Az év legmocskosabb napja a kerületben. Lomtalanítás és minden szeméthalomnak megvan a saját kakasa. Véletlenségből kukáztam néhány könyvet, a legjobb egy 1978-as kiadású Lázár Ervin: A kisfiú meg az oroszlánok. De elhoztam egy Fejes Endrét és egy Moldovát is.
Este, amikor hazafele nyargaltunk, egy elhagyott forgófotelre akadtam. Nem tudtam ellenállni a csábításnak. Első lépésben megpróbáltam egyik kezemben fotellel babakocsit tolni, de az eredmény siralmas volt, pedig két utcasaroknyit kellett volna mennem. Ezután segítséget kértem és két darab új kétszázas éppen elég motiváció volt. És akkor itt álltam a ház kapuja előtt. A forgófotel, fiam a babakocsiban és én. Behoztam a babakocsi, behoztam a fotelt. Majd begyömöszöltem magunkat a liftbe. Sikerült. Csupán csak a babakocsit kellett összecsuknom és a fiamat rávenni arra, hogy hagyja abba a rohangálást. Ez utóbbi elég nehéz volt, mert a Fül zokon vette, hogy ezen a verőfényes napon babakocsiban tologatom, pedig tud ő menni a lábán is, ráadásul annyi izgalmas dolog volt ma az utcán, amit meg lehetett volna nézni.
Végül hazaértünk, mind a négyen (én, a Fül, a babakocsi és a retro fotel). A fotel amúgy siralmas állapotban van, tehát bútorszövetet kell vennem és kárpitost keresni, viszont még megtaláltam rajta a gyári pótgombot is.
Alaposabb tanulmányozás után az egyik könyvben egy hímzett könyvjelzőt is találtam, amely a Lemezárugyár 100. születésnapjára készült.
Napok óra készülök kifesteni a körmöm. A körömlakkot minden reggel és este megnéztem a pipereszekrény alsó polcának szélén. Ma reggel kicsit figyelmetlenebb voltam és levertem. Az üvegcse széttörött, pattogott és minden, szó szerint minden - a farmerem, a futónadrágom, Zsombor nadrágja és zoknija, a mosógép, a csempe a kád, szóval tényleg minden - vörös körömlakkal érintkezett. A ruhákból nem akar kijönni, a fürdőszoba pedig körömlakklemosótól bűzlik.
Egyéb károk: Zsombor nagyon durván elharapta a száját, eltörött egy pohár, száraz lett a brassói és fáj a fejem.
Holnap megint sokszoros teremtő nap lesz, ideje összekapnom magam.
Ribizlibor mellett egészen komolyan feszegetésre került a kérdés, miszerint kell-e sorba állni a teleportáláshoz, pont úgy, mint a postán, hogy mitől magyar a magyar és kiderült, el lehet rontani a hamis vargabélest is. Olyan beszélgetés volt, amikor nem csak a barátaimat ismertem meg jobban, de saját magamat is.
Hozzászoktam, hogy nálam sohasem mennek a dolgok "normálisan", de az mellbe vágott, hogy a fiamnál sem. Megint voltunk Ringatón - elkezdődött a babakocsi nélküli világ - és valahogy nagyon furcsa volt a fiam közösségben. Csekély érdeklődést mutatott a közös móka és a zene iránt, inkább rohangált a teremben, én pedig önmarcangoltam. Ráadásul, amikor egy szomorú dalt énekeltünk, a sok gyerek a földre feküdt, a Fül is, de közben idegen anyukák lábához támasztotta a hátát. Elveszett voltam. A furulyával alakul a barátság, akárcsak a hegedűvel, viszont egyre hisztisebb jeleket mutat - kiabál, ha nem az van, amit ő akar - és nem egyáltalán nem igényelte a társaságomat. Ezután már csak apró kihívás volt, hogy minden gyerek cumisüvegét meg akarta szerezni, viszont a sajátjából csak két kortyot ivott és utána fontos rohangálnivalója volt. Sőt, a nyitott ajtó ki is szökött, szóval volt 10 mp, amikor nem láttam a fiam és majdnem megállt a szívem.
Béna és rossz anya önmarcangolást azóta takarékra tettem, de azóta is ott kattog a tarkómnál, hogy vajon mit rontok el vagy mit rontottam el.
Közben pedig okos, ügyes, mosolygós, cukifej gyerek, akiben megint feltámadt a szekrénymászó reflex.
34 dolog, amit 34. születésnapomig meg akarok csinálni
1. Fogyni 15 kg-ot 2. Venni egy fekete kabátot 3. Venni egy fekete cipőt 4. Elvinni Zsombort állatkertbe 5. Randizni a férjemmel 6. Elmenni kozmetikushoz (legalább háromszor) 7. Saját konyha 8. Rendes késkészlet 9. Venni egy ezüst cipőt 10. Kökörcsint fényképezni a Sas-hegyen 11. Beszerezni egy rusztikus fadarabot a fotókhoz 12. Újratelepíteni a gépem 13. Megírni a moksha.hu médiaajánlatát (hogyan kell olyat csinálni?) szabadnapot tartani 14. Közös családi fotó 15. Jó képek rólam és Zsomborról 16. Elmenni természetgyógyászhoz 17. Új ágy 18. Rájönni, hogyan működik a videokamera 19. Rájönni, hogy lehet videot megvágni és feltölteni 20. Megtanulni a szuflé készítés trükkjét 21. "Behúzni" (még februárban), amit az Univerzumtól rendeltem pénz címszó alatt 22. Koncertre menni 23. Elmenni nőgyógyászhoz 24. Bilire szoktatni Zsombort 25. Varrni/venni egy táskát, amibe mindent bele tudok pakolni, ha babakocsi nélkül megyünk a Füllel 26. Elolvasni: Ulickaja: Kukockij eseteit 27. Elolvasni: McCarthy: Az út - és persze többet olvasni, mint most 28. Rászokni a rendszeres mosogatásra 29. Utolérni magam (ne legyen elmaradt levél, cikk vagy bármi) 30. Tavasszal rendszeresen futni 31. Zsombort megtanítani bringázni 32. Most már tényleg megírni, ami a fejemben van 33. Reggel croissant sütni a pasimnak 34. Rendet tenni a lelkemben
A város egy Super Mario pálya. Ha magassarkúban - mert ugye viháncol nőies énem és hagyom - túléled a csúszós járdákat - jó erősen kell kapaszkodni a babakocsiba -, és megúszod a tetőkről lepottyanó 20-40 cm-es jégcsapokat, akkor megérdemled a vacsorát, illetve a 200 kcal zsírégetést a szobabiciklin.
Túl gyorsan repült el ez a tíz év. Gyerekként sokszor eszembe jutott, hogy 24 éves leszek 2000-ben, de arra már nem gondoltam, hogy 34 leszek 2010-ben. Elhatároztam, hogy listát írok!
Egész nap ugráltam a két pasi körül - az egyik 16 hónapos, a másik férfi, csak beteg - és a délutáni lázmérés során a legnagyobb hőmérsékletet nekem sikerült produkálni. Mostanra - pedig _tényleg_ elindulni látszik az új év - kehes vagyok én is, nem csak az uram.
A gyógyító tyúkhúsleves isteni lett, emberem jobban is érzi magát és tényleg működik a trükk, amit tihi tanított, bár a csirkerészek közel sem voltak olyan véresek, mint a pulyka nyak.
Legalább 5 dolgot fel tudok sorolni, a mai napban jó volt oszlopba, pedig reggel még utáltam a mai napot.
A szilveszterről pedig itt vannak a krakkói, itt pedig a többi kép.
Ezen a héten a legizgalmasabb dolgok reggeli vásárlás közben esnek meg velem. Tegnap a pénztáros "te is megszedted magad az ünnepek alatt" mondattal fogadott, ami szíven ütött, mert éppen reggel láttam magam soványabbnak. Próbáltam viccelni, hogy talán a sapka teszi, de ő kitartott, hogy a hasamon is látszik. Magamban már ordítottam, majd kivettem a zsebemből a pénztárcát, ami nem pénzzel, de iratokkal volt kitömve. Magamat azzal nyugtattam, hogy biztos a pénztárca miatt tűnt úgy... de már mindegy volt.
Még szerencse, hogy előttem egy lány két doboz teamécsest és két doboz gumit vett. Próbáltam elképzelni a napját és egy napra cseréltem volna vele.
Ma "csak" annyi történt, hogy (gonosz) babakocsi nélkül mentünk vásárolni a Füllel és a két háztömbnyi séta kellemesen lefárasztotta. Ha nem esik az arcába a hó, akkor szereti.
Reggel még halvány esély mutatkozott arra, hogy hosszabb lesz a telelés, és a Lengyelországban összepiszkosodott - volt sár és hó is - ruhák kimosása mellett végre olvasok is egy kicsit. A képek rendezésével is kacérkodtam, de végül mégiscsak elkezdett csordogálni a net és én a laptop előtt ülök.
Nem mellesleg Zakopane és Krakkó hóban, sárban és ködben is nagyon jó.
Nem is olyan rossz a karácsony, ha 23-án letudom a Nagy Karácsonyi Kiborulást, mert akkor 24-én nagy lendülettel kitakaríthatom a lakást, 25-én és 26-án pedig degeszre ehetem magam, jókat beszélgethetek, játszhatok a fiammal és ilyenek. Persze, az ajándékkészítés (most is) kapkodósra sikeredett, pedig már októberben elkezdtem a készülődést, de az év vége mindig zsúfolt és fárasztó. A hosszú sötét éjszakákról, amikor aludni kellene, mint a medve, még nem is beszéltem.
Zsombor szereti a karácsonyfát, bár néha kicsit szúr és sajnos, a gömböket nem lehet leszedni. Sőt a sziveket és rénszarvasokat is a fán kell hagyni. Akkor díszítettük a fát, amikor aludt, de túl rövidet aludt, így csak a díszek egy része került fel a fára és közben eszembe jutott, hogy mennyi mindent nem csináltam meg és már most el kezdtem tervezgetni a jövő karácsonyt.
Sok jó pillanata volt az idei karácsonynak, de a legjobb az volt, amikor hárman összeölelkezve ott álltunk a (félig feldíszített) karácsonyfa előtt. Jövőre jobban fel kell készülnöm. Kell legalább A, B, C és D terv is...
Péntekre, az esti karácsonyi ünnepségre egészen elkapott a karácsonyi hangulat, igaz, csak két meggyes Rézangyal után nőtt meg bennem annyira a kommunikációs kényszer, hogy ismeretlenekkel is szóba álljak. Persze, nem voltak egészen ismeretlenek, mert évek óta együtt járunk sajtóvetítésre. (Így volt ez D-vel is. Heti kétszer vagy többször ültünk egy moziteremben, de végül kismama jógán kezdtünk el beszélgetni.)
Szóval ez a hét mozizósra sikeredett. Volt Avatár, Továbbállók, Derült égből szerelem és Mindenki megvan.
Talán az ünnepségen kicsit sokat emlegettem a fiam, de úgy érkeztem haza, hogy értelmes, szeretni való nő vagyok és ezt már majdnem elfelejtettem. (Még mindig meglep, ha szeretnek és figyelmesek velem...)
Imádtam, hogy kopog a csizmám sarka a fagyos téli éjszakában...
A kedvenc fám. Sokkal vastagabb a törzse, mint ahogy emlékeimben. A "hegy" tele volt piros bogyós bokrokkal. Szedtem anyunak és meglepetésként ott hagytam. Ma hívott. Az előszobában, amikor hazaért, talált 2 piros bogyót, és megsajdult a szíve, hogy ő úgy szeretne piros bogyós ágat. Aztán megtalálta a hűtő tetején a piros bogyós ágakat, amit neki szedtem. Hirtelen felindulásból meg léleknyugtatásnak sütöttem Panettone-t, most kávé, aztán szóláncok.
Egyébként ma olyan életigazságok jutottak eszembe, hogy a gyerek abban is megkönnyíti a nő életét, hogy rávegye a férjét a bútorok tologatására. Zsombor 15 hónapos, mi meg 5 éve ismerjük egymást, de az utolsó évben sokkal többször rendeztük át a lakást, mint korábban.
Szellemi állapotomra jó példa, hogy december 1-jén 5 éves évfordulónkat ünnepeltük, de elfelejtettem. Szerencsére az Úrparancsolónak se jutott eszébe.
Sokkal lazább anya vagyok - bár még semmi rettenő fontosat nem tett tönkre a fiam -, mint gondoltam. A minap, amikor a földhöz vágta a jénait - nem szándékosan csak eldobta, amikor rájött, hogy rájöttem tilosban jár - első reakcióm annyi volt, hogy "mazel tov", és egészen jó szerencsénk volt, mert a gyerek nem lépett bele egyetlen üvegszilánkba se és én is megúsztam egy karcolással, pedig mezítláb voltam.
Bushido Mester és Tao Mester csóválja a fejét, miközben tarkómat tockolgatják. Hétfőtől úgy várom a pénteket, mint fuldokoló a levegőt, de nincs ez másként napközben sem, a hét órát várom, hogy majd akkor elkezdődik a nap - és végre megiszom a reggeli teám -, de végül olyan fáradt vagyok, hogy elalszom a kanapén. Alszom egy órát, majd fent vagyok hajnalig. Korán kelek, Zsombor élénk, én pedig újra és újra emlékeztetem magam, hogy semmi sem fontosabb annál, hogy a fiammal töltött idő minőségi legyen. Tehát elzárom a fejemben keringő gondolatokat és csúsztatom a teendőket - pedig utálom csúsztatni a teendőket - és szentül megfogadom, hogy a tea után - juharszirupos fekete tea némi tejszínnel - ez meg ez lesz az első, de lefektetem a fiam, leteszem, és elalszom. Legtöbbször akkor ébredek, amikor a férjem hazaér.
Közben nagy karácsonyi ajándékgyártásban vagyok, mert bár az október óta készülők csendben és rendben készülődnek, de azért van még mit csinálni. Nekem meg szilárd és megdönthetetlen elképzelésem, hogy karácsonykor saját készítésű ajándékokat adok.
Közben jól is vagyok. (Na ja, Ikrek vagyok és szélsőséges.) És közben megjött a futár, akit vártam, tehát gyorsan rohanok hajat mosni, mert a fiam éppen alszik, volt két percem, tehát blogoltam...
Az őskorban már volt iwiw-es regisztrációm, aztán - nem csak mondogattam, hanem meg is tettem -, és letöröltem. Akkor jó és korrekt megoldásnak tűnt, most már bánom. Egy csomó ismerősöm elveszett... De mától - mivel a férjem különböző sanyargatások hatására küldött meghívót - ismét létezem. (Szóval lehet ismerősnek jelölni... khm Kucsera Éva [Myreille] Légyszi!)
Azt hiszem, hogy az események ezen láncolatával semmi összefüggésben sincs, de lassan 5 éves kihagyás után - az iwiw nem volt ilyen hosszú - megint buci a térdem. Talán összefüggésben van a futással, de az is lehet, hogy nincs. Most is egy rossz mozdulat vezetett ahhoz, hogy bicebóca lettem.
Egyre többször jut eszembe egy éjszaka. Egy régi, elmúlt és mindenki más által elfelejtett éjszaka. Akkor erősen hittem a megérzésemben, az érzésemben, a világra adott válaszaimban. A mai eszemmel rendkívül nevetséges vagyok. Talán a mai válaszaimmal ugyanolyan nevetséges leszek 5 év múlva.
Nem, ennél pontosabban nem fogalmazhatok.
Csak úgy tudok élni, ha mindent, ami most van, valóságosnak fogadok el. Csak a most számít. - Végtelen mostok pillanata az élet, hiszem most. - És ugyanúgy szeretem a múlt tévedéseit, mint a jövő lehetőségeit.
Pár hete megint másként használom a nevem. Praktikus okok miatt kezdődött, majd úgy maradt. És amikor észrevettem, hogy úgy maradt, akkor megnéztem misztikusan. A különbség csak annyi, hogy míg születésem szerint a bölcsességet keresem, a Myreille a romboló és ezzel új lehetőséget teremtő, a mostani az ördög, az egyensúlyozás és a torony találkozása, azaz a bolond. Nem számít, most indulok, most érkezem, vagy félúton vagyok. Vagyok.
Életet adhatok.
Az anyaság a bőröm alá kúszott és alázatra, tiszteletre tanított, miközben tovább feszítette végleteim. Nem linkelem, de itt van velem az a lány, aki egykor voltam és akit napok óta szelídítek magamhoz.
Bennünk nagyon sok minden van és nagyon sok mindennek utat engedünk, mások azt látják meg bennünk, illetve másokban, amit közösnek vélnek, illetve korábbi tapasztalataikkal állítják párhuzamba, szóval nem rád/rám figyelnek, hanem önmagukra
és valahol mindegy milyen vagy/vagyok, mert néha nem akarják, néha nem tudják befogadni.
Az elmúlt hetekben elmondtam ezerszer, reméltem, ha sétálok a sziklákon - mert semmi se véletlen, minden összefügg mindennel, csak a megoldókulcs kissé nehézkes - felbukkan a híd és kényelmesen átsétálok. Végre egyszer könnyű lesz. De nem könnyű. Már látom, nincs más ugrani kell...
Hanával beszélgettünk arról, hogy az életünk legfontosabb napjai úgy jönnek el, hogy nem is sejtjük pár órát vagy éveket kell várunk rá.
Nekem szerdán volt egy fontos nap: találkozás Joanne Harrisszel, nem maga a találkozás ténye volt fontos, hanem egy mondat, amit hallanom kellett.
Nagy kérdés, hogy az eleven gyereket hogyan lehet lekötni madzag nélkül legalább 10 percre. A mai nagy ötletem azonban éppen a madzaghoz kapcsolódik. A zenélő kerekes csigára madzagot kötöttem és most éppen az húzkodja a gyerek a lakásban nagy műgonddal és némi homlokráncolással. Néha elindítja a zenét, dünnyög a csigának, majd mennek tovább.
A tegnapi napom se lett az ördögé. Barátnőm nem magyar fiújának megtanítottam azt a szót, hogy punci és bár elég gyorsan tanulja a magyart, ennél könnyebben szó még nem ragadt meg a fejében. Nem volt tudatos visszavágás, de kiegyeztünk egy döntetlenben, ugyanis ő hónapokkal ezelőtt a fiamnak megtanította a zsebkendős dobozból kihúzkodni a zsebkendőket. Ezt a fiam azóta is élvezettel műveli.
Aztán az éjjel - már sötét volt, de mostanság korán sötétedik - végigsikáltam a konyhai fugákat és ablakot is pucoltam. Nem mintha annyi időm lenne, de a sötétedő fugák egyre kényszeresebb gondolatokat indukáltak a fejemben.
Ma addig nem fekszem le, amíg a mai napra írt listát nem teljesítem. Nem lenne az sok, csak nem mellesleg van egy fiam, aki a névnapjára, azaz egy hete kapott, gyűrűs játék minden karikáját felpakolja a rúdra.
Már nem is emlékszem, hogy volt olyan, amikor este nem szuszogott a kiságyban egy ZsomborFülTáska. Tulajdonképpen most is szuszog a kiságyban csak nem vagyunk egy lakásban, illetve már ilyen is volt, hogy nem voltunk egy lakásban, de most olyan van, hogy én itthon vagyok, ő meg nem. Az egészben az a legviccesebb, hogy az apjának jobban hiányzik, mint nekem, ő elveszettebb a lakásban, mint én. Aggódás sincs bennem. Úgy érzem/gondolom, élvezi az új kalandot. Nekem meg hirtelen őrült távlatok nyíltak meg...
Az egész úgy kezdődött, hogy meghívást kaptam a Zombilandre, és mivel lehetett vinni embert, ezért azonnal kirajzolódott a program. A filmről majd később írok, még emésztek, bár azt már tudom, hogy Willnek látnia kell ezt a filmet. Hogy miért, azt nem mondhatom el, mert a forgalmazó megkért, hogy ne mondjam el.
Persze, a kisördög nem alszik. A fiam éppen piros fülű manót játszik, ezért délután voltunk a gyerekorvosi rendelőben és patikában is. Én délelőtt voltam orvosnál, azt még nem tudom állítani, hogy minden rendben, de tény, hogy minden egyre jobb.
A tibetiek szerint a mai nap teremtő erejű nap. Készültem is erre a napra, hogy a "kívánságaimat ma küldjem el az univerzumnak", de majdnem elfelejtettem. Kiment a fejemből. Egészen addig, amíg az egyik barátnőm (másik, mint aki pár nappal korábban felhívta erre a napra a figyelmem), nem szólt. Szóval amíg Zsombort leköti az új szekrénye, amibe az előbb bepakoltuk az összes játékát, gyorsan leírom a listát. Rítus. Hiszek a kimondott és a leírt szavak erejében.
- Ha teremtésről van szó, akkor nekem először a moksha jut az eszembe. V mondta a minap, nem beszéltünk előtte jó fél éve, hogy ő nem is gondolta, hogy a moksha ilyen fontos nekem, illetve hogy ilyen nagy, ennyi frissülés van rajta, mert ugye a blogom döcög és ő mindig a blogomat szokta nézni, de most már a mokshát is nézi meg azt is mondta, hogy jó a moksha. A szégyellős mosoly után, mert mindig elpirulok, ha dicsérnek, rájöttem, hogy még sohasem próbáltam leírni, milyen szenvedéllyel született és születik minden nap. A moksha.hu nem pótcselekvés, egyszer, amikor definiálnom kellett az oldalt ezt írtam: "A moksha.hu közösségi blog, amelyet csajok írnak csajos és nem csak
csajos témákban, nem csak csajoknak. Mondhatni, a világ a mi
szemünkkel." Olyanokról írunk az oldalon, amiről egyébként is beszélgetnénk és nálunk a csajos dolgokba belefér a tetőfedés problematikája, a virágültetés, a főzés, a karácsonyi készülődés, a lakberendezés. A világjáró moksha-táska pedig bizonyíték arra, hogy őrültségeinkkel nem vagyunk egyedül és ez megint csak jó érzés. A mai napon az egyik teremtő gondolatom, hogy a moksha tovább növekedjen.
- Több energiát is szeretnék magamnak, hogy több szóláncot tudjak fűzni és a jegyzetpapírokból végre kikerekedjen valami. A zaklatottság, hogy csak alvásból elcsípett idő áll rendelkezésemre, kikészít. Semmibe se tudok annyira elmerülni, mint szeretnék, pedig a mélység nélkül semmi vagyok. Szeretnék többet írni.
- Foglalkoztat még a lakáskérdés. Viszont ha teremtő erejű nap, akkor azt mondom, hogy akarok egy lakást. Főleg most, hogy Zsombor újabb részt foglalt el a nappaliból és én meg egyre inkább térre vágyom. Ürességre, amit meg lehet tölteni. Falakra, amelyeket le lehet festeni. Szeretnék egy lakást, amely passzol hozzánk.
- Magamat is újra kell teremtenem. Reggel, zuhanyzás közben eszembe jutott Feldmár és az állandó eszmélés és születés. Nem tudom, hogy hányszor csináltam már, de még mindig cidrizem. Pedig tudom, hogy a túloldalon egy sokkal jobb dolog vár, mint ami itt van. Nem csak lelkileg szeretném áttörni a gátat, hanem le szeretném dobni a rám rakódott hájréteget is.
Csak most, hogy átgondoltam és leírtam láttam meg a "mintát", ami életem minden területére jellemző...
Három napból kettőn a pasim dolgozik, néha már annyira fásult vagyok, hogy a helyzet abszurditásán meg se lepődöm. Régen még reménykedtem, hogy egyszer, majd amikor ez meg az lesz, megváltozik, de soha. Mindig jön valami. Minden nap utálom magam, amikor megkérdezem, hogy mikor jön haza, és persze minden nap eljutok addig az állapotig, amikor megkérdezem.
Ma sem mentem el futni.
Persze, nem arról van szó, hogyha este programom van, akkor ne jönne haza időre, csak arról van szó, hogy elég sokat vagyok egyedül.
Viszont láttam Az időutazó feleségét. Szép és jó. A kedvencem. Ugyanolyan jó, mint a könyv. A plakát lehetne szebb...
2006 karácsonyára azt kaptam a pasimtól, hogy a Felvidéken töltöttünk néhány napot. Selmecbánya akkor igencsak ködbe burkolózott. Majdnem 3 évvel később és egy gyerekkel kiegészülve, végre visszamentünk. Reggel a ködtől majdnem szívrekedést kaptam, pedig egész este térképeket és leírásokat bújtam, de reményekkel telve útnak indultunk. Amikor még Vácnál is köd volt, aggódni kezdtem - a pasim szerint nincs olyan utazás, amelyen én nem aggódnék -, de napsugarakért és ködmentes időért mondtam néma imákat. Az égben meghallgattak. Fül élvezte az autózást, majd a kirándulást, én rengeteget fényképeztem nem csak Selmecről, hanem kerültek képek az őszi albumba és a világjáró moskha-táskába is.
Miután hazaértünk Zsombor "éhesen" vetette rá magát a könyvekre és gyorsan kiolvasott mindent, amit egy nap alatt szokott. Láthatóan boldog volt, hogy a sok utazás után, most ő is hódolhat szenvedélyének.
Fogalmam sincs arról, hogy holnap mit fogok főzni. Nincs ihletem. Valószínűleg ehhez hozzájárul a 3 napos hasfájásom és étvágytalanságom. (Végre, erre vártam.) De ugye a férfinépnek enni kell adni, nincs mese... Aztán volt olyan is, hogy kicsit reménykedtem, hogy talán azért fáj a hasam, mert terhes vagyok, de (ahogy az már lenni szokott) éppen a terhességi tesztet csináltam, amikor egyértelművé vált, hogy nem vagyok terhes. Kicsit szomorkodtam, kicsit örültem.
Nincs mese, haladnom kell a korral. (Jelzem, hosszas unszolásra adtam be a derekam.) Ez a 4296. bejegyzés a blogon, akinek pedig van kedve keressen meg facebookon: Kucsera Éva Myreille.
Lelkem állapota. Túl sok mindent kell fejben tartani, túl sok mindent kell megcsinálni és mintha nem lenne időm belemerülni és eljutni a dolgok lényegéig. Vagy csak élvezni, ami van. Egyre többször ülök le a fiam mellé a szőnyegre és akkor nem foglalkozom semmi mással, csak vele. De áltatom magam, mert akkor sincs üresjárat, akkor is valami jár a fejemben. Nyüsz.
Voltunk tegnap Búgócsigán. Jó volt, de... A zene és a kezdeményezés hibátlan. Azonban túl sokan voltunk és minden gyerek evett. A kaja láttán a fiam meg tátog és barátkozik. Egyszóval ugyanazt csinálta, mint nyáron a strandon. Aztán elkezdődött a koncert, és a Füli csak a Nyúlfület rágcsálva üldögélt az ölemben, egyébként mehetnékje volt, csak lépni nem tudott a tömegben, de édesen "visszadúdolta" a dallamot. A Nyúlfül rágcsálás és az alvásidő meghozta a hatását, olyan álmos lett, hogy elaludt a buszon. (A 2V-n, mert a villamos nem jár, a busz magas padlós vagy hogy a fenébe hívják, babakocsit feltenni rá nehéz, a segítőkész buszsofőr meg csenget, hogy csukná az ajtót, iparkodjak a babakocsival. De előtte már kocsisokat megszégyenítően beszéltem a BKV-ról, mert itthon direkt megnéztem, a 15-ös busz megállóit, de a weben csak a rendes megállókat találtam, gondoltam csoda, újra a régi útvonalon jár a busz, alleluja, de jó lesz nekem. Nem találtam meg a megállót visszafelé és akkor füstölt a fejem, mint az istennyila, mert végkielégítésre telik, de arra nincs pénz és szakember, hogy feltegyen egy térképet a népnek, hogy itt, és itt, és itt vannak az ideiglenes megállók, amik talán már fél éve ideiglenesek és még egy fél évig biztosan azok leszenk.)
Aztán este történt valami más is, ami szíven ütött. Na, az szíven ütött. Találkoztam valakivel, aki régen fontos volt és én még mindig szeretettel gondolok rá és örültem, amikor megláttam, de a helyzet nem kölcsönös és ebben biztos vagyok, mert direkt nem nézett rám. Tudom, hogy észrevett, de még köszönni se akart. Viszont azt hiszem, hogy jól van, ennek örülök és természetesen tiszteletben tartom a kérését, hogy nem akar velem beszélni, de azért nem jó érzés.
Aztán még fáj egy-két dolog a lelkemnek, de arról meg nem lehet írni, mert arról beszélni se lehet. Szóval zaklatott...
Régóta gyűjtöm a szép papírokat. A fiam most megszerezte a dobozt és nézegeti őket. Hagyom, még ha kicsit gyűri is, mert szükségem van fél órára, hogy ügyintézzek.
Némi tévedésben volt a fiam. Azt hitte, hogy a darazsakat is szeretni kell, nem csak a darázs derekú lányokat. Pontosítottunk, de csak egy fájdalmas találkozás után. Gyönyörű borult volt az ég, végre eljutottunk a Szoborparkba, amikor a felsírt a fiam. Fájdalmasan, elkeseredetten. Máig nem tudjuk, hogy a legyengült darázs hogyan került a kezébe, honnan esett rá, de gyorsan lesöpörtem, majd megtapostam, majd az apja is megtaposta. Ha a gyerekünket bántják, bosszúnk kegyetlen és féktelen. Erről még a falra kenődött szúnyogok tudnának mesélni, de úgy látszik a darázs hiányzott az iskolában, amikor azt tanították, mit kap az, aki megcsípi a Fült. Szóval ott álltunk a város szélén, majdnem a semmi közepén vasárnap és nagyon elkeseredett kisfiúval és a táskámban nem volt egyetlen mentőöv se. (Azonnal rendszeresítek egy Fenistilt a táskámba.) Ölelgettük a gyereket, kicsit segített, mutattunk színes leveleket, nagyon segített, benyálaztuk az ujját és fújtuk, kicsit segített. Nekem meg csak az járt a fejemben, hogy miért nem engem csípett meg az a kurva darázs. A hazaút volt a legnehezebb, mert akkor semmi érdekes sem volt és a Fül minden idegszálával érezte a fájdalmat. Más mentőötlet híján énekeltünk neki. Mindenfélét. De ettől még fájt az ujja. Jó a rosszban, hogy a gyerek nem allergiás a darázscsípésre és pár óra múlva még a duzzanat és a pirosság is lement az ujjáról.
Mivel Remous kicsinált a vadassal, ezért azt főztem szombat éjjel, hogy vasárnap délelőtt el tudjunk menni kirándulni, de így még egy szabad délelőttöm van, mert tart még ma ebédre is. Apró örömök az életben.
Nagy fogadkozások közepette megígértem magamnak, hogy ez a vasárnap az enyém, elmegyek Wampra és kihasználom a Design Hét utolsó lehetőségeit, de helyette hagytam az uramat reggel sokáig aludni, majd lementem boltba és amíg az ő kakaós csigája a sütőben sült - mert átvette a készítés privilégiumát -, megkértem, hogy szeletelje fel a sütőtököt (ez lesz Zsombor uzsonnája), megtízóraiztattam Zsombort, hagymát aprítottam a lasagne-hoz (ebéd lesz) és a gombaropogóshoz (vacsora lesz), sőt a gombát már fel is aprítottam és lesütöttem. Most a hús készül, meg lassan én, mert hiába esik az eső, hajmosás nélkül sehova se megyek. A lakás meg rohan, mindenhol gyerekkönyvek és gyerekjátékok... Hát így vagyok...
Zsombor, mint a világ legboldogabb gyereke virgonckodott a homokozóban - gyerekekkel ismerkedett, csajozott, és az nagyon aranyos volt, ahogy a három éves kislánnyal szembe négykézlábaztak és a fiam úgy mosolygott a kislányra, ahogy rám szokott, amikor négykézlábazunk - és megpróbálta megszerezni az egyik kisfiú lapátját vagy a cumiját vagy mindkettőt, akkor a kisfiú anyukája megkérdezte, hogy "Te írsz a nők lapjára babanaplót? Felismertelek téged is és Zsombort is". Én meg hallgattam, mint a hal, mert zavarban voltam. Kinyögtem egy igent, majd nem tudtam, hogy mit kell ilyenkor csinálni, végül a gyerekekről kezdtem beszélgetni, mint rutinos anya. Tulajdonképpen már lehetnék rutinos anya, viszont nem érzem magam igazi felnőttnek.
Színtelen, szagtalan, tagadhatatlan bágyadtság ül rajtam. De nem csak rajtam. Gubbasztanak a galambok a szomszéd háztetőn, megpróbálok eljátszani a gondolattal, mi lenne ha nem lenne szomszéd égszelet az ablakban, hanem tíz méterre egy házfalra látnék ki nap mint nap. Ma az álmok is elérhetetlenül távoliak. Valami helyrebillen, valami kibillen. Kurva egyensúly. Talán csak az időjárás teszi a kibillenést. A szivárványos szélforgó is csak billeg. Kicsit jobbra, kicsit balra. Minden politikai felhang nélkül, nem tudja merre pörögjön. Billeg. Kicsit jobbra, kicsit balra. Én se tudom, hogy mit csináljak. Semmihez semmi kedvem. Talán neki kellene állni az ebédnek, de a fiam alszik - édesen, nyitott szájjal, a legszebb látvány a mai napon -, és kifőzni egy tésztát nem túl nagy idő. Na ja, megint az idő, nem tudom, hogy 1 percem vagy 1 órám van még, nem tudom, hogy mikor ébred. Semmibe se érdemes belevágni, amit nem akarok félbehagyni és mennyi félbehagyott dolog vár befejezésre körülöttem.
Remek ötlet volt a bookline-tól, hogy bevezette a line névre keresztelt törzsvásárlói rendszert, mert szembesít azzal, hogy mennyit költöttem könyvekre az elmúlt 365 napban (sokat) és megóv az újabb vásárlásoktól.
Belekerültem a pesti forgatagba, mint vidéki leány. (Igen, megint egy életemben első.) Sötétedés után, a hideg őszi estén kipróbáltam a Szecskát. Nagyszerű társaságban voltam, így állandósult a nevetés és nem csak a víz miatt, könnyűnek éreztem magam. Azzal persze semmi újat nem mondok, hogy a Széchenyi Fürdő gyönyörű. És ha már ilyen jól éreztük magunkat és volt egy pillanat, amikor csak mi hárman voltunk a medencében, szent fogadalmat tettünk. Végigpróbáljuk Budapest összes fürdőjét.
A hétvégére még egy életemben első jutott. Zsombor igazi, valódi cipőt kapott. (A szandál nem cipő.) És ahogy néztem a fiam: vagány nadrág, vagány pulcsi, 21-es bakancs jellegű cipő, teljesen oda lettem, mert már nem baba, hanem igazi kisfiú. Aki akaratos, aki nevet hintázás közben, aki játszik a zuhanyrózsával, aki belemerül a könyvbe, aki tudja, hogy rosszaságot csinál, aki imád pakolni és imád hozzám bújni. Ja, és imádja a gurulós dolgokat (babakocsi, gurulós kosár), mert azokkal nagy magabiztossággal halad. Néha megtesz egy-két lépést egyedül, de szeret kapaszkodni és úgy szélsebes. És ha véget ért a kapaszkodó, négykézláb halad tovább.
A játszótéren átszellemülten szórta a homokot. Felemelte és kicsorgatta a markából, majd észrevett egy piros gömböt és jól megszórta homokkal.
Bélszín helyett rostélyos, kirándulás helyett takarítás
Úgy szeretnék úgy élni, hogy a könyvek szépen, nagyság szerint sorakoznak a polcon, hogy a hatalmas asztalon csak a laptopom áll. Nagy, üres terekre vágyom, helyre, rendre. Katonás rendre. Zsombor éppen most dobálja szét a hordókat. A Fül éppen ma 13 hónapos és szörcsög a feje. Az orrszívózástól rosszul van egészen addig, amíg nem az én orromat porszívózzuk. Akkor hangosan kacag. Egészen önálló. Lelopott egy csokoládépapírt az apja asztalrészéről, talált benne egy darab csokoládét és nagy büszkén megette. Evés közben morog, így simán lebuktatja magát, ha nem lennék eléggé résen. Csak azért voltam mérges, mert fél órával korábban én is megvizsgáltam a papírt, hátha maradt benne csoki, de én nem találtam meg.
A szúnyogoknál is válság lehet, mert már az ötödiken is lakmároznak. Nem különösebben bosszantana a dolog, ha nem kis családom vérét szívnák. Már beszereztünk szúnyogriasztót és falat nem kímélve csapkodom őket, de a harc ma hajnalban élesedett ki. Három viszkető szúnyogcsípésre ébredtem, majd az ágyon üldögéltem és a dudorokat fenistileztem, amikor a pasim is felébredt és a hasán megmutatta a szúnyogcsípést. A gyerek békésen aludt, az ő szúnyogcsípései már javulóban vannak (vagy megszoktuk). Három szúnyogot küldtem a másvilágra, majd folytattam az alvást. Szeretnék a szúnyogok barátja lenni, de így nem tudok...
Tegnap többször felmerült bennem, hogy "most, akkor elrohanunk az ügyeletre", de végül nem mentünk. Zsombor fején dudor nőtt és minden szúnyogcsípése - miért nem döglött meg már az összes szúnyog? - hatalmas piros folttá erősödött. Már a múltkor is így reagált a szárnyas vérszívókra, de a pukli újdonság. Viszont jól van, nevet, eszik, játszik, a kedve jó.
Öröm, hogy Tomcat után a második blogger lehetek az Internet krónikáknál, viszont minden kedvesség ellenére az összes volt és múlt idő kés a szívemben. Tudom, hogy semmi sem tart örökké és hogy ritkábban írok ide, de azért én még mindig élőnek és létezőnek gondolom magam.
Egyre növekvő vágyat érzek egy lakás berendezésére és egy ház megtervezésére. Tulajdonképpen már mindkettő a fejemben van. Megint írtam az Univerzumnak.
Vannak esték, amelyeket sohasem lenne szabad elfelejteni. Én a Tristan és Isolde-t néztem a tévében, vártam a sorom a konyhában, ahol az Apa palacsintát sütni tanította a Lányát.
Zsombor igazán nagy gyerek, már van saját homokozó készlete.
Reggel álmosan kotorásztam a telefonom után - megint kikapcsolt az az átkozott dög -, amikor az ágy másik oldaláról a pasim megkérdezte, hogy "tudod, mennyi az idő?", majd válaszra se várva folytatta, hogy pár perc múlva tíz óra. Úgy ugrottam ki az ágyból, mintha kilőttek volna és azalatt a 10 lépés alatt, amíg elértem a gyerekszobáig, majdnem szívrekedésem lett. Mert nem csak Zsombor reggelijét, de pár perc híján tízóraiát is átaludtuk. Rémeket láttam, mert rémkép gyártásban jó vagyok. Füli azonban az egészséges és boldog gyerek képét mutatta, amikor meglátott. Szokása szerint mosolygott, majd folytatta a konzultációt a Nyúllal. És innen kapkodás volt a napunk a délutáni alvásig és közben még ebédet is kellett gyártani a gyereknek. Én nem ebédeltem, fogyózom, meg amúgy se fért volna bele az én ebédem is.
Délutánra rendeződtek az erővonalak és kimentünk a Wampra. Ittunk finom borokat, a fiam mindenféle nőszemélyekkel ismerkedett, és (egyre erősödő dobpergés) láttam egy moksha-táskát, illetve meg is szólítottak, mintha valami híresség lennék. Ez volt a második alkalom, hogy felismertek az utcán. (Csak reménykedem, hogy nem keltettem komplett idióta benyomását, mert nagyon zavarban voltam.)
A-val még összeütöttük az újabb birodalmi haditervet, és bármilyen "vadnak" is tűnnek az álmok, én tudom, hogy "csak" jól kell álmodni, mert akarat és szándék megvan és "sínen vagyunk". (Ennél konkrétabban babonából semmiről se írok.)
Az este zárásaként - még a vacsorát és fürdés-alvás szertartást megelőzően - találkoztam egy régi ismerőssel. Ismeretségünk több mint 15 éves, anno egy busszal jártunk fatornyos kis falunkból Székesfehérvárra. Gyorsan meg is beszéltük az NFL híreket.
Cider, magassarkú csizma, vörös körmök, szőrtelenítés, tejberizs, mosogatás. Így mulat egy anyuka szombat este. A cider járt nekem, mert csak. A magassarkú csizma ugyancsak járt nekem, mert éppen az "anya egy dögös csaj" projekten dolgozom, és akármilyen egészségtelenek, muszáj magassarkú cipőket beszereznem. A tejberizst meg az uram kérte, én meg az új csizmámba főzöm. A többit meg kell csinálni, és akkor a legjobb, amikor a gyerek alszik.
Nem lehet véletlen, hogy minden barátnőmtől ruhát kapok. Ráadásul olyan szexi cuccokat, amelyeket én mostanság nem is hordtam. Valószínűleg kellett a lendület, mert tegnap nagy lelkesen vettem magamnak egy fekete virágbrosst és egy fülbevalót. Meg kilakkoztam a körmeimet és bejelentkeztem kozmetikushoz. A frufrumat én igazítottam meg, mert egészen reménytelennek látszik, hogy egy hónapon belül eljussak mindenhova.
(Zsombor meg éppen eljátszik egy nagyjából üres ásványvizes palackkal.)
Vettem tesztet, negatív. Az első gondolatom az volt, hogy még szerencse, hogy láttam már pozitív terhességi tesztet, mert különben el se hinném, hogy van olyan. Utána megcsináltam 50 felülést és éreztem, ég a zsír és egyre jobb nő leszek. Másnap a régi farmerem be tudtam gombolni a hasamon.
Vennem kell egy terhességi tesztet, mert már attól elbőgöm magam, hogy a Pokol konyhája séfversenyben az egyik döntős a felesége becenevét adja az éttermének. Oké, hogy előtte hagymát aprítottam, de aprítóval, szóval attól nem lehet. De az is lehet, hogy ez is korral jár, akárcsak az, hogy hidegfrontra iszonyú fejfájással reagálok.
- Én egész héten menekültem a társadalmi élet elől, de nem voltam sikeres.
- Oh, engem csak mérsékelten üldöznek a rajongók.
- De neked ott a fiad, mint állandó rajongó.
- Sajnos, a Nyúl előttem van a listán.
- Hát, majd ha a Nyúl enni is ad neki, akkor aggódhatsz! Nem vagy elég bundás, az a baj! A gyerekek a szőranyákat jobban szeretik.
- Eldobom a borotvát! De mit szól majd ehhez az apja??? Hiába, két férfinak nem lehet megfelelni.
Vettem magamnak egy csokoládébarna nadrágot. Majdnem azt írtam, hogy évek óta nem vettem magamnak barna ruhát, de 2 hónappal ezelőtt vettem egy barna-rózsaszín bugyit. Az volt az első.
