nagyjainak síremléke. Én igazából csak nézelődtem. Elbűvöltek a kelta keresztek és motívumok. (Az egyik kereszten ugyanolyan szőlő mintát figyeltem meg, amilyen a Rózsák terén lévő templom bejárata körül fut végig.) Szeretem temetőkön keresztül szemlélni az idegen országot. Most láttam először olyan sírkövet, amely felső részén egy bárány fekszik egy kereszten. A temető szomszédságában van a botanikus kert, de annak bejárata a Botanic Avenue-ról nyílik. Egy picike mezőn mexikói és szibériai fenyők között ugráltam mezítláb. (Persze, rögtön elképzeltem mennyit kellene utazni, hogy eredeti élőhelyükön lássam ezeket a fákat.) Miközben sétáltunk újra és újra mókusok szegődtek nyomunkba. Végigjártuk a hatalmas pálmaházakat: megnéztük az összes húsevő növényt, pálmát, orchideát és kaktuszt.
Miközben a szobában ülök és ezeket a sorokat írom valamelyik közeli kocsmából megint ír zenét hoz a szél.
A Phoenix Parkban (a Tea Room-ban) ebédeltünk és lejártuk a lábunkat. A térkép szerint a hatalmas területű parkban van egy Ashtown Castle, amit megpróbáltunk megkeresni. Még jobban lejártuk a lábunkat, láttunk szarvasokat, megtaláltuk a Phoenix Park Visitor Centre-t, de kastély szerű képződményt nem láttunk. Végül feladtuk, kikeveredtünk a parkból, még jobban lejártuka a lábunkat, buszra szálltunk és hazajöttünk. (Ha Dublinba buszozni akarsz intsd le a buszt és mindig legyen nálad fémpénz). Persze első dolgunk volt a google-be beírni és megnézni kíváncsiságunk tárgyát. Amikor megláttam az eredményt a fejemet fogtam, mert ennél az épületnél üldögéltünk egy keveset, majd mentünk tovább, hogy megkeressük…
Itt mindenki, illetve minden nő agysebész? - jutott eszembe tegnap kétszer is. Először akkikor wc-t kerestem a hostelben. A pasik számára kijelölt helyiségeket nem volt nehéz megtalálni, mert éppen a lépcsővel szemben vannak, viszont a női részleget csak helyismerettel rendelkező beavatott osztotta meg velem. Hiába néztem meg az emelet minden ajtaját, arra nem gondoltam, hogy a fire door mögött kellene keresni a női wc-t. Pedig ott van, legalábbis a Litton Lane Hostelben. Másodszor akkor merült fel a kérdés, amikor a napi séta után kellemes zuhanyra vágytam és nem tudtam vizet imádkozni a vízistentől. A zuhanykabinban egy zuhanyrózsa és egy sütőkapcsoló volt. Gondoltam, hogy a kapcsoló bizonyos helyzete eredményezi a vizet, viszont hiába forgattam a skálán a kapcsolót, hiába próbáltam nyomni, húzni és tovább imádkozni, semmi sem történt. Már-már azon voltam, hogy hívom a pasimat, amikor végső elkeseredettségemben a kapcsoló díszszegélyét is megpróbáltam elfordítani. Elforgott, de nem a silány minőség miatt, hanem megtaláltam a "csapot".
A bal oldali közlekedés azt hiszem, csak megszokás kérdése, habár minden csak úgy átmegyünk az úton akciónál fenntartom, hogy bárhonnan jöhet bármi. Néha a LOOK RIGHT felirat sem segít, mert nem az úttestet figyelem. Sőt gyakran azt hiszem, hogy a vezető alszik a lámpánál és már szinte hallom a dudálást.... a lámpa zöldre vált és az autó elindul, na ilyenkor kapcsolok, hogy akit én sofőrnek néztem az anyósülésen aludt... Ugyanakkor elég nehéz elképzelni, hogy meg lehet szokni a mosdóban a két csapot: az egyikből forró, a másikból jéghideg víz folyik és egyszerre a kettő nem működik.
Este a közös konyhában ültem és vártam, hogy a pasim megmelegítse vacsoránkat, amikor arra lettem figyelmes, hogy a konyhában csak pasik szorgoskodnak és minden csaj az asztalnál várakozik. Bár nem vagyok beszéldes és ismerkedős kedvemben, azért jó a közös helyiségek nyüzsgése.
A bicikliutaktól viszont fáj a szívem, annyira sok és annyira okosan kialakított, rengeteg a kerékpártároló. Arra vagyok kíváncsi, hogy Budapesten mikor kerülnek ki a táblák, hogy ide, vagy oda tilos biciklit lakatolni...
Reggel sirályok rikoltozására keltem. Éppen világosodott. Itt egy órával kevesebb van, mint otthon. Álmosan nyújtózkodott a város, délelőtt szinte csak turistával találkoztunk. Végigjártuk a Temple Bar összes utcáját, nézelődtünk a Grafton Streeten, megtaláltuk Molly Malone szobrát, kóboroltunk Írország legrégebbi egyetemének, a Trinity College-nak a területén, jártunk a St. Patrick’s Chatedral-nal, a Christ Church Catedral-nal és a St. Audoren’s Churches-nél is. Ez utóbbi Dublin legrégebbi, még ma isműködő plébániatemploma és szinte összenőtt a régi városfallal. Nem álltunk be a 15 méter hosszú sorba, hogy bejussunk a The Old Library-be, de jó szokásunk szerint egy parkban, most a St Stephen’s Green-ben, háromszög szendvicseket ebédeltünk. Némi felderítés után megtaláltuk a Starbucks-ot is (mind a kettőt), amely szintén nagy kedvencünk és minden alkalmat megragadunk, hogy ott kávézhassunk. Délutánra kisütött a nap és mi elindultunk a tengerhez, de csak a Liffey folyó partján sétáltunk egy nagyot. Most csendesen esik az eső és a közeli pubból ír zene szűrődik fel a nyitott ablakon keresztül. (A lában fáradt, a lelkem boldog.)
A Grafton Street önjelölt művészein nevet, mosolyog az ember, viszont egy piacot keresve beleszaladtunk néhány performanceba. A pasim velősen összegezte a lényeget: Lássuk be, azért mert valaki eszetlen, még nem művész.
Megérkeztünk. A várostáblán ez áll: Baile Átha Cliath, azaz "Település a rőzsefonattal megerősített gázlónál". Ismertebb nevén Dublin. A város szívében egy macskaköves utca, Litton Lane, hostelében szálltunk meg. Az ablakon kívül tombol a szombat este. Szemerkélő eső fogadott minket, de mire az esti sétára indultunk, már csak a kellemesen hűvös levegő maradt. Már remekül ismerjük az O’Connell Streetet mindkét oldalát, szinte belebotlottunk James Joyce szobrába és átmentünk az O’Connell hídon, ami szélesebb, mint amilyen hosszú, sőt a Ha’Pennygyaloghídon is jártunk, amelyen régen fél pennyért lehetett átkelni. (Fényképezni még nem fényképeztünk...) A repülőtéri buszról (a bkv vezetősége jöhetne tanulmányútra) éppen a város közepét jelző 120 m-es oszlopnál szálltunk le. Ez tulajdonképpen megkönnyítette a tájékozódást, viszont a városképnek nem tesz túl jót. Dublin nem tűnik túl nagynak és elbaszott épületeket még a sötétség sem tudja eltakarni. Persze vásároltunk is. A pasim azonnal rávetette magát a ecetes-sós chips-re és a kedvenc csokinkra. Rábeszélt, hogy vegyünk nekem egy szőlő, alma és vörös áfonya gyümölcslevet, amelyet természetesen nem koncentrátumból mixeltek, majd jó szokása szerint rájött, hogy ezt ő is szereti.
Milyen is az Ikrek szombat? Mókás és mozgalmas. Úgy kezdődik, hogy két Ikrek lány biciklire pattan, Budapesten leteker több mint hatvan kilométert, ismeretlen terepen néhányszor elbizonytalanodik és térképet böngész, süteményt eszik és lát egy legyet, amint az feldobja a talpát, majd az álveszély elmúltával tovább repül, beszélgetés közben dunai töltésen fel-le kerékpározik (nem a légy, hanem a két lány) és számtalan csodára talál. Például és az egyik megmutatja a másiknak Óbudán az esernyős szobrokat és a kisvárosi hangulatú Fő teret.
Lomtalanítás. Ilyenkor a panellakások kihánják magukból a szemetet. Széttört bútorok, megunt szőnyegeket, elkopott lámpaernyőket. Vannak emberek, akik követik a lomtalanításokat és már az első kósza tárgyaknál ott vannak, válogatják a még használható kacatokat. Az ember szemét mindig vonzza a kidobott tárgyak dombja. Komótosan tekertünk, amikor széthajigált könyvekre lettünk figyelmesek. Visszafordultunk és négy zsák könyvet találtunk. Fél órát válogattunk és egy méter könyvet hoztunk utána haza. Az egyik lomvadász szerzett nekünk néhány szatyrot és elmesélte, hogy csak másodikként érkeztünk a könyvekhez. Én még így is ilyen kincseket találtam: Druon: Az elátkozott királyok (Mind a három kötet. A pasimnak hoztam haza és kiderült, hogy régen ugyanez a kiadás megvolt neki, de valamelyik költözés során eltűnt), James Jones: Most és mindörökké, Lev Tolsztoj: Anna Karenina, Clare Francis: Éjszakai égbolt. Megmentettem még néhány krimit, ponyvát és a régi idők emlékét egy Wartburg kézikönyv, valamint a '83-as Asszonyok, lányok évkönyve formájában. Sőt végre találtam egy régi Budapest térképet is, amelyen kíváncsian kerestük a régi utcaneveket: Népköztársaság útja, Marx tér, Groza Péter rakpart, Makarenko utca, Tolbuhin körút, Szabad sajtó út stb. (A térkép 1981-es kiadás.)
Ekkor még csak a délután derekán jártunk és partikertire indultunk. Feltekertünk a Rózsadombra, finomakat ettünk, mégis a kilátás volt a leginkább lenyűgöző. (És persze a fényképezőgépem a 12x-es optikai zoommal.) Néztük a várost, miközben mögöttünk bukott le a nap, majd néztük a fekete éjszakát, amkor a város fénypontokból csillogott előttünk.
Végre itthon. A tegnapi nap még az orfűi kalandtúrához képes is rosszabb volt, pedig nem hittem, hogy azon még lehet rontani. 95 km-t tekertünk Pécs-Újpetre-Palkonya-Villány-Sikós-Harkány-Ócsárd-Görcsöny-Pécs útvonalon. A 82. kilométernél (a három nap 257. kilométerénél) elsírtam magam. Fájt minden izmom, melegem volt és a combom leégés és allergia vegyes tüneteit mutatva "lángolt". Persze azért hősiesen leküzdöttem a maradék 13 km-t, majd kimerülten és elkeseredetten álltam a zuhany alatt. Semmi sikerélmény nem volt és még az sem vigasztalt, hogy a fiúk azt mondták, hogy igencsak büszkék rám.
Most, hogy a négy és fél órás vonatozást is magam mögött tudom, nagy kaland volt ez az öt nap. Lélegzetelállítóan gyönyörű a táj Újpetre és Villány között, jókat ettünk, jókat beszélgettünk és jó volt a sok mozgás.
Most értünk vissza az orfűi tortúráról, tulajdonképpen két állásban volt a bringa. Vagy 10-zel gyötrődtem (emelkedőn felfelé), vagy pedig 30-nál gyorsabban (akár az élet értelmével) száguldoztam (lejtőn lefelé). Minden izmom fáj, jól megkapott a nap és volt, hogy a pokolba kívántam ez a biciklitúrát. Ez megy két napja. Tegnap volt még poros földút és megnéztük a Máré várat is. Mindkét nap elkapott minket egy-egy nyári zápor, de ma kifejezetten élveztem, amikor a reggeli kínszenvedős emelkedőn lefelé gurultam, mint a szél, közben szitált az eső és sütött a nap. Igen, volt szivárvány is.
Most az kövezkezhetne, hogy Myreille, Pécs, Internet Café, de inkább elmondom, hogy Pécsen a Korhely étterem a legjobbabb és még mindig lehet lapátos fagyit kapni.
Amikor megérkeztem, eszembe jutottak 10 évvel ezelőtti emlékek. Felvételi előkésztő tábor, egy barátság kezdete (még mindig tart), szárított körte, felvételi, feka srác a tetőn. Most viszont úgy érzem, ha én még egyszer bringával Pécsről Orfűre akarok menni, akkor üssetek agyon. Ráadásul bringáztunk kis falvakban is, ahol a kocsma zárva volt, és mi ezt igazán rosszul viseltük. Mert persze két olyan pasival bringázom, akikért a legtöbb nő a fél karját odaadná. (Az egyik még szabad préda.)
Nagyon régóta vágyom Toszkánába. Azt terveztük, hogy idén nyáron elmegyünk, de végül elmaradt, és most éppen Írországban, Dublinban keresek szállást 3+1 éjszakára. Az viszont kicsit sem lehet véletlen, hogy már a második naptárat kapom Toszkánáról, és minden kép tovább növeli mehetnékemet.
Az út oda és vissza is tíz óra volt, viszont gyönyörű volt a hegyekben. Több mint 2000 km-t utaztunk 3 nap (2006.04.07-2006.04.09.) alatt és ennek az olaszországi részét nem autópályán. A PDA-t és a GPS-t néha nagyon szerettem, néha viszont az idegeimre ment, de az út végére - amikor már én is tudtam állítgatni - egészen a szívemhez nőtt, sőt olyan útvonalakat talált nekünk, ahol csudajó dolgokat találtunk. Így olyan helyeken is jártunk, amelyek a legtöbb útikönyvből kimaradnak.
Este érkeztünk meg Mira-ba, ahol a szállásunk volt, majd amint lepakoltuk cuccainkat, már indultunk is Velencébe. Egyetlen egy fényképet sem készítettem, láttam a tengert, de a sok turista igencsak megviselte a hangulatomat. Másnap Padován keresztül Veronába indultunk. Az okos szerkezet tudott egy utat a Brenta-csatorna partján, ahol gyönyörűbbnél gyönyörűbb villák követték egymást. Megláttuk a Villa Pisani kerítését, megálltunk és csak utána derült ki, hogy egy főúri kastélyt találtunk, amely látogatható. Itt találkoztunk először egy olyan olasz pasival, aki a kastély előtt álló szoborról magyarázott nekünk valamit olaszul, és kicsit sem zavarta, hogy egy kukkot sem értünk belőle. Olyan napot fogtunk ki, amikor a kastély kertje ingyen volt látogatható. Sajnos a labirintus le volt zárva, de a hátsó kert üvegházában isteni narancsillat csalogatott minket a cserépben nevelt narancs-, citrom- és mandarinfákhoz. Ezután Padova zsúfolt volt és nekem először akkor tetszett meg, amikor a piacos körön átvergődve megérkeztünk a Prato Della Valle-hoz, illetve megtaláltam a piac virágos szekcióját. Egyébként a pasimat majdnem az őrületbe kergettem, mert a növényekkel voltam elfoglalva, sőt szinte mindet ismertem is. A legeszementebb ötletem az volt, hogy a szerpentinen, kilométereken keresztül azon rágódtam mi lehet az a halványsárga virág, ami újra és újra feltűnik és meg kellett állni, hogy megnézzem. Kiderült, hogy primula, de én nagyon boldog voltam, mert ott láttam még ibolyát és különféle krókuszt is.
Padovából Veronába az utat az okos szerkezet találta ki, és az egyik kanyar után egy hatalmas várfalra lettünk figyelmesek. Persze megint megálltunk és kisebb feltűnést okoztunk. Nem elég, hogy turisták voltunk, de ráadásul szieszta idején. Ez volt Montagnana. Verona megint zsúfolt volt. Picit bejártuk az Aréna és Júlia erkélyének környékét, majd inkább a kihaltabb városrész felé vettük az irányt. Sőt megnéztük a várost a domb tetejéről is. Hét órakor beültünk egy árkádos helyre. Mi voltunk az első fecskék. A pincér feltette az asztalokra a virágokat és a képeket a falra, majd 15 perc múlva zsivaj volt körülöttünk. Az emberek köszöntötték egymást, beszélgettek egy pohár bor mellett, és az egyik megint hozzánk beszélt és kicsit sem zavarta, hogy nem értjük mit mond. Egyébként a legmókásabb az ételválasztás volt, mert ha volt is valamilyen angol magyarázat, akkor az igen minimális. Így például gondolkoztunk egy picit, hogy milyen az a galambmártás, amely Bassano del Grappaban specialitás.
Vasárnap indultunk haza, de az eredeti tervektől elérően nem Velencében töltöttünk pár órát, hanem Bassano del Grappa felé vettük az irányt. Cittadella mellett haladtunk el és a városfal megint felkeltette kíváncsiságunkat, így megálltunk. Vége volt a misének, az emberek olajfaággal kezükben sétálgattak, a férfiak a templom előtt beszélgettek és a főtéren piac volt. Csupa finomság: sajtok, zöldségek és házi készítésű olíva olajok. Az egyik árus sokat mesélt nekünk az olíva olajról, de csak szavakat kaptunk el. Innen Marosticaba mentünk. A vár és a várfal, valamint a város elképesztő. Felmásztunk a domb tetejére, de ez ebéd után nem javasolt, mert meredek ösvény vezet fel az olajfák között. Néhány hurka autóval ment fel, de ez a mi elveinkkel ellenkezik. Az ebédet már Bassano del Grappaban fogyasztottuk el. Isteni tésztát ettük, csipke volt a kenyér és a sajttartó alatt, sétáltunk a város szűk utcáiban, de indulnunk kellett, bár még úgy maradtunk volna. Ez a három nap olyan jó volt, mintha hét lett volna.
A reggeli napsütés láttán egy pillanatra elbizonytalanodtunk, hogy (a tervek szerint) Pozsonyba menjünk, vagy inkább biciklizni, de a városnézés mellett döntöttünk. A határ után nem akartunk autópályán menni, így fedeztük fel az oroszvári Lónyai-kastélyt. Kabát nem is kellett, igazi pulcsis, tavaszi idő volt, mi pedig elképedve sétálgattunk a kastély parkjában. Majd térdig jártuk lábunkat Pozsony macskaköves utcáin.
Pont egy héttel ezelőtt, Szicíliában két bor- és sajtkóstolón voltam és az egyik vörösbor, a 2004-es 
