Kimenő - Éjjel a parton

Kimenőt kaptam a pasiktól. A magasabb korán hazajött, a pelenkás pedig mintagyerek volt, pedig mindkét combjába kapott oltást, de csak kicsit sírt, utána viszont boldogan mosolygott. (Remélem, ezt a molylepke agyat kinövi.)

Moziba mentem. Szórakozás a munka. Éjjel a parton (Nights in Rodanthe). Nem volt elviselhetetlenül rossz film, de nekem legjobban a ház tetszett:

Most éreztem először, hogy megváltozott az életem. Ott voltam a régi életemben, a megszokott helyemen a moziban és már nem volt ugyanaz. Utáltam, hogy mások nem látják rajtam a változást, a filmben is az anya-lánya viszonyon bőgtem legjobban, szerelem nekem már smafu (na jó, ez erős túlzás, de ez költői túlzás, hogy a lényeg ne vesszen el a halálpontos definícióban). Ott kattogott a fejemben, hogy "tegyél szert egy lányra is"... Aztán abba gondoltam bele - figyelem! spoiler! -, hogyha meghalna a pasim én már nem akarok szerelmes lenni, illetve nem hiszem, hogy tudnék. A rossz gondolatokat azonnal elhessegettem és inkább arról álmodozom, milyen lenne családilag végigautózni Hatteras Islandon. Mindenesetre felírtam az "ebben az életben egyszer ide el szeretnék jutni" listámra és szent fogadalmat tettem lottózásra.

Holnap nyolc hetes

Alig néhány napnak tűnik ez a majdnem két hónap. Én már most nem tudom felidézni, hogy milyen volt, amikor megszületett. Észrevétlenül változott. Minden nap egy kicsit, és én észre se vettem igazán, csak azt, hogy nagyobb ruha kell neki, keze és combja húsosabb lett, és egészen határozott gyerektokát növesztett. 5890 g. Mindig megnevettet, amikor előadja a pocokvércsét, viszont amikor kacag, megáll a világ. Finoman végighúzom álla alatt az ujjam és kacag. És úgy tud nézni, hogy abba bele kell halni. Ja, és válogatás nélkül csajozik. Minden korosztály érdekli és "vizslaszemeivel" mindegyiket meghódítja. Egyre többet alszik éjszaka, egyre kevesebbet nappal, a babakocsizást elrontottam, mert ha megáll a kocsi, akkor szemrehányóan kinyitja a szemét, rám néz és tekintetével tudatja, most az a dolgom, hogy toljam őt. A kiságyban csak hason szeret aludni. Egyre ügyesebben kúszik, ma reggel majdnem lefejelte a rácsot, centik választották el. Szeretem, ha hozzám bújik és úgy alszik. Amikor alszik és én fent vagyok, többször ellenőrzöm, hogy lélegzik-e. Orra elé dugom az ujjam és ha nem érzem elég határozottan a meleg levegőt, akkor óvatosan benyúlok a takaró alá, hátára teszem a kezem és figyelek. Annyit forgatja alvás közben a fejét, hogy kibolyhosította a pelenkát. Megvisel, ha sír és már egy-egy könnycseppet is kicsikart magából. Álmában olykor fájdalmasan sírdogál, éveket adnék az életemből, ha ez elmúlna, álmában olykor szopizik egy kicsit és olyankor egészen viccesen cuppog. A fürdetés a pasim kiváltsága és az esti öltöztetés is. Nekem a tisztes fürdőlepedő hordozó szerep jut, meg előkészítem a ruháit, a kiságyat és a D-vitamint. Fürdés után amint fején a sapka - igen, sapkában eszik - vagy előtte a partedli, boldogan kalimpál a kezével, tudja, hogy kajaosztás. Olykor keservesen felsír és én nem tudom, hogy olyankor mi a baja és ezt az érzést utálom, csak azzal nyugtatom magam, hogy még sohasem maradt úgy. Sokat ölelgetem, puszilgatom és napjában ezerszer elmondom neki, hogy mennyire szeretem. Egyébként is sokat dumálok hozzá. Már az utcán is és már észre se veszem, hogy az emberek furcsán néznek, hogy beszélek hozzá, hogy hova megyünk, mit csinálunk és ilyenek. Szoktunk beszélgetni. Én hosszan mondm a magánhangzókat, Zsombi meg megpróbálja úgy formálni az ajkait, ahogy tőlem látta, most az ooooooóóót szereti a legjobban. 30 db saját jogú könyve van. A haja még mindig nagy és mindig kócos, de ha lefésülöm, akkor icipici diktátor. Inkább legyen kópé. Nem is értem, hogy miért aggódtam a pelenkázás miatt. 10-15 percig elszórakoztatja magát a csibekezű tehénnel, de szivesebben figyel minket és a szobát. Kaptunk kölcsön pihenőszéket, bármelyik török basát taníthatná. Szeretem, ha 2-3 órára valaki vigyáz rá, a múltkor is elrohantam kozmetikushoz és jót tett, az arcomnak és a lelkemnek is.

Tegnapelőtt reggel a pasim odahajolt az éppen táplálkozó fiúnkhoz és félhangosan megjegyezte:
- Zsombi, tudod, mindketten ugyanazt a nőt szeretjük.

Hiábavaló remények

- Olvastam valami baba altató... - mondja tárgyilagosan az uram, amikor már 2 órája altatjuk Zsomborunk, aki néha elszenderedik, majd hatalmas szemekkel és arcán az úristen, majdnem elaludtam ábrázattal nézelődik.
- Pisztolyról? - csillan meg hangomban a remény.

Sok-sok Budapesti séta

Megijedtem a hordákban sétáló kismamáktól, ezért nyakamba vettem a várost. Először átléptük a körutat, tegnap a Dunát és kimentünk a Margitszigetre, most pedig nincs más hátra, irány a Rubicon. A Margitsziget jó mulatság, sétáltunk vagy 3 órát, csak az aszfaltjárda repedései nagyot dobnak a babakocsin, ami a fiamat elégedetlenséggel tölti el, homlokráncol és morog egy kicsit. Egyébként megnéztük a Moró Anikban a Levélbontó kiállítást.

Margitsziget

A bogaras nő - 347. fejezet

Egyszer az életben

Mert elég volt mindenből vagy mert éppen jó kedvem van. Levetem a tornacsukámat, összekötöm a cipőfűzőket, feldobom az égig, majd remélem, hogy nem a fejemre esnek, hanem fennakadnak a villanydróton.

Ez sem maradhat ki az életemből.

Messze még az ég, de már közeledik

Régen voltam ilyen optimista, mint a válság szélén. A fiam ugyanis az éjszak hat órát aludt egyhuzamban, én abból kettőt, mert a szokásos négy óra alvás alatt karaktereket fűztem láncra, mégis vidáman és erősen ébredtem. Persze, a férjem nélkül idegroncs lennék, mert nem alvó pocokpofa mellett egyedül nehézkes lett volna lemenedzselni a reggeli zuhanyzást, készülődést és fejést. Természetesen a kölyök akkor aludt be, amikor odaértünk a gyerekorvoshoz és az én csendes-rendes gyerekem végigüvöltötte a várakozást, majd a vizsgálatot, majd a búcsúzást, de amint kiléptünk az ajtón, mintha elvágták volna a sírást. Bennem az aggodalmas anya csak akkor ébredt fel, amikor a 45 fokos lejtőn le kellett engednem a babakocsit (egyébként kb. 10 lépcsőt kellett volna cipelnem, de szeretném hangsúlyozni, hogy gyerekorvosnál voltam, ahova a gyerekek általában babakocsival érkeznek) és a "pallók" olyan messze voltak egymástól, hogy a babakocsi kerekei éppen csak a pallók belső szélein tántorogtak.

Azt hiszem, hogy ez is jellemző erre az országra, akárcsak a sorban állási kultúra hiánya, úgy csinálunk, mintha megoldanánk dolgokat, látszatra meg is oldjuk, csak használhatatlan. Egyébként tegnap óta azt tippelgetem, mikor lesz válság Magyarországon is. Vicces hallgatni a kommunikációkat, mind kormányzatit, mind egyebet, amelyek azt próbálják elhitetni, hogy Magyarországra (az erős és független államba) nem szivárog be a (csúnya) pénzügyi válság. A kormány garanciákat ad, hogy az emberek ne rohanjanak a pénzükért a bankba, a tőzsdei elemző a mélypontról beszél, amikor már érdemes vásárolni, befektetni. Mindez azonban időhúzás. Az emberek a bankba fognak rohanni, nem akarnak venni, inkább eladnának, hogy meghitelezett életük töredékét megtartsák. Elképzelhetetlenül nagy válság lesz. Az Index főoldalán már érezni hideg leheletét.

Féltékenység

Hazajön az apja és a gyerek rá mosolyog. Én meg csak akkor láthatom az a (gyönyörű) mosolyt, amikor jóllakottan vagy valamelyik játék miatti örömében úszik a boldogságban.

Imádom, hogy imádják egymást, de azért ebbe belesajdult a szívem.

Ennyit nevetni...

"Megkímélt férj C-s jogosítvánnyal olcsón eladó."

Azt hittem, hogy gyerekkel sokkal bonyolultabb lesz az élet, de a jó dolgok, mint pl. a szent szerdák, igen gyorsan visszatérnek. (Kérlek, a karikákról a szemem alatt ne beszélj, nem számítanak.) A gyerek igazi jó gyerek, amíg a négy felnőttnek látszó személy mindenféle babokkal üzletelt (játszott), alvással múlatta az időt. (Néha halkan cuppogott is, de gondosan ügyelt arra, hogy megőrizze a "felnőttek" felhőtlen szórakozását.)

4000. bejegyzés

Blog számokban: 2257 nap és 4000 bejegyzés. (Több könyvnyi karakter, de azt nem tudom, hogy valaha lesz-e könyv...)

Egyébként pedig ez életem 11792. napja (nem csillagidő szerint), 1407 napja szerelmes vagyok a pasimba és 34 napja egy fiú anyukája vagyok.

Én elmentem a vásárba fél pénzzel...

Enyhe kétségbeesés kínoz. Mindenki azt mondta, hogy a gyerekágyas időszak lesz a legnehezebb, utána viszont minden könnyebb lesz. Fenét. (Igen, elméletileg tart még a gyerekágyas időszak, mert arra hat hetet számolnak, de kuss, most nyavalygok.) Abba már beletörődtem, hogy a kölyök sózsák és minden porcikámban izomlázam a cipelésétől, de szuki pofa és napjában néhányszor hékalvó, szóval ez nem is igazi probléma. A fejfájás akkor kezdődik, amikor nem alszik, hanem nézelődik. Ugyanis az a fixa ideám, hogy nem tudom eléggé lekötni és az egy piros vízilovas csörgő ingerszegény környezet számára.

Ma felpakolt a család, hogy játékot vegyen a gyereknek. Lelkileg ziláltan indultam, mert nem volt sem határozott, sem remek-zseniálisnak ítélt elképzelésem, majd beütött a krach, mert az üzletekben sem jött meg az ihlet. Találtam viszont anorákot, ami az időjárás-előrejelzést figyelve végtelen bölcsességemet igazolja - igazából lusta vagyok és rühellem a bababoltokat, azért vettem meg, hogy ne kelljen néhány hét múlva újra végigjárnom -, és kiegyeztem egy csíkos zoknis egérben.

Mivel a gyerek alvással múlatta az időt, amíg az anyja nézelődött, így itthon szembesült az új jövevénnyel, akivel meg kell osztania a kiságyát. Az ismerkedés halk és elégedett eeeeeezéssel telt, egészen addig, amíg az éhség el nem hatalmasodott.

A delfinek már az elsők

Most már hivatalos papírunk is van arról, hogy van egy fiúnk, de még szoknom kell, hogy az anyja nevénél a saját nevemet látom.* A rendszer mindenféle azonosítószámmal ellátta a gyereket, kapott személyi azonosítót is, ami tulajdonképpen a "szép emlékű" személyi szám, amit megszüntettek, ám reinkarnálódott, ráadásul a gyereké 3-sal kezdődik.** 

*Pár napja a telefonszámlámat fizettem be, amikor az ügyintéző nőci megkérdezte, hogy csak névrokonságban vagy vérrokonságban vagyok a jóképű kajakossal. Szomorúan vette tudomásul, hogy csak névrokonság és tőlem nem tudja megszerezni a jóképű kajakos telefonszámát. Azonban szereztem néhány jó pontot, amikor kijelentettem, bármikor bevállalom öcsémnek. Aztán mit ad isten, tegnap összefutottam a jóképű kajakossal, aki az öcsémnél is magasabb és remek vállszerkezettel rendelkezik. (Ha magas lesz a fiam, és úgy tűnik, igen magas lesz, akkor neki is kellene egy ilyen vállszerkezet, és akkor a csajoknak annyi.)

**Régi vicc. Miért fog a nők személyi száma hármassal kezdődni? Mert a delfinek feljöttek a második helyre.

Metált bírod? (Kalandos napok)

Ha véletlenül tudom, hogy milyen nap van, akkor is időzavarban vagyok. Minap volt itt a védőnő. Holnap jön a védőnő. A védőnő hétfőnként jön. Úristen, eltelt egy hét? Másként repülnek a napok, mint régen, amikor még nem volt gyerekem. Akkor tevékenyen, esemény- és élménydúsan, most 4 órás szakaszokban, két etetés között alvásidőszakban. Az etetés ismétlődő sorminta és (bár jól tartom magam) általában etetésre kaparom össze magam, egyébként remek zombi vagyok. Nem fáj, nem bánom, nem tudom, mi kering a véredényeimben, de olyan békés és nyugodt vagyok, mint orgazmus után. Szóval bármilyen furcsa is ez az egyszerű lét, be kell vallanom, élvezem. Sőt, egyre többet csépelem a betűket hivatásszerűen. Kalandjaink is vannak bőséggel. Bojkottálok minden üzletet, ahova két lépcsőfoknál több lépcsőn lehet csak bejutni (komoly megtakarításaim lesznek, ha kitartok emelett), de azért találtunk üzletet (oh, oh, milyen meglepő, Next), ahol költöttünk némi pénzt. Aztán családostul (apa, anya, gyerek) elmentünk a nagyiékhoz, ahol a kölyök (megint) bemutatta, milyen a világ legjobb gyereke. Este pedig felfedeztem, hogy fényvisszaverő izét kell szerelnem a babakocsira, mert a gyerekre mégsem, anélkül viszont beleolvadunk a fővárosi maszlagba. Illetve az ágyam mellé készítettem azt a könyvet, amit a terhesség utolsó napjaiban kezdtem el olvasni, de még nem fejeztem be. (Igaz, még nem nyitottam ki, de már látom a fényt az alagút végén...)

A pasimmal nem szűntek meg a beszélgetéseink, de a tervezés, az amerikai foci és a politika mellett még mindig állandó és örvendetes hír, ha a gyerek szart és böfögött. A helyzet "javulására" csak az utal, hogy a gyerkőc egyre többet mosolyog, így most már azt is jegyezzük. Az utóbbi napokban csak azzal nehezíti meg a dolgunkat, hogy nagy szemekkel nézelődik, én meg törhetem a fejem, hogy milyen érdekes és inspiráló dolgokat mutassak neki.

Úgy veszem észre, hogy szereti, ha éneklek neki, viszont a Tavaszi szél vizet áraszt-on kívül csak a Kicsi vagyok én-t tudom és erős a gyanúm, hogy az utóbbitól nő úgy, mint a gomba, komolyan veszi az "Apámnál és anyámnál is nagyobb leszek én" illetve a "Mint a tüdő a fazékból, kidagadok én" sorokat. (Vajon hol kallódnak az általános iskolai énekkönyveim?) 26 napos gyermekem, feje búbjától a talápáig, kinyújtott lábakkal (hosszában) végigéri az Ikeás babakádat (kb. 65 cm) és reggel, kaja után ruhában 5030 g-mal mérlegelt. (Ruha nélkül, fürdés előtt pedig 4780-nal.) Követi a közeli mozgásokat és egyre akaratosabb. (Mint az anyja?)

Vágyakozás

Szeretnék egy piros talpú fekete tűsarkú cipőt és egy fűzős fekete bőrcipőt meg rengeteg ruhát, türkizkéket, lilát, zöldet, feketét, lenne kedvem venni magamnak. Nőcis lényem őrjöng. Halál a mackónadrágra.

Egyébként pedig mennék és nézném, hogyan sárgulnak a falevelek. Persze, szívem szerint a gyereket, a férjet és a fényképezőgépet sem hagynám otthon.

Meg mennék futni is. A parkban olyan sebesen tolom a babakocsit, mint a meszes, és annyira tetszik, hogy ismét normál sebességgel tudok haladni, hogy minden ötödik lépésnél lerúgom a babakocsi kerekét. (A négyórás kismamákat már megismerem, de még tartjuk a távolságot.)

Volt még ma az is, hogy azt mondtam, "vájunk a lecsóba", erről meg eszembe jutott, hogy én egyszer a bablevesbe csaptam bele. Papa mellett ültem a padon, mert a konyhaasztalnál a legjobb hely a papa mellett volt a padon és olyan nagyon magyaráztam és hadonásztam a kanállal, hogy véletlenül belecsaptam papa levesébe. Nem mellesleg a pad is csudapad volt. Az ülőkéjét fel lehetett hajtani és a mama ott tartotta a régi újságokat meg ott dunsztolta a lekvárokat és befőtteket.

A világ legjobb gyereke

Tegnap, 20 naposan, hason fekvésben, önállóan átfordította a fejét jobbról balra, sőt megbeszéltük, hogy egy ekkora gyerek már átaludhatja az éjszakát és amilyen jógyerek kilenctől aludt fél négyig. Lehet, hogy a szigorú védőnő nem adná meg az átaludt éjszakáért járó pontot, de tőlem megkapta.

Ma 3 hetes. Kinőtte az első garnitúra rugdalózóját. Közben élénken él bennem, hogy amikor toltak be a kórterembe, az ajtóban állt az apja és az első mondat, amit a gyerekünk születése után mondott nekem: "lehet hogy, nem jó ruhát adtam rá". (Persze, ezen azonnal elbőgtem magam. És nem is értettem, hogyan adhatott volna rossz ruhát a gyerekre. Halálosan szerettem és szeretem mindkettő pasit.)

Ja, és pár napja a kölyök élvezi a fürdést. Hosszú lábaival és kezeivel, koboldos, gomb (sötét babakék) szemeivel, valamint nagy gömb pocakjával egészen béka. Boldogan mosolyog, lebegteti a haját a vízben és a tökéletes boldogságot akkor éri el, ha lögyböljük a kukacát. Nagyobb hedonista lesz, mint az anyja meg az apja. A gyerekorvos is azt mondta, hogy a gyerekek túlnövik a szüleiket. Igaz, ő magassági kérdésben értette.

A fekete leves viszont nálam jött ki. Tegnap este óta csak rövid időre megy a lázam 38 fok alá. (Enyhe mellgyulladást diagnosztizáltam magamon.) Önmagamat is nehéz ilyenkor ellátni, de valahonnan rejtett energiáim támadnak, ha a fiamról van szó. A gyerek viszont a világ legjobb gyereke, mert szinte tekintettel van rám. Amúgy is nyugodt kölyök, de most még türelmesebb velem.

A világon a legfontosabb

Régen, mondjuk még egy hete is, úgy gondoltam, hogy maga a vég, a nagy betűs tragédia és a totális téboly, amikor semmi más nem érdekel, csak a gyerek szaros pelenkája.

Aztán elég két nap, pontosan a tegnapi és a mai, amikor a gyerekemet szelek kínozzák, keservesen sír, nehezen rottyant és böfizik meg álmában olykor-olykor felsikít, mint egy kidobott kismacska, és azóta a legnagyobb boldogság számomra, ha a gyerekem böfög, szellent és szarik. Egészen háttérbe szorult, hogy megnézzem a Keith Haring kiállítást, igaz, olyan messze van még november közepe. Reményhal.

Őrült kalandok

A kéthetes szülinapot úgy ünnepeltük, hogy anya elővette a hordozókendőt, igen, azt, amelyiket apa pár napja kinevetett, mert nem más, mint egy 5 méter hosszú anyagdarab, de legalább adnak hozzá megkötési útmutatót, beletekerte magát, meg kell hagyni, egészen ügyesen csinálta, és úgy pakolt bele engem, a kéthetest, hogy fel se ébredtem. Anya nem tud lassan menni, ezért kicsit rázkódtam, de a kilenc hónap alatt megszoktam, szóval nem volt gáz. Édeskettesben elrohantunk postára, boltba és zöldségeshez, mert hiába osztom be az idejét, nem tudom lebeszélni arról, hogy egyen, ráadásul észrevettem, mert fél szemmel akkor is figyelek, ha alszom, hogy mindig farkaséhes. Azért büszke vagyok anyára, mert a cekkerekkel és gyerekkel megpakolt ősanya képet kifinomult érzékkel törte meg az I'm not a plastic bag táskájával és vicces fülbevalójával.

Ui: E-nek nagyon köszönöm az augusztus 26-i újságokat!

Emlékek

Tegnap este leesett a köldökcsonk. Csábos köldöke maradt a kölyöknek.

Szeretem a heget a hasam alatt. Jó érzés, hogy a fiam örökre nyomott hagyott a testemen.

Jubileumi 9 naposan

A gyerek egyre éberebb és egyre viccesebb arckifejezéseket és kézjeleket tud. Nagyobb erőfeszítés nélkül mutat két kézzel figyiszt a világnak és egyre többet szemlélődik. Értelmes kölyök, na.

Az anyja, aki 9 napja anya, nem az elhülyülés, csak a kialvatlanság jeleit mutatja, amikor ilyeneket ír: "Néhány kép nem olyan jó, de ha kisebbre veszed a pelenkát, akkor nem lesz jó a kép." Szemránckrémmel kozmetikázom a helyzetemet, de csak annyit értem el vele, hogy szakértő férfi szemek megjegyezték: "nem anyásodtál el, megmaradtál nőnek, de jó karikás a szemed."

Egy hetet örökké

A pocokvércse már egy hetes*. Amíg a pocakomban növekedett, nem tudtam elképzelni, milyen lesz az élet vele, most viszont az hihetetlen, hogy volt, amikor nem volt itt velem. Amíg a pocakomban növekedett, nem tudtam elképzelni, milyen lesz szoptatni és vajon túléli-e a bénázásomat, ami pelenkázásnak álcázom. Most meg minden olyan természetes, mintha örök időktől ezt csinálnám. Az arcán átfutó vagy megülő érzelmekből is úgy tudok olvasni, mintha millió éve ismerném.

Hivatalos személyek (védőnő, gyerekorvos) azt kérdezgetik, mennyit eszik a gyerek. Mondom 20 percet, és akkor tovább firtatják, hogy hány grammot. Értettem én elsőre is, hogy ezt akarják tudni, de én elhatároztam, hogyha rendben fejlődik a gyerek, és láthatóan rendben fejlődik, akkor nem méregetem. Először mérleget sem akartam bérelni, de végül meggyőztem magam, hogy egy rendes anya bérel mérleget, és így fent tartja a látszatot, hogy rendes anya, legfeljebb nem használja.

*Anno, jóval a terhességem előtt, nagy tervem volt, hogyha gyerekem születik, akkor megkérek valakit, hogy vegyen egy halom újságot aznap (lényeg, hogy az újságon a születési dátuma szerepeljen) és a gyerek majd megkapja 18. szülinapjára. De molylepke agyammal elfelejtettem...

Nincs több főpróba

Feladtam a gyerekre a hópihe szerelést, beültettem a babakocsiba és lementünk a parkba. Egyenes tartással és roham léptekkel közlekedtem, már hiányzott a mozgás, a kölyök pedig tágra nyílt szemmel vizsgálgatta a világot. Néha elmosolyodott, szerintem, tetszett neki, amit látott. Sárga virágokat, langyos napsütést és sok-sok fát mutattam neki.

Még 10 óra meg egy pici

A "bemutatás" remekül sikerült (a gyerek feje még mindig magasan (úri gyerek lesz, mindenki meglássa), combcsontja 8,37 cm és az összes flowja rendben van), este ismét jelenésem van a kórházban és akkor már nem viccelődünk, hanem komolyan, felgyűrt ingujjal nekilátunk a szülés dolognak.

Addig pedig mindenféle vicces dolgot fogok csinálni: elmegyek bankba, veszek a pasimnak csokit, ebédelek nagyon finomat és karaktert szaporítok hivatásszerűen. Mindent csinálhatok, csak a délutáni édes alvást kell kihagynom, hogy a kórházban simán átaludjam a megnyert éjszakát.

Nincs mit mesélni

Holnap reggel kórház és akkor kiderül, hogy hazajöhetek-e vagy maradok, hogy hogyan is lesz ez a szülés dolog.

A mai nap legcsúnyább szava: ballonkatéter.

Nem szeretem, hogy nem vagyok döntési helyzetben, de legalább lett szép zöld párnám és asztali lámpám minimálban (lehet, hogy befestem szép almazöldre).

A kölyök fütyül a fájásokra, inkább (most is) ficánkol. Nem magamat féltem (én bármit kibírok), csak vele minden rendben legyen.

Azért vannak a jó barátok...

"Faterommal kitárgyaltuk a méhszájadat." (Ő lelkesedk a kölyökért és nem titkolja, a faterja pedig nőgyógyász.)

"Megszültél már? [...] Felszállok a repülőre, tuti, hogy megszülsz." (Ő lelkesedik a kölyökért, csak titkolja, de kilenc hónap alatt annyit elértem, hogy legalább ne temessen el élve, mert gyerekem lesz.)

"Tök jó, hogy kijött a nyákdugó... De mi az a nyákdugó?" (A 39. hétig én sem érdeklődtem ilyen részletességgel a terhesség állomásai iránt.)

"Hivatalosan egy." (Ma ezt válaszoltam minden kérdésre, amely azt firtatta, hogy hány nap múlva fogok szülni. Viszont az ezt követő döbbent arckifejezés kárpótolt az összes "ikreket vár?" kérdésért.)

Semmi "Hello, szia, szeretlek", a pasim négy napja a "szülünk?" kérdéssel veszi fel a telefont és tartózkódik az alkoholos italok fogyasztásától. (Én meg négy napja majd meggebedek egy pohár borért vagy egy stampo mézes rumért vagy Calvadosért, de azt hiszem, hogy álmaim netovábbja egy könnyű szülés, amit majd bő fél évvel később egy nagy vodka naranccsal fogok megünnepelni.)

London - Berlin - Budapest találkozása

A találkozás olyan volt, mint ahogyan egy éve elképzeltük. Hármasban most ültünk először egy asztalnál, volt kávé és szétkacagtuk az oldalunkat, tehát hatékonyak voltunk, bár ezek után kedvenc kávézómba csak parókában mehetek.

Az este meglepetése A szertáros volt, aki azonnal beszállt a smafuzásba és az ugratásba, sőt ismeretterjesztő küldetését egyetlen pillanatig sem feledve tájékoztatott arról, hogy a gyerek után a méhlepényt is meg kell majd szülnöm.

(A fiúk nagyon rendesek voltak, mindenféle érdekes és vicces dolgot kiabáltak a hasam felé.)

Oké, én kész vagyok!

A hős kisgömböc és a tündérrózsa

Este kilenc után néhány perccel lényegretörő sms-t kaptam: "füvészkert, most?" Először rendes kismamaként elhárítottam a kínálkozó lehetőséget, majd megnéztem mi is van most a Füvészkertben. Amikor rájöttem, hogy virágzik a tündérrózsa (Victoria cruziana), azonnal öltözködtem és kissé dagadt lábamat cipőbe szorítottam. Még sohasem jártam a Füvészkertben, a virágzásról meg tavaly is lemaradtam. (Egyébként T és D, akikkel éjszaka járok állatkertbe és (most már) Füvészkretbe is. De kitaláltuk, megszülök és rendszeres vendégek leszünk.)

Fél 11-re értünk a kertbe és szinte végig hárman garázdálkodtunk az üvegházban. Kismillió fényképet csináltunk, sokat dumáltunk és csodálattal vegyes áhítattal nézegettük a hatalmas leveleket és az elnyílóban lévő két virágot. (Volt fütyivirág is, de sötétben bújkált, az átok.)

Victoria cruziana éjszakai virágzása:

Inkább maradj otthon!

Kérte a pasim, miután majdnem elütöttek. Történt ugyanis, hogy át akartam menni az úttesten, szépen meg is álltam, hogy a troli meg a többi autó elmenjen, de a troli vezetője nagyon kedvesen és udvariasan megállt és átengedett az úton. Már majdnem elértem a felezővonalat, amikor a troli nagyon dudálni kezdett és akkor már én is láttam, hogy egy tahó autós úgy döntött, megelőzi a trolit és a troli mögött álló autót, és gyorsan tovább megy. Még idejében léptem hátrébb. A következő okostóni autóssal, aki szintén beelőzte a sort és őrült módon gyorsított, majdnem összeütközött a trolival. Normális autósok nem értik, hogy miért rettegnek a gyalogosok, de ezek az előzések, vagy belső sávban elhúzni egy külső sávban, zebránál álló autó mellett teljesen általános. Tudom, hogy kicsit demagóg a kérdés, viszont tényleg szeretném tudni, hogy hány gyalogosnak kell a zebrán meghalni, hogy változzon a közlekedési morál.

Az univerzum is az otthon maradásra ösztönöz. Tegnap 3 boltban voltam, hogy sóskát vegyek, de nem kaptam, ma reggel viszont kiderült, hogy anyuék szomszéd nénije küldött nekem az öcsémmel egy nagy zacskó friss sóskalevleet, amit ma meg fogok kapni.

A helyzet bonyolódik

Végre találtam egy gyömbér színű 90 G-s melltartót, ami szűkebb fazon, így a hátamon nem nagy, viszont a kosárban van még egy kevés hely... Azt meg tudjuk, hogy a tálalás fontos, így remélem a "csipetnyi gyömbér" és a csipke nagy kedvet csinál a kölyöknek a kajáláshoz.

Hétvégén beszereztük a sokáig halogatott mellszívót és sterilizáló izét. Olyan zavartan olvasgattam a használati utasítást, mintha egy űrhajót kellene összeraknom majd elkormányoznom a következő galaxisig.

Úgy számoltam, hogy mostanra, 38. hét, már fel tudom fogni, hogy néhány nap múlva gyerekünk lesz. A pasim gondolatban már trenírozza magát a bébihordozó cipelésére, de én még nem nagyon tudom elképzelni, hogy milyen lesz nekem egy új szerepben. Persze jó és bízom az ösztönökben, de elképzelni nem tudom. A repüléssel is így voltam. Tudtam, hogy jó lesz, de elképzelni nem tudtam. Azt pedig már csak remélem, hogy a példához hasonlóan, a gyerekes dolog is jobb lesz, mint ahogy a repülés is jobb a valóságban, mint a képzeletemben volt.

Az viszont felfoghatatlan, hogy egy kész emberke nyújtózik és csuklik a hasamban.

Az élet apró örömei

Éjszaka csak egyszer keltem fel és olyan jól aludtam, mint a bunda. Igen, még a pocakomban a gyerek, de máris annak örülök a legjobban, ha kialudtam magam.

Most éppen felpolcolt lábbal üldögélek a hűvös szellőben és a konyhából a körtés süti illata kacskaringózik hozzám. (Természetesen pihenek, csak volt néhány mindjárt megadja magát körtém, amit hasznosítani akartam.)

Rinya

Az esőt és a vihart várom. Egész nap jó kislány voltam, bár igazán nehezemre esett. A pasim ágyba parancsolt és lábfelpolcolásra szólított fel. Minden barátom és barátnőm azonnal támogatásáról biztosította, és a lábaim is inkább az ő pártjára álltak. Ha lógnak (mármint a lábak), akkor fájnak, ha felpolcola pihennek, akkor elégedettek. A laptop hője nem zavaró számukra, csak az én konfortérzetemet csökkenti, ráadásul a pocakom miatt rövidek a kezeim.

De azt mondja a "pesti ember", hogy vihar, eső és lehülés jön. Juhé!

Hivatalosan még 20 nap

Jelek és értelmezések

Tegnap azt hittem, hogy azért kezdett el esni, hogy elmosogassak, de miután az utolsó villát is a csepegtetőre tettem és kiszagoltam a hűvös, nyáresti levegőbe sétálni indultam. A Műgyűjtők éjszakájára mentem. Az Erdész & Makláryban megnéztem Bálint Endre képeit, a Galeria Whiteban Kováts Nóri kiállítását, a Bardoniban beleszerettem egy art-deco kisasztalba (itthon gyorsan lerajzoltam, hátha az emberem annyira belejön az asztalosmunkákba, hogy csinál nekem egy hasonlót) és a Ferenczi Enterior Antique & Design-t végigjártam padlástól az emeletig és pont úgy éreztem magam, mint egy törpévé zsugorodott lány a kincsesfiókban.

Az lehet, hogy az a szar hajlakk bírja a londoni esőt és a berlini szeret, de a trópusi budapesten csődöt mond. Ami egy órával korábban gyönyörűen befelé kanyarodott, rakoncátlanul irányt váltott és hajamban lévő összes göndörség az alatt a hatvan perc alatt éppen önmegvalósított. Ez volt életem második hivatalos fotózása, az elsőn olyan sovány voltam, mint még életemben soha, most pedig olyan sokat mutat a mérleg, mint még soha. (Hiába, élni tudni kell.)

D-vel elmentünk a Buddha erekélyék kiállítására. Én kiállításra számítottam, de helyette szertartásokba botlottam. Elkefélt egy lélek vagyok, mert amint valami intézményesül, én kitartom a kezem és elutasítom, távol tartom. Ugyanúgy éreztem magam, mint amikor a nagyanyám - nem túlzok, hogy bigott katolikus - elvitt a Szent Jobb körmenetre. Őszinte tisztelettel néztem azokat az embereket, akik leborultak és valódi tisztelettel nézték ezeket a tárgyakat, úgyanígy nézem azokat az embereket is, akik egy katolikus mise alatt áldoznak, de én kívülálló voltam. Tulajdonképpen végig kívülálló akartam lenni. Nem éreztem rosszul magam, jól esett üldögélni a kerek párnán és hallgatni a zenét, figyelni az embereket. Az egyik gyerekkel közös titkunk akadt. Pici volt még, nem tudott beszéni és ahhoz is ügyetlen volt, hogy a többi gyerekkel a kerek párnákon ugráljon, mintha folyóból kikandikáló kövek volnának, viszont az egyik párnán, közvetlenül mellettem, észrevett egy legyet, majd egy ügyes mozdulattal lecsapta, kicsit megtaposta, megrugdalta, majd ment tovább játszani.

Úgy képzelem, hogy egy buddhista szentélyben ugyanolyan jól érezném magam, mint egy csendes, elhagyatott templomban. Megfogadtam, hogy egyszer kipróbálom.

Aztán D-vel átbeszéltük az élet nagy és apró dolgait, közben pedig részleges napfogyatkozás volt a fejünk felett. (A napfogyatkozásról viszont mindig Boleslaw Prus könyve A fáraó jut eszembe.)

Kicsit antiszoc

Vajon milyen erők működtek ma, hogy reggel nem működött a digitális tévé, majd egy frissítés után kutya baja se volt, cserébe viszont nem nyílt ki a mosógép ajtaja - kihagytam egy ruhát és be akartam tenni -, viszont délutánra, a mosás végére megjavult. Azért paráztam néhány órát, hogy mi van, ha elromolott a mosógép. Ma a zöldséges érzett erős vágyat, hogy elmesélje hogyan fertőződött el egy seb az ujján, én meg álltam ott a hatalmas dinnyeszelettel és majd' leszakadtak a kezeim és a lábaim. Tegnap meg a vérvétel előtt egy kismamába háromszor fojtottam bele előző szülésének történetét, de mindig visszakanyarodott, csendre vágytam - reggel hétkor nem viselem jól, ha valaki hozzám csicsereg -, helyette családi sztorikkal szórakoztatott. Nem tudtam olyan röviden válaszolni és nem válaszolni, hogy ne beszéljen hozzám. Tudom, túl udvarias vagyok, mindig csak képzeletben pofozkodom hallal.

Szombati piacolás

Szombatonként fittyet hányok a Maslow-piramisra. Legalábis először, utána viszont rendes nőstényként viselkedem. Ébredés után elbizonytalanodtam, talán mégse a legjobb ötlet nagy pocakkal a Kismocskosra menni, de bátor vagyok, mint az oroszlán, ezért elindultam, ott töltöttem egy fél órát, újítottam egy kovácsoltvas keretes csempeképet - még szerencse, hogy nagy képkeretért mentem - és életem legviccesebb alkudozását adtam elő:
- Mennyi?
- 2000.
- Nem kicsit sok.
- Én is mondtam egy árat, mondjon aranyos maga is egyet.
- 200.
- 1000-ért odaadom.
- Ugyan! Adok érte 300-at.
- Na ne csinálja velem kiskegyed. 700.
- Oké, fizetek érte 500-at.
Aztán, hogy igy belejöttem az alkudozásba, a Bolhapiacon folytattam és 9 db régi gyerekkönyvvel távoztam. 2 db Kis Vakondos, 4 db Pom Pom meséiből, A tücsök és a hangyák, Oriza-Triznyák Mirr-Murr kalandjai (1977-es kiadás), Fülesmackó meséi (1973-as kiadás). Az egyik néni igen pofátlannak minősítette az alkudozásomat, de megdicsérte a gyerekkönyv izlésemet. (Meg betippelte, hogy a pocakom alakja alapján kislányt várok és hiába emlegettem az ultrahangot, csak legyintett.)

Direkt korán keltem, hogy a nézelődés után (hahaha, mert én nem vásárolok semmit az ócskapiacon) majd kimegyek a Komjádi elé a piacra padlizsánt venni, mert megígértem az uramnak hogy hétvégén muszakát csinálok és a lakás 100 méteres körzetében vagy csúnya, vagy drága (699 Ft/kg) a padlizsán. Végül nem jutottam át a Duna másik partjára (10:00-ra elfáradtam), de találtam szép és olcsó padlizsánt, sőt vettem darált húst is (a henteslegény még mindig sütteti a hasát) és amire hazaértem, mindent megvettem a muszakához. Csak magamnak nem vettem kaját mára. Tulajdonképpen libazsíros, puha kenyeret ennék paradicsommal és paprikával... Hol lehet este hatkor ilyet szerezni? (Igen, a délutánt átaludtam.)

Most, libazsír-kigondolás és boszorkánykodás-projekthez és blogoláshoz, Szívemben bomba van, Budapest Bár és Takáts Eszter szól.

Némi pánik

Úristen, mindjárt szülök, eszméltem ma reggel, de nem magától a szüléstől ijedtem meg, azt valahogy fatalista hozzáállással várom, hanem attól, hogy addig már csak kb. egy hónap (azaz négy hét) áll előttem. Ezernyi tervem/tennivalóm van és ez a hét is úgy repült el, mintha csak egy nap lett volna. Még szerencse, hogy volt benne kedves robot, komoly doktor bácsi (aki komoly utasításokat adott arra nézve, hogy mikor kell a kórházba rohannom, illetve naponta számolnom kell a gyerek mocorgásait, szóval nagyon komolyan éreztette, ez már nem játék, hanem komoly dolog, ettől én kissé be is pánikoltam), barátnőzés, habos kakaó, takarítás, olaszos reggelivel kísért sok séta, képnézegetős-utazás meg diós csirke petrezselymes rizzsel.

Jelentem babaruhát nem vettem, a gyerekszobát csinosítottam (a függönyt még mindig nem varrtam meg) és egyre jobban frusztrál, hogy a gyereknek még nincs babakönyve, viszont a neki vásárolt könyveket, amelyeket majd 6-7 év múlva tud olvasgatni, már a szobájába pakoltam.

Esik az eső, hajlik a vessző...

Szeret engem a jóistenke. Egyrészt a nem tudom mi a nem tudom miben van, de ennek hatására lelkesen gördülnek a dolgok, másrészt ezt a hideg, esős időt pont nekem találták ki. Imádom! Tiszta Anglia, idén úgyse jutottam el oda, amúgy pedig édesdeden alszom, sőt az egyik ablakot becsuktam és a takarót is magamra húztam.

Ezenkívül bizonyítást nyert, hogy ilyen időjárási viszonyok mellett szükség van a hópihe szerelésre, amit szombaton a kölyöknek vettem. Tehát megint előrelátó voltam, nem pedig túlságosan aggódó...

Várakozás - 35. hét

Semmi izgalom. Az okos könyvek szerint a kölyök most már csak növöget. Két hete meg akartam mérni a derekam (helyét), hogy nyomon tudjam követni a változást, de elfelejtettem. Most azt se tudom, hogy nő-e a pocakom. (Zöldségeseknek és idegeneknek már nem hiszek.) A pasim a liftben - egyébként mindig a liftben - olyan megjegyzéseket szokott tenni, hogy "jól tele vagy gyerekkel" illetve büszkén kijelenti, miközben a hasamat fixírozza, hogy "jól megcsináltam".

Hétvégén a gyerekszoba is átalakult. Mínusz egy nagygyerek-ágy, plusz egy komód a kölyök ruháink, plusz két polc a kölyök cuccainak és a fotel is a gyerekszobába került. (Már csak egy függönyt kell varrnom, a pasim pedig megcsinálja a pelenkázó izét.) Az elmúlt időszak legszebb bókját viszont komódvásárlás előtt, az Ikea parkolójában kaptam. Mi a naarnok kedvenc csemegéje (svéd húsgolyó) miatt szeretünk a Nagy Kék-Sárga Áruházba járni és éppen vasárnapi ebéd előtt voltunk ott, amikor a pasim bejelentette, hogy "Nincs az a svéd húsgolyó, ami felérne a te töltött paprikáddal. Megyünk haza enni! Egyébkén mikor csinálsz legközelebb?" Ja, mert töltött paprikát is csak nagy mennyiségben tudok csinálni. Azt ettük szombaton és vasárnap is.

Igazán viccesen adjuk elő a várakozást. Reggel én mentem be a gyerekszobába, csak úgy körülnézni, a pasim, miután hozzám képest egy órával később felkelt, ugyanazt csinálta. Sőt, mielőtt eljöttünk otthonról, még egyszer benézett. Este a fotelt próbálta ki, illetve azon töprengett, hogy milyen mesét olvasson a gyereknek.

Egészen hozzászoktam a terhességhez. Ha tudnék hason aludni és éjszaka nem kelnék fel legalább négyszer, illetve a fiatalúr nem rúgdalna határozottan, ha éppen úgy fordulok, ahogyan ő nem szeretné, akkor észre se venném. Igen kényelmes úgy az élet, hogyha valami leesik, az lent is marad, egészen addig, amíg annyi mindent leszórok, hogy azért már érdemes leülni a földre és összeszedni. Egyetlen negatívuma van a terhességnek, hogy a puncimat csak tükörben látom, de úgy sejtem, hogy ez is a természet rafinériái közé tartozik.

A henteslegény hibája

Megmagyarázom. Az úgy volt, hogy lementem a közértbe (pestiesedem) paprikát, paradicsompürét és darált húst venni, mert ez kell a töltött paprikához. (Meg még néhány apróság, de ezek voltak itthon.) Direkt korán mentem, mert a nap további részét felpolcolt lábbal terveztem eltölteni. Kedvenc hentesem viszont nyaral, így második körben el kellett mennem az utca végéig. Ha már ott jártam, akkor befizettem a telefonszámlámat. És ha már ott jártam, benéztem a kedvec üzletembe, a Nextbe. A Nextbe mindig bemegyek, végignézem a gyerekruhákat és semmit sem veszek, mert drága. Most viszont óriási leárazásba futottam bele (csak most, csak ma), tényleg féláron árulták a cuccokat. (Ennyit a szent elhatározásról, hogy jó ideig nem veszek gyerekruhát.) Egyetlen szerencsém volt, hogy kevés pénzmaggal indultam el, különben a kölyök 10 éves koráig beszereztem volna az egész ruhatárát. (A Nextben az a jó, hogy jó minőségű ruhákat árulnak és nem részrehajlóak a kiscsajok irányában, no meg vannak majmos ruháik.) Én még szerényen adtam elő, mert végül egy őszi overál jelleggű valamivel, 3 rugdalózóval és 3 hosszú ujjú pólóval távoztam. (Volt aki szó szerint óriási doboznyi ruhát vett. Csak szólók.)

A pasim nem osztozott lelkesedésemben, hanem egyszerűen kiröhögött, majd felhívta a figyelmemet arra, hogy a Maslow-piramis alján nem a gyerekruha, hanem a kaja szerepel, végül pedig valódi aggodalommal a hangjában megkérdezte, hogy ugye vettem húst is. (Vettem hát, sőt vettem a kedvenc csokijából is, mert én ilyen rendes feleség vagyok.)

Csudaház

Már meséltem, hogy ez egy olyan ház, ahol karácsonykor karácsonyfa áll a bejárati ajtónál. Ez a ház már arról is híres, hogy este valaki mindig főz, de olyan ételek illata lebeg a lépcsőházban, hogy még jólakottan is meg tudna belőle enni az ember egy-egy tányérral, éhesen meg pláne. A héten volt ránott hús tejfölös uborkasalátával, lecsó és töltött paprika. (Megállapodtunk a pasimmal, hogy akkor hétvégén csinálhatom a tölött paprikát, mert szeretem, a tölött paprikát és a pasimat is.)

Jó hazajönni. Szeretem ennek a lakásnak a fényeit és az innen látható égszeleteket. Ezen a nyáron azért is jó hazajönni, mert minden udvarra néző ablakunkban egy-egy láda virágot tettem. Ahogy végigjövök a folyosón, először a petúniák, majd a muskátlik végül a büdöskék "állnak haptákba". (Már elkedtem tervezgetni a házat, amit majd építünk. Rám alig jellemző módon óvatos vagyok a házálommal. (Még telkünk sincs.) Most éppen ott tartok, hogy az amerikai konyhás ebédlőben el kell hogy férjen egy 10 személyes asztal, illetve egy ugyanekkora asztalt szeretnék a verandára is a hintaágy mellé. Illetve szeretnék gardróbszobát, mosókonyhát, kamrát, pincét, télikertet.)

Az eszemmel tudom, hogy ez az mostani lakás átmeneti állapot, de a szívemmel valahogy nem érzem. Főleg akkor nem, ha találkozom a házmesterrel vagy a férjével és megdicsérik a virágaimat, vagy érdeklődnek az unokájukról. (Igen, a kölyköt teljesen az unokájuknak tekintik.) Tegnap pedig olyan történt velem, amit falusi sajátságnak gondoltam. Régen, amikor a szomszédban érett az őszibarack (nagy, sárga húsú), akkor mindig kaptunk egy tállal, később, ősszel, anyu küldött vissza egy nagy tál szőlőt. Tegnap este a házmesterék éppen az ajtóban álltak, amikor hazajöttünk. Először is hívtak nekem liftet - valószínűleg látták, ha két percen belül nem jutok vécé közelébe, becsorgatok -, majd a kezembe nyomtak két fügét. Igazi, érett, illatos, Budapesten termett fügét.

Női lélek bugyrai

Szerintem fogyott a fenekem, de nem voltam ebben halálbiztos, talán csak a gatyám nyúlt ki, mert a hasamhoz képest most a mellem is kicsinek tűnik, pedig nem találok rá melltartót, ezért az uramhoz fordultam felvilágosításért. Ő azt mondta, hogy szerinte ugyanakkora. Ezen a válaszon viszont látványosan álbesértődtem, ő pedig kikérte magának, hogy a női lélek sötét oldalával ne ijesztgessem, inkább a kérdés feltevése előtt finoman célozzak a helyes válaszra.

Jó, ha az embernek vannak buzi játszótársai, mert a nyünyörgés is nagy röhögésben végződik:
- És te hogy vagy?
- Nem tudok aludni a hőségben, dagad a bokám és nyűgös vagyok.
- De tudtad, hogy ez lesz...
- Oh, milyen szerencse, hogy buzi vagy, nem értesz te a női lélek finom rezdüléseihez. Persze, hogy tudtam, de a fene se akarja ezt hallani, amikor panaszkodik. Mondd, inkább azt, hogy néhány hét és vége lesz a lábdagadásnak, holnap jön a hidegfront és ilyenek. És akkor szeretlek.

Eső és az allegória allegóriája

A hétvége remek volt. Valahonnan rejtett energiákat mozgósítottam, nem idegeskedtem, hogy az utolsó pillanatban érkezünk az esküvőre, mert nekem még el kell rohannom vécére és kivasalni egy újabb inget a pasimnak, ugyanis az előzőre elfelejtettem felvarrni a gombot - igen, vasalni gyorsabb, mint gombot varrni -, de legalább kifogtuk a zöldhullámot és nyolc perc alatt odaértünk. A templom hűvöséért hálát adtam, ángyom öreg arca pedig ragyogott, amikor meglátott. Később koktéloztunk is, anya, ángyom és én, és igazán vicces kis társaságot alkottunk. Egyébként nagyapám mellett ángyom a felelős jól fejlett könyvimádatomért. Régen a szép szoba egyik szekrénye tele volt gyerekkönyvvel. Olyan selejtes könyvekkel, amelyeknek apró szépséghibája volt, legtöbbször csak az, hogy fordítva kötötték a borítóba a lapokat, és én abból a nagy kupacból mindig választhattam. Nem csak egyet, hanem akárhányat.

Vasárnap reggel dolgoztam egy kicsit, majd a délutánt a születésnapi buliban pihegtem végig. Jókat ettünk, jókat beszélgettünk, jókat üldögéltünk, egyszerűen jól éreztük magunkat. Mire megérkezett az eső, a kölyök is felélénkült, feszegette a határait meg az én határaimat, a pocakom pedig nemes egyszerűséggel hullámzott.

Esik az eső. Lehetne időjárásjelentés, de inkább helyzetjelentés. 

Ahhoz a kisebbséghez tartozom, aki imdája ezt az esős időt. Na jó, nekem megvan a kiváltságom a mai napra, hogy nem kell kimozdulnom és kitárt ablakok mellett élvezem a hűvös nyarat. Olyan apróságoknak tudok örülni, hogy éjjel magamra kellett húznom a takarót és végre kialudtam magam, sőt már tervezgetem a délutáni sziesztát is...  Az allegória allegóriája (nevezzük csak így a rejtélyeskedés és a nehezebb visszafejthetőség miatt) nem bánt, nem lepett meg, nem haragszom miatta, csak egy kicsit "olyan". Egyik kedvenc Feldmár idézetem jár a fejemben: "...úgy határozta meg a bátorságot számomra, hogy az a bátorság, hogy az ember azt csinálja, amit akar attól függetlenül, hogy mennyire fél. Tehát a félelem tulajdonképpen olyan lesz, mint az időjárás: hogy ha meg akarlak látogatni, akkor nem foglak fölhívni, hogy hát akkor most nem jövök, mert esik az eső. Akkor inkább esernyővel foglak, esernyőt fogok venni és akkor is meglátogatlak, ha esik az eső."

34. hét

Ember tervez, Isten végez

A világ végére is

A védőnő reggel padlóra küldött. Először megjegyzést tett vizesedő bokámra, majd a súlyomra. (Halkan jegyzem meg, hogy január óta, az ő szigorú és könyörtelen mérlege szerint is összesen 7 kg-ot híztam. Na jó, az igaz, hogy az induló súlyom nem volt alacsony.) Így harmadik találkozásunk megpecsételte a sorsunkat. Már a kókuszmatrac és pvc lepedő kombinációnál felhúztam a szemöldököm (mi értelme agyoncsapni pvc lepedővel a kókuszmatrac jó tulajdonságait), de most, amikor azt "követelte", hogy napi másfél liternél ne igyak többet és kórházzal fenyegetett (mindenki más és a józan ész is éppen arra biztat, hogy minél többet igyak), gyorsan a távozás mezejére léptem és megjutalmaztam magam egy epres marcipános, chilis csokival meg fél kiló szilvával.

Azóta, persze pszichésen, fájnak a lábaim, de a lendületemet visszanyertem. Ezernyi dolog jár a fejemben, csodák csodája egyik sem babakruha vagy babakelengye, ezekkel már készen vagyok, hanem szokásos "huncutságaim". Könyv, film, barkácsolás, na jó, ez utóbbi a gyerekszobába. A lustaság is furcsa tünetekkel jelentkezik. Lusta vagyok elmenni egy étterembe, ezért inkább zöldséges tésztát főzök a barátnőmnek, felmosófával a kezemben nevetünk az élet viccein és az átbeszélgetett négy óra után, alig beszélgettünk érzésem van, és kicsit még dolgozom, hogy kerek legyen a nap. Ha most akármit csinálhatnék, akkor az új narancssárga-kék papucsomban elindulnék a Caminon. Mennék, amíg bírok, egy fa árnyékában megpihennék és olvasnék, újra mennék, harapnám a levegőt, ropogós kenyeret ennék sajttal...

Zárt kis világom falai repedeznek, olyan kedvesen tud rám mosolyogni egy-egy nő. Az előbb a szomszédok "támadtak le", hogy milyen szép kismama vagyok, a kozmetikusomnak legközelebb nagyobb borravalót adok, igaz ők már azt is látják, közeleg a szülés (száj és orr alapján). Szerintem minden kismamát azzal kábítanak, hogy milyen szép kismama, én meg néha elhiszem. Aktuálisan a testemmel az a legnagyobb bajom, hogy nem tudom pirosra lakkozni a lábujjaimat.

Ez csak egy szombat

Szenvedni nagyon tudok, családi örökség, az egyik fele, a másik pedig, hogy halálosan szégellem magam, amikor nyafogok, ezért lelkem bugyraiból előkeresem a maradék jókedvet és azon éldegélek. Bori ma jógán mondta is, amikor komor arccal megjelentem, hogy minél nyűgösebb vagyok, annál jobban mosolygok. Szerintem inkább most engedtem fel annyira (csupán 20 hét kellett hozzá), hogy közel engedjem őket magamhoz. Két fallal beljebb vannak. Így megy ez nálam.

Szóval, reggel félálomban a kanapén fetrengtem, amikor a pasim megjegyezte, hogy 175 cm. Nem nyitottam ki a szemem, de tudtam elégedett mosoly játszik a szája körül. 16 cm meg számít, tudjuk.

Nem boldogultam a visszaalvással, így kimentem a Komjádihoz a piacra. Málnát akartam venni a málnaszörphöz, de alig volt málna, ami volt, azt pedig aranyárban mérték. Vettem viszont kukoricát, szilvát, nyári almát és a holnapi lecsóhoz paprikát és paradicsomot. Minden gyümölcs és zöldség illatos, olyan, mintha papiék kertjében szedtük volna. Nem tudok egyes számba beszélni, 31 év megszokása erősebb a valóságnál...

A 6-os buszmegállóban egészen jó hangulat alakult ki a megfáradt piacozók között. Úgy beszélgettünk - drága a málna, szép a padlizsán, olcsó a meggy -, mintha ezer éve ismernénk egymást.

Cipő, gyerekruha, villamos - furcsa dolgok

Mikor máskor, mint amikor a lábaim feltűnés nélkül szerepelhetnének egy elefántláb-szépségversenyen, jön szembe, ráadásul 60 %-os leárazon, egy nagyon-nagyon szép cipő. Kicsit küzdeni kellett, de fel tudtam próbálni, majd meg is vettem. Nem csak szép - szerintem szép, kuss -, de hihetetlenül frankó a talprésze. Anya úgy kommentálta a cipővásárlást, hogy jó lesz a gyereket sétáltatni. Bár dolgozni indultam, végül tovább bűnöztem. Minden fogadkozásom ellenére a kölyöknek is vettem ruhákat, ugyanis a Zarában nagy-nagy leárazás támadt rám orvul.

Nagyon furcsa eset esett meg. Álltam a villamoson. Sokszor átadják a helyet, de előfordul, hogy mégsem, ilyenkor jól megkapaszkodom és kész. A villamoson egyébként nem voltak sokan és egyszer csak egy hatvanas hölgy, ő is állt, megszólította az előtte ülő kb. 20 éves kölyköt: Elnézést, átadná a helyét a kismamának, aki ott áll? A fiú felpattant, én pedig nagyon zavarba jöttem.

Ez már nem vicc

Nem látta valaki a glóriámat?

Az állapotos nő élete megváltozik. Ezt én se tudom megcáfolni. Könnyű nyári ruhában és felvizesedett bokával tényleg minden más. Arra viszont egyetlen kismama-szakirodalom sem figyelmeztetett - na jó, az a fél sem, amit eddig elolvastam -, hogy brutális változások elé nézek. Harciasabb vagyok, mint valaha. Tegnap kirohantam az üzletből, mert azt hittem, egy jólnevelt fiatalember éppen a kirakatunkat tegeli. Mindenki szerencséjére nem tette, csak a frizuráját igazgatta, majd mire kiértem, tovább haladt. A következő embercsoport, akivel mostanság éles ellentéteim vannak az "én már szültem és terhesség alatt alig híztam" nők. Ők ugyanis rám néznek, majd olyan komolysággal, mint akinek a névjegykártyáján a szakértő titulus szerepel, kijelentik, hogy a kölyök nagy baba lesz. Mert látszik a hasamon, akárcsak az, hogy fiú. A nemtippelgetéssel semmi bajom, viszont a "nagy baba" jóslattól falra tudok mászni. Ultrahangszemű nők, szevasztok! Nem voltam és nem vagyok nádszál, de igen szép és formás pocakom van, amit mosolyogva nézegetek minden reggel és este a tükörben, sőt megnézem magam minden kirakatüvegben is.

Mindezek felett néhány környezetvédelemmel és környezettudatos élettel foglalkozó állami alkalmazottat szeretnék máglyára vetni. Azon már bosszankodtam, hogy a szelektív kukák bő fél éve kicsit arrébb helyeződtek, mert minek a legforgalmasabb, legsűrűbben lakott területre szelektív kuka, amikor azok jobban mutatnak a közintézmény előtt, a parkoló mellett. Most az üvegvisszaváltással gyűlt meg a bajom. Szelektív gyűjtő a holdban, de ha már üveg, akkor visszaviszem a boltba. Rutinosan már csak a magyarországi forgalomból származó üvegekkel próbálkoztam. 25 üvegből 3-at vettek vissza, két sörös, egy boros. A többi boros nem váltható vissza. Ha nem, hát nem, akkor hol egy üveggyűjtő kuka, ahova kidobhatom. Sehol. Rusnya kislányként az üvegvisszaváltó gép tetejére tettem a többi üveget, a sok vissza nem váltott üveg mellé és most imákat morzsolok, hogy ők ne a normál kukába vágják ezeket az üvegeket. A boltból (pestieknek közértből) kilépve az utcán a narancssárga műanyag kukába nem tudtam kidobni a túrórudi papírját, mert tele volt borosüveggel. De a nap híre, hogy valamelyik született feleség mozgásérzékelő lámpát szereltetett a fürdőszobájába, hogy a kíméletes áramfogyasztással óvja a környezetet. (Nagy szarban van a Föld.)

Szilárd elhatározásaim múló emléke

Már terhességem előtt elhatároztam, hogyha nem muszáj, azaz nem rémisztenek halálra valamilyen eredménnyel, akkor a sokdés ultrahangot kihagyom. Péntek délutánig következetes voltam, de akkor az egyik munka kapcsán, elém került egy "maszek" rendelő telefonszáma (első jel), majd rövid telefonos egyeztetés után, időpontot kaptam mára (második jel). A rendelőben olyan kedvesek voltak hozzám, hogy azonnal zavarba is jöttem, a kölyök pedig már most hozza akaratos formáját, mert a vizsgálat előtt és után vidáman mocorgott, a vizsgálat idején viszont alvást szimulált, sőt fejét egészen a "gerincembe" furta, illetve a kezei és a köldökzsinór mögé bújt, biztos, ami biztos.

Gyönyörű kiskölyök.

A mai vizsgálati eredmények szerint, koponyavégű hosszfekvésű, 67 mm a combcsontja és a biometriai adatok szerint 33 hetes és 5 napos, becsült súlya 2215 g. A pasim lánya meg is jegyezte: "milyen jó, hogy van egy héthónapos öcsém", illetve megint azért könyörgött, hogy nyári gyereket szüljek, mert őszinek lenni szivás, és az augusztus vége is szivás, mert akkor szülinapjára tankönyvcsomagot kap majd.

Teljesen az én fiam, a dvd felvétel nyitóképén a fütyköse látható igen egyértelműen.

A sokdés képeken nem annyira az arcvonásaira volt kiváncsi, persze, nem is mutatta, hanem a lábára. Jó tudni, hogy mivel rúgja szét az oldalam. A lába is gyönyörű. A pasim szerint olyan, mint az enyém, már most látszik, hogy baltás. (Életem férfijainak meggyőződése, hogy baltával vágták lábujjaimat szabályosra.) A gyerek viszont akkor jár igazán rosszul, ha az én orromat örökli.