Ensemble, c'est tout

Elvesztett és megtalál dolgok

Végre megtaláltam a Lúdanyó meséi című könyvem. A borító belső lapján ott a piros szegélyű vignetta nevemmel és óvodai jelemmel, egy fésűvel. Tulajdonképpen első ex librisem, bár anno csak azért ragasztottuk bele, nehogy elcseréljem az iskolában. Amikor még nem tudtam olvasni, a képeket nézegettem, majd miután megtanultam olvasni és egyszer elolvastam az összes verset, továbbra is a képeket nézegettem és a verseknél érdekesebb világot képzeltem hozzájuk. Mert csuda rajzok voltak minden oldalon, néha egészen úgy tetszett, mintha nem is rajolta volna valaki, hanem csomagolópapírból vágott volna a királynőnek gallért vagy a kislánynak csipkés harisnyát. (Megnéztem, Würtz Ádám rajzai égtek emlékezetembe.)

El is veszettem valamit, ami tulajdonképpen sohasem volt az enyém, de mindig reméltem, hogy egyszer mégiscsak az enyém lesz, mert úgy tűnt, a dolgok rendje mégiscsak az, hogy az enyém legyen, és azt hittem, vagyok annyira jó és bizonyítottam már annyit (még akkor is, ha másoknak nem kell bizonyítaniuk, hanem születésük jogán jár nekik), hogy megérdemlem. Azt viszont már biztosan tudom, hogyha megkaptam volna, akkor nem lehetnék az, aki vagyok. (Bölcsek szerint ez már csillagokban meg volt írva, nekem harminc év kellett, hogy belássam...)

Átkocogtunk a Disznó évében - ennek örömére volt malacsült is - én meg találtam egy horoszpókot, ami azt mondta, hogy nagyon jó évem lesz. Persze, nem ilyen egyszerűen, hanem beszélt lakáshelyzet megoldódásáról, párkapcsolati bigyuláról (teljesen úgy hangzott, mintha esküvőről lenne szó), sőt volt ott utalás "milliárdokra" is.

Híres férfiakkal dugott

Csábító volt a könyv címe: Illatos fehérneműk hajtogatója, mégis előre eldöntöttem, nem fogom szeretni, hiszen Martina Formanová azzal írta be magát a történelembe, hogy majdnem 10 évig Karel Gott szeretője volt, majd Miloš Forman felesége lett. Közben azért volt egy kis átmenet, filmdramaturgiát tanult, érdekházasságot kötött és az álmok földjén takarítónőként dolgozott. Ezenkívül volt manöken és énekesnő is, de még így se hatott meg a mutatvány. Csak a címben rejlő ígéret vonzott.

Az önéletrajzi regény könnyű olvasmány és könnyű megszeretni - végül úgy teszem fel a könyvet a polcra, mintha barátnőm lenne a szerző -, stílusa igen kellemes, bár lehet, hogy ez csak a fordítót dicséri. A rövid beszámolók nem magyarázatokat adnak, vagy összefüggéseiben mutatják egy törtető, de érzékeny nő életét, hanem hangulataiban, pillanatképeiben. Remélem, hogy lányom majd kamaszkorának utolsó óráiban találkozik ezzel a könyvvel és okosabb lesz tőle, bár a borító olyan szép, hogy amint megmozdul benne a nőci, kíváncsian nézegeti majd.

Maitena Burundarena: Nők a csúcson

Kakukkfüves fokhagymaleves és citromos sütemény

Vacsorára Frances Mayes Napsütötte Toszkána könyvéből fogom elkészíteni a fokhagymalevest. (Olíva olajon megdinsztelek egy apróra vágott vöröshagymát és két fej (!) gerezdekre szedett, megtisztított fokhagymát. Felöntöm vízzel (csirkehúsleves nincs, húsleveskockát pedig száműztem a konyhámból) és addig főzöm, amíg a fokhagyma teljesen megpuhul. 2 db főtt, megtört burgonyával sűrítem, turmixolom, öntök még hozzá vizet, teszek még bele őrölt borsot, sózom és tejszínnel krémessé varázsolom. Végül megszórom sok kakukkfűvel.) Amióta ezt a könyvet olvastam vágyott úti célom Toszkána. A tökéletes, nyarat idéző hangulat miatt desszertet is ebből a könyvből választottam (citromos sütemény), de már annyit dédelgettem magamban, hogy végül megalkottam a saját csokis-citromos süteményem. Véleményem szerint uzsonnára, tea mellé is tökéletes.

Hozzávalók: 10 dkg vaj meg egy pici, 15 dkg cukor, 20 dkg liszt, ½ csomag sütőpor, 2 tojás, 2 citrom, só, 1 dl tejszín, 100 g étcsokoládé.

A vajat (nem margarint) habosra kevertem a cukorra. Hozzáadtam a két citrom lereszelt héját és a két egész tojást és jól összekevertem. Ezután jött a sütőporos liszt, csipet só, majd a két citrom kifacsart leve. Ekkor még túl sűrű volt a tészta, ezért - Frances Mayes ötlete alapján - tejszínnel hígítottam. Viszont úgy gondolom - főleg a Papagájtorta receptje nyomán -, hogy tejföllel, kefirrel, vagy joghurttal is lehet lágyítani a tésztát. (Ezt a mennyiség egy 26 x 18-as* sütőtálra (tepsire) méreteztem.) Vajazott sütőtálban tűpróbáig sütöttem, végül a tetejét vastagon bevontam csokoládéval.

Legközelebb citrom helyett naranccsal fogom csinálni és simán meg lehet sütni muffin formában is - úgy tippelem, hogy a mennyiség elegendő egy 12-es formához - , bár nekem nagyon tetszenek a vékony (békebeli) süteményszeletek.

* Konyhai mértékegységeknél mindig eszembe jut az a kedves barátom, aki anno 36 cm (vagy valami hasonló hosszúságú) karajt kért. A hentes nem kicsit jött zavarba, mert általában a húst dkg/kg-ra, szeletre, vagy darabra kéri a vevő. Barátom logikája viszont kikezdhetetlen volt: lemérte, hogy a sütőedény optimális kihasználásához milyen hosszúságú karajt érdemes venni és ezt nem tudta más, csak hosszmértékben kifejezni.

Laura Esquivel: Szeress Mexikóban!

Patrick Süskind: A parfüm

"Ha egyáltalán van tervszerűség a világmindenségben, ha van céltudatosság az ember életében, akkor ezt a lappangó titkot okvetlenül föl lehet deríteni e hirtelen derékba tört emberi életek mélyén. Vagy véletlenül élünk, és véletlenül halunk meg, vagy pedig terv szerint élünk, és terv szerint halunk meg."

Valami mást vártam Thornton Wilder Szent Lajos király hídja regényétől: valamit a titokból, úgy ahogy én még sohasem láttam...

"Lépten-nyomon tévútra vitték a részletek, melyekről azt hitte, hogy vajmi jelentősek lehetnek, csak meg meg kell találni a nyitjukat. Ennélfogva tücsköt-bogarat összefirkált abban a hitben, hogy ha ő (vagy egy élesebb elme) újra elolvassa majd a könyvét, huszadszor, a számtalan tény egyszerre mozogni kezd, elrendeződik, s föltárja titkát."

Elég nehezen vergődtem át magam Arthur C. Clarke 2001. Űrodisszeia című regényén, ennek ellenére ki nem hagytam volna. Tetszett, de mégis volt egy meghatározhatatlan apróság, ami miatt nem ragadott magával.

Antikváriumban találtam a könyvet, Kozmosz Fantasztikus Könyvek, 1973-as kiadás. Már éppen leírtam volna, hogy akkor még buja gondolat sem volna, de aztán eszembe jutott, hogy valami (más tudattal, más emlékekkel, más anyagból) már voltam. Bármerre is tekeregnek a gondolataim mostanság mindig az Univerzumban vesznek el.

Minap agyhalottként elvágódtam a kanapén és az Apollo-8-ról szóló műsorba csöppentem. Egy pillanat alatt elszállt rólam a fáradtság, szinte éreztem azoknak az éveknek a várakozását, hogy az ember meghódtja a világűrt. Majdnem negyven év telt el és csak az ember gépei jutottak messzebbre. Talán tényleg a Föld a börtönünk.

Sütőtök krémleves és orosz irodalom

Hideg estén forró sütőtök krémleves felett beszélgetni ugyanaz a boldogság, mint Ljudmila Ulickaja Szonyecska című könyvét olvasni. Az egyiket édes íze és vidám színe, a másikat pedig a sorokból áradó varázslat miatt szeretem. Vékony, kecses könyv, szürke, barna borítóval. "Szonyecskának sok teje volt, könnyen szoptatott, a szoptatás, mellbimbójának finom gyömöszölésével, húzkodásával, a fogatlan ajkacskák finom kis harapásaival élvezet volt számára, amelyet férje megmagyarázhatatlan módon mindig megérzett, s ezen a kora hajnali órán csalhatatlanul fel is ébredt. Átölelte felesége széles vállát, féltékenyen magához húzta, és Szonya majdnem elájult ilyenko a kibírhatatlan boldogság e kettős terhétől. És mosolygott a reggel első fényénél, teste néma örömmel csillapította a két, tőle elválaszthatatlan, drága lény szomját." Nehéz mondatokat kiragadni, hiszen már az első után sajnáltam, hogy csupán 92 oldal a könyv. "Házasságának évei alatt Szonyecskából, a fellegekben járó leányból kimondottan gyakorlatias háziasszonylett. Szenvedélyesen vágyott egy normális, emberi otthonra, vízcsappal a konyhában, külön gyerekszobával, műteremmel a férjének, fasírttal, kompóttal, keményített fehér lepedővel, amit nem három különböző darabból varrt össze."

Minap fejeztem be Gogol Az őrült naplóját is. "Így hát Spanyolországban vagyok! Olyan hirtelen történt, hogy alig tudtam felocsúdni. Ma reggel megjelentek nálam a spanyol küldöttek, és velük együtt kocsiba ültem. Furcsának találtam ez a szokatlan gyorsaságot. Olyan sebesen hajtottunk, hogy fél óra múlva már elértük a spanyol határt. Egyébként hát most Európában vasutak vannak, és a vonatok boszorkányos gyorsasággal száguldanak. Különös ország ez a Spanyolország: amikor beléptünk az első szobába, rengeteg kopaszra borotvált koponyájú embert pillantottam meg. De rögtön kitaláltam, hogy ezek csakis grandok vagy katonák lehetnek, mert beretválják a koponyájukat. Rendkívül furcsának találtam az államkancellárt modorát, aki kézen fogva vezetett engem, betuszkolt egy nagy szobába és azt mondta: „Csak ülj meg itt ha tovább is Ferdinánd királynak mondod magad, én majd kiverem belőled ez a hóbortot.” De én – tudatában lévén annak, hogy ez nem egyéb aljas merényletnél – tagadólag feleltem; ezért a kancellár kétszer is jókorát sózott a hátamra egy fütykössel; annyira fájt, hogy majdnem feljajdultam, de türtőztettem magam, mert eszembe jutott, hogy ez lovagi szokás olyankor, amikor e magas címet elnyeri az ember, vagyis amikor lovaggá ütik, ami még a mai napig is divatos Spanyolországban."

Szezonja van a sütőtöknek, habár a pasim szerint csak a gyerekek és a nők rajonganak érte. Úgy látszik, hogy életem férfiai ebben teljesen egyetértenek. Még évekkel ezelőtt megettem egy nagy lábos sütőtök krémleves és utána évekig nem vitt rá a lélek, hogy főzzek magamnak. De az unokatesómnak, vagy barátnőnek, vagy anyunak főzni egyészen más. Akkor abból én is ehetek egy nagy tányérral. Sok vajon puhára pároltam egy felkockázott sonkahagymást. Kisebb tököt vettem, megpucoltam, kikapartam a magjait és felkockáztam. A hagymát felöntöttem vízzel, beletettem a tököt, megsóztam és megborsoztam és addig főztem, amíg szét nem esett. Összeturmixoltam és főzőtejszínt öntöttem bele, kicsit még melegítettem. Tökmagot pirítottam serpenyőben, és a tálkába szedett tetejére szórtam. Íze és színe is szívet melenget, tökéletesen illet hozzá a beszélgetés.

Reggel fejeztem be Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége című könyvét, de az utolsó oldalakat alig bírtam elolvasni, mert ömlöttek a könnyeim. Különös és gyönyörű szerelmi történet, amelyben az írónő úgy keverte a képzeletet (az időutazást) és a valóságot (a szerelemet, a fájdalmat, a boldogságot, a halált, a születést), hogy tulajdonképpen az élet esszenciáját zárta (két) kötetbe.

Különösen kedves szívemnek, hogy Henry DeTamble, az időutazó, ugyanazon a napon ünnepli szülinapját, mint én, egyébként ez a Bloomsday napja is.

Igazán jellempróbáló, hogy itthon stócban állnak az elolvasatlan könyvek, de este a könyvesbolt kirakatában megláttam Ljudmila Ulickaja Szonyecska című kisregényét.

Karácsonyi hangulat október elején: Panettone-t vacsoráztunk forró kakaóval. Akár karácsonyig is őrizhettem volna a kuglófot, amelyben sűrűn volt a mazsola, a kandírozott narancshéj és a csokoládéforgács, és amelyet azért vettem meg, mert hatalmas, régies fémdobozban árultak, de a mazsolás kuglófról nekem nem a karácsony, hanem egy vers jutott eszembe. Oda is mentem a könyvespolchoz, hogy gyermekkorom egyik kedvenc könyvét a Lúdanyó meséit előkeressem - a borítón macska hegedült a tetők felett -, de némi toporgás után meg kellett állapítanom, hogy a keresett könyv legalább 60 km-re van tőlem, egy dobozban a többi gyerekkönyvvel, amelyeket másfél évtizeddel korábban valahogy mégse tépett szét öcsém. (Az összes, mind a kettő, babám nyakát viszont kitörte, de a medve meg a kutya ellenállóbbnak bizonyult.) A Vidám mesék viszont az áldozatok között volt, pedig miután megtanultam olvasni, a három macska történetét sokszor elolvastam, persze előtte is - tudtam kívülről -, mert anya mindig azt mesélte, ha mesét kértem. Vagy legalábbis én arra emlékszem, hogy anya azt mesélte. Nagymamám viszont - miközben apró lábaimat kidugtam a nehéz és levegőtlen dunna alól - egy szürke, cirmos macskáról mesélt, aki mindig az egérlyuk előtt üldögélt. A mesére már nem emlékszem, csak arra, hogy miközben mesélt, az egérlyukból láttam a macsek lábát és hasát.

Több könyvet fejeztem be a napokban. Először Kertész Erzsébet: Elizabeth-jét, amely Elizabeth Barrett-Browning életregénye. Anno megjelent csíkos könyvben is, de nekem akkor kimaradt, most jó volt pótolni. A Portugál szonetteket mindig is szerettem. Paul Auster: New York trilógia volt a következő, amelyet azért vettem meg, mert egy számomra fontos ember azt mondta, hogy ez a legjobb Auster könyv. Nekem viszont először nem feküdt - ezért is fogtam bele az Elizabeth-be -, aztán mégis volt egy pillanat, amikor elkapott a gépszíj és elkezdtem megérteni, miért is szeretheti. Olvastam még George Orwell-től az Állatfarmot. Illett a hangulatomhoz, kellett a lelkemnek és a fejemnek.

(Elég hosszú ideje keresek két könyvet: Molnár Erzsébet: Lichthof és Janette Winterson: A szenvedély. Mivel antikváriumokban eddig nem találtam meg, ha valakinek van felesleges példánya, vagy tud egy titkos polcot, ahol fellelhetőek, ne kíméljen...)

Pécsi antikváriumban találtam meg nagy kedvencemet, F. H. Burnett-től A titkos kertet, amelyet huszas éveim elején olvastam először, ha jól emlékszem. Most, hogy van belőle saját példányom, újraolvastam. Külön öröm, hogy pöttyös könyv. (Csíkos és pöttyös könyvek egy elképzelt gyermekkorból. Mesélik, valakinek éppen ilyen volt...)

Egyik pillanat édes, mint a gyerekkori emlékek, például amikor pirospaprikát szórok a tejfölös uborkasalátára, ahogyan nagymamám szokta, máskor pedig felesleges szinte minden, ami nem fér be egy hátizsákba.

Mihail Afanaszjevics Bulgakov naplótöredékeit olvasom. Sárba taposva címmel jelent meg a Magvetőnél és rengeteg levelet is tartalmaz. Tulajdonképpen már a könyvet magát szeretem: mérete pont jó (11 x 18,5 cm), szépen kötött, vastag, mégis könnyű, és rojtosodó végű könyvjelzőt is szereltek bele. A napló nagyon emberi : "Ma nyikolaj Gladirevszkijnél vodkáztam." "Szétment a posztócipőm." "És még ezek után ne higgyen az ember a jeleknek! Útközben temetési menettel találkoztam." Kedvelem ezeket a hétköznapi semmiségeket, még akkor is, ha nem olyan élvezetes olvasmány, mint például A Mester és Margarita. A levelek olvasását viszont egészen illetlennek tartom, csak belelapoztam.

Tudom, szavakkal ugyanúgy tönkreteszem a varázslatot, ahogy ujjaimmal a szappanbuborékot, amikor meg akarom fogni, mégis szavakba kell szorítanom a véletlenek újabb sorozatát, mielőtt ők szorítják meg torkom. (Persze véletlen nincs, de nem ismerem a szavakat, amelyek erre illenének, mert nem jel ez és nem is a végzet, inkább csupán jókedvű derengés a homályban, amiből még minden és semmi is lehet.) Nem lehet sorrendet felállítani, és azt se tudom megmondani, hogy mi miután következik, mert ravasz hálóként ejtett foglyul. A legkorábbi esemény Cortázar könyve az Átjárók volt és abból a legfontosabb Az érem két oldala. Ma elővettem, hogy megtörjem a csendet, és az elmondhatatlan tökéletes mondatot ott keressem meg. Persze próbáltam egyetlen tökéletes mondatba sűríteni a gondolataimat, de az első pár szó után éreztem, hogy ugyanolyan borzalmas lenne, mint az Ulysses. Egy pillanattal korábban vettem észre, hogy "Egy sötét folyosóra nyíltak a CERN hivatali szobái...", mint eszembe jutott, hogy (számomra) átkozott könyv az Ulysses, pedig a Bloomsday éppen a születésnapomra esik, mert akkor játszódik a regény cselekménye, ráadásul augusztusban Dublinban fogok járni. (Repülőjegy már van.) Talán ismét meg kellene próbálkozni a könyvvel - és itt megint van egy halvány összefüggés – de olyan gyakran elhibázom, hogy nem tudom, mikor kell feladni valamit és mikor ragaszkodni hozzá... Ha ezt történt agyam jobb féltekén, akkor a bal bágyadtan mosolygott. Pár nappal korábban, amikor azt a sort olvastam, a CERN olyan elérhetetlen volt, mint a Hold, viszont ma olyan a bolygók állása, hogyha akarnám, megérinthetném a Holdat. Olyan ez a valami, mint a szivárvány, nincs is és mégis átível valami felett, összeköt két pontot.

Furcsa, hogy annyi (jó) regényt olvastam, mégis Daniel Keys Moran könyvéből A gyűrűből jut eszembe a legtöbbször egy-egy részlet. Először a hangulat kopogtat be, majd egy-egy szó, végül leveszem a könyvet a polcról (második sor, kedvenc könyvek, bal szélső) és elolvasom azt a pár oldalt.

A 204. oldalon kezdtem, amikor Cain utoljára találkozik Loucas-szal, majd az uralkodók száműzik őt a sugárzó sivatagba...

Már nagyon vártam Nick Hornby új könyvét és most - talán mert a legfrissebb élmény - a Hosszú út lefelé a kedvenc Hornby könyvem. Cinikus és gúnyos. Már a felütés is remek: négy öngyilkosjelölt találkozik szilveszter éjszakáján és boldogan tapicskol saját és a másik boldogtalanságában. Ezután életük még furcsább fordulatokat vesz, pedig olyan egyértelmű volt az út a toronyház tetejéről lefelé.

Hornby hozza humorát és empátiáját, a négy lúzer öngyilkosjelölt rögtön a haverunk, illetve alteregónk lesz. Persze nem maradhatnak el a zenei párhuzamok sem, viszont nem emlékszem, hogy bármelyik könyvében ennyi bazmeg lett volna, de sebaj, mert nagyon szórakoztató.

Pedro Almodóvar: Patty Diphusa

Hidegből tűzforróba, keserűből mézédesbe mártózom. Így van ez. Valahogy így van ez. - Azt már megfigyelted, hogy a piacon mostanában mindenen mézédes? Az eper, a sárgabarack, a dinnye, sőt még a mandarin és a narancs is. - Ma kezdtem Pedro Almodóvar: Patty Diphusa könyvét. Igazán jól szórakozom. Almodóvar szösszenetei a madridi La Luná-ban jelentek meg, mint egy pornósztár polgárpukkasztó, meghökkentő és provokatív beszámolói.

"Tényleg nagyon rosszul éreztem magam a bőrömben, és akkor megértettem, hogy bizonyos helyzetekben valóban nem marad más választása a nőknek, mint hogy felcsapjanak feministának."

"- SZAVAK - szóltam hozzá, a VITUSTÁNC küszöbén. - Ne koptasd a nyelved Hasztalan szavakkal, és Nyald Már Ki a Pinám végre! - javasoltam BÖLCSEN. - Nem tudtad, hogy A NYELV PUSZTA KONVENCIÓ? Ha az vagy, aki régen, légy boldog, amilyen voltál, már attól is, hogy rám néztél; aztán majd szépen elmondom, ki vagy, ÉSATÖBBI, ÉSATÖBBI..."

Még mindig nem értem, hogyan találnak rám könyvek. Nem tudom, miért éppen azok és miért éppen akkor. Egyszerűen csak jönnek. Így jött Polcz Alaine Egész lényeddel című könyve is. Most úgy érzem magam, mint a fa, amelyről újabbnál újabb rétegeket bont le a gyalu. Szinte minden oldalon borzongok, megbűvöl az összeálló kép. Nem az én múltam, mégis valahogyan - valamilyen megmagyarázhatatlan módon - az én részem is.

"A katicabogárnak öt vagy hét pötty van a hátán. Angolul a katicabogár "Lady bird", a Madonna madara. A hét pötty a teljesség, a misztikus szám. Az angolok ezt meg is magyarázzák: a hét pötty a katicabogár hátán nem a hét főbűnt, hanem a hét fájdalmat jelenti. Miklósnak hét szerelme volt (két hosszabb, és öt időleges, fájdalmasak voltak mindkettőnk számára)."

Hazafelé sétáltam a Margit hídon, a levegő tiszta volt és kellemesen hűvös. Paule jutott eszembe a Szereti Brahmsot-ból és élete két férfia, Roger és Simon. Azután pedig az, amikor Simon elrohan. Itthon nem nyughattam, előkerestem a könyvet és itt-ott beleolvastam. Olyan tisztán jutott eszembe a történet, mintha tegnap olvastam volna.

Nem is találhattam volna vidámabb olvasmányt erre a tavaszra Brunella Gasperini Egy nő és egyéb állatfajták könyvénél, bár ma az olaszországi útikönyv sokkal nagyobb figyelmet kapott tőlem. Rám cseppet sem jellemző alapossággal, post-it-ekkel bejelöltem Velencét, Padovát, Vicenzát, Veronát és Bassano del Grappát. Igaz, még hármat kell aludni az indulásig, de én már ma indulásra kész vagyok. Nagyon mehetnékem van.

Micimackó és a tao sokkal jobban tetszett, mint Benjamin Hoff második könyve a Malacka és a Tao. Viszont nagyon nevettem a Füles Amazonokon, "akik feministának nevezik magukat" és akik "annyira férfiorientáltak, hogy csak a sikerre, a hatalomra gondolnak - és mindenre, ami agresszív és harcias férfi-dolog." "Ők ugyanis nem szeretik a női nemet. Inkább férfiak szeretnének lenni." "Férfiellenes szavaik mögött ott lapul a Füles Amazonok Túlférfias magatartása, hiszen a legalacsonyabb rendű viselkedést utánozzák, éppen azt a fajta energiát, amelyet ők maguk annyira kritizálnak." Ezenkívül nagyon találó, hogy Tigrisnek "vasból vannak a szeszélyei és tejbegrízből a belső fegyelme".

Ebben a könyvben találtam egy kínai mesét is:

Az útmenti kút

Egy ember egy kutat ásott az út mellett. Évek múltával a hálás utazók Csodálatos Kútként emlegették. Ám egy éjszaka egy ember beleesett a kútba és megfulladt. Ezután az emberek elkerülték a Borzalom Kútját. Később megtudták, hogy az áldozat egy részeges tolvaj volt, aki azért tért le az útról. hogy elmeneküljön az ékszakai őrjárat elől - így esett az Igazságtevő Kútba. Ugyanaz a kút - különböző nézőpontok.

Több napja két könyvet olvasok párhuzamosan. Az egyik Carlos Ruiz Zafóntól A szél árnyéka. Igazából az Elfeledett Könyvek Temetőjébe, mint ötletbe szerettem bele, de egyre jobban magával ragad a történet. Észrevétlenül hálóz be, hatol a bőröm alá. "Elmesélhetném a cselekményét, de az olyan lenne, mintha egy katedrálist csúcsban végződő kőrakásként jellemeznék." Idézet a könyvből, ami erre a könyvre is igaz.

Nem kevesebb lelkesedéssel és kíváncsisággal olvasom a másik könyvet: Sas István: Reklám és pszichológia, és felér egy vállveregetéssel, amikor rájövök, hogy az éppen hivatkozott könyvet is olvastam már, sőt ott van a fejemben. Azt hiszem, hogy egész életemben végigkísér már ez a két dolog: a marketing és főleg a reklám iránit olthatatlan kíváncsiság, valamint a történetek iránti olthatatlan éhség.

De azért a mai napra is jutott, beékelődött, újdonság és egyben házi feladat: Kenneth Blanchard, Paricia Zigarmi és Drea Zigarmi könyve a Helyzetfüttő vezetés, amiről azt írta Harvey B. Mackay, a Mackay Envelope Company vezérigazgatója, hogy "ezt a könyvet csak egy rétegnek nem ajánlom... versenytársaimnak".

Bepótoltam az Oz, A nagy varázslót. A filmet többször láttam, de a könyvet még nem olvastam, gyermekkoromból kimaradt. (Most pedig már túl felnőtt vagyok hozzá, nem lett a kedvenc könyvem.) Két dolog miatt olvastam el, egyik a Ghymes dalszövege: "Zöld szemüvegen át, Szép ez a világ, Óz úr ideges, Dorka szíven vág." A másik pedig, hogy Szarka Tamás idézett a könyvből: "Szó sincs róla, aranyom, én igazán nagyon jó ember vagyok, csak rossz Varázsló, ezt el kell ismernem."

Azért furcsán vagyok összerakva. Ha egy póló 2.748 Ft, akkor komolyan elgondolkozom, megvegye-e, de ha egy köny, ráadásul egy régen vágyott könyv kerül ennyibe, akkor szemrebbenés és gondolkodás nélkül megveszem. Régóta nézegettem Frans Lanting Nézz rám! albumát - de eddig kétszer ennyibe került és az azért elgondolkoztató - és most, amikor már nekem is megvan, ugyanolyan lelkesen nézegetem a képeket, mint legelőször. Londonban nagy hatással voltak rám James Mollison Face to Face portréi - valaki megszervezhetné, hogy ezeket a képeket itthon is kiállítsák, bár ha értenék hozzá, vagy nagyon gazdag lennék, szívügyem lenne ez a kiállítás - és azóta még jobban megbűvölnek az állatszemek.

A szomszéd lány, akivel rengeteg átbeszélgetett délután áll mögöttünk, áthozta a könyvét: Oravecz Éva Csilla: Tűsarkúban hátrafelé. Pimasz és rafinált írás, arról a nőképről mesél, amiben én is hiszek. Szinte semmi sem volt újdonság, mégis új dolgokat tudtam meg magamról, még akkor is, ha ez a könyv, mint bármelyik másik, egy vélemény, és nem azért lesz igaz, mert valaki leírta, hanem azért, mert az életben működik. Csata zajlik a feminista lányok és Éva között* - persze a feminista lányok kivel nem állnak csatában, még a természeti törvényekkel is, és ha ismernék a Teremtő e-mail címét, akkor politikailag korrekt viselkedésre szólítanák fel. Engem ez a csata azért érdekel, mert nem akarom, hogy a mai feminista lányok az én nevemben is beszéljenek, küzdjenek, terrorizálják a férfiakat és a velük egyet nem értő nőket. Köszönöm szépen én ebből nem kérek, én másként gondolom, én másként élek, és akkor itt számtalan példát sorolhatnék a könyvből...

"Téved ugyanis, aki azt hiszi, hogy nőnek lenni azonos lenne azzal, hogy pudingok vagyunk. Ahogy téved az is, aki azt hiszi, a férfi pudingot akar maga mellé. Mindennek megvan a helye és ideje, s nőnek lenni szerintem leginkább azt jelenti: mindig, minden szituációban egyszerre legyen helyén az eszed és a szíved is."

*Csak utólag vettem észre, milyen mókás, hogy azt írtam "csata zajlik a feminista lányok és Éva között", mert ennek lehet egy olyan olvasata is, hogy csata zajlik a feminista nő és az örök nő között.

Kezembe került a Tények könyve ’88. (1988-ban én 12 éves voltam, az öcsém 7, anya és apa 38. Akkori önmagamnak iszonyatosan vén vagyok mostani majdnem harminc évemmel.) A Tények könyvével varázslatos tudás birtokosa lettem: megnézhettem "Az olimpiai játékok érmeseit". 1928 és 1960 között minden olimpián, azaz hétszer, a magyar kardcsapat aranyérmes volt; 1908-ban, 1912-ben és 1920-ban még a kötélhúzás is olimpiai sportág volt, illetve 1948-ig voltak művészeti versenyek is irodalom, szobrászat, festészet, építészet és zene kategóriában. De azt is meg tudtam nézni, hogy 1976-ban a 400 m-es vegyesúszást Rod Strachan (USA) nyerte 4:23.68-as világcsúcs idővel. (Ebben az időben sportriporter szerettem volna lenni, de szakközépiskolában inkább meggondoltam magam.)

A Tények könyve fontos adatokat tartalmaz mindenről, ami megmérhető, ami dátumhoz köthető. Háborúk és uralkodók, számítástechnikai miniszótár ("winchester-lemez speciális olvasófejjel ellátott, merev mágneslemez. Kisméretű, nagy tárkapacitást biztosít, általában 20-40 Mbátj"), Nobel-díjasok névsora, Világegyetemet számokban. Ennyi év távlatából legérdekesebbek az "átkos rendszerre" vonatkozó adatok és táblázatok. 1986-ban Magyarországon a leglátogatottabb magyar film: a Szerelem első vérig (974.960 nézővel), az Elvarázsolt dollár (812.592 nézővel) és a Macskafogó (663.895 nézővel). 1988-ban egy szabvány méretű (114 x 162 mm) levél belföldre feladási díja 4 Ft volt, 48.000 Ft-ig adómentes volt a jövedelem és a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságának címe: 1137 Budapest, Kun Béla rkp. 37-38.

Erről eszembe jutott egy 1989-es nap. Nyolcadikos voltam és valamiért át kellett menni a Művelődési házba, mert csak ott volt tévé. A tévében egy embert néztünk, aki a Parlament ablakában állt és valamit beszélt. Ünneplőbe kellett menni, de nem kellett felkötni az úttörő nyakkendőt. Csak évek múltán állt össze bennem a "történelem": Szűrös Mátyás 1989. október 23-án kikiáltotta a Magyar Köztársaságot.

A Mesterkurzus könyvei furcsán találnak meg. Először Feldmár András előadása miatt a Feldmár András, Popper Péter, Ranschburg Jenő: Végzet, sors, szabad akarat-ot olvastam, majd egy élelmiszerüzletben megtaláltam Popper Péter, Ranschburg Jenő, Vekerdy Tamás: Sorsdöntő találkozások: szülők és gyermekek-et, ami a gyermek-vágy miatt érdekelt és tegnapelőtt, minden fogadalmammal ellentétben, megvettem Balogh Béla, Dúla Antal, Popper Péter: Önismeret emberismeret, világismeret előadásainak írott formáját, mert rárímelt egy szinte egész napos beszélgetésre. Nem volt rám olyan hatással, mint az előző két könyv, amelyeknek minden mondata ütött, de azért itt is volt egy-két nagyon érdekes gondolat, főleg Popper Péter előadásában:

"... ahhgoz, hogy az ember önmagára eszmélhessen - el kell tévednie. Aki soha nem téved el a szellem útjain, az sosem fog önmagára eszmélni, soha!"

"Indiában azt monda egy lélekgyógyász láma, hogy a karma csak fölülről lefelé hat, visszafelé nem. Egy gyereknek semmi sansza nincs arra, hogy a szülő életproblémáit megoldja, tengernyi energiát pazarol el, és nem tudja megoldani soha apjának vagy anyjának az életproblémáit. Viszont a szülő nagyon tud hatni a gyerek sorsára, karmájára."

"... fontos különbség, rajongva szeretni valakit, vagy ismerve szeretni valakit. Tudni, hogy ki az illető, vagy mindenféle illúziókba elmerülni."

A Vidám temetés után újabb Ulickaja könyveket szerettem volna olvasni. Mindig ezt csinálom, kamaszkorom óta, megtetszik egy író (vagy egy téma) és addig olvasok tőle (vagy róla), amíg meg nem unom. Ulickaja könyveket beszerezni viszont nem volt egyszerű feladat. (Közben persze megértettem, hogy saját mértékeim szerint kibaszott gazdag vagyok, mert nem könyvtárba járok, hanem sorra vásárolom a könyveket. Ruhára viszont alig költök. Nem vagyok normális.) Úgy tűnt, hogy az Ulickaja könyvek hiánycikknek számítanak, ezért felhívtam a kiadót, hátha mondanak valami okosat. Az ötvenes női hang viszont csak azt mondta, hogy nézzem meg könyvesboltban. (Én nem emlékszem, de minden marketing tanárom elmondta, hogy régi magyar reklám volt a cipőt a cipőboltból. Valami nem változik.) Meg se próbáltam elmagyarázni neki, hogy talán azért hívtam fel őt, mert ott (értsd: könyvesboltban) nem találtam.

Kedden este vendégem volt. (Pár havonta találkozunk. Egyike azon kevés embereknek, akik az idők folyamán megmaradt mellettem. Elvisel. Sohasem voltunk nagyon jóban, de minden találkozás kaland és öröm.) Mostanság mindig viszünk egymásnak apró ajándékokat. Ajándékokat az élet szebbik oldaláról: fűszeres teát, illóolajat, pralinét, zenét. Kedden este kinyitotta táskáját és csupa meglepetés került elő. Amikor megláttam az Életművésznőket, a szavam elakadt, majd elmeséltem, hogy mennyire kerestem az utóbbi pár napban. Elmeséltem esetemet a kiadóval és először fel sem fogtam, hogy azt mondja, hogy nekem adja. Figyelmeztettem, hogy nem lehet kapni, nem olyan egyszerű, hogy az ember bemegy a boltba és megveszi, erre azt mondta, hogy nem baj, majd megtalálja. Ugrálni kezdtem, annyira örültem. Ő közben annyit mondott, hogy nem vagyok normális, de lehet, hogy durvábban fogalmazott és egyszerűen lehülyézett. Örömködés után persze rögtön elhatároztam, hogy amint tudom, megveszem a könyvet és akkor odaadom neki. Nem azt, amit ő hozott, hanem egy másikat.

Néhány nap telt el, de nekem heteknek tűnt. Naponta többször megfogtam a könyvet, szívesen olvastam volna, de inkább tartogattam. Gyerekkoromban így voltam a csokikkal is. Sokáig birtokolni akartam a tudatot, hogy van, bármikor meg lehet enni, de mindig alulmúltam az ismerősöket. Ők tényleg hónapokig képesek voltak tartogatni egy csokit, én sohasem. Így vagyok az érzésekkel is. Tudom, hogy valamit nem kellene azonnal kiadni, várni kellene, de a torkomban akadnak és még sohasem sült ki semmi jó abból, hogy tartogattam, csak megnőtt, és minden képzeletemet felülmúlóan romboló volt.

Ljudmila Ulickaja Életművésznők könyve hat történetből áll, hat szelet Zsenya életéből, hat eset női hazugságokról. Az önámítás művészete azóta érdekel, amióta rajtakaptam magam az első hazugságon, amit nem a világnak, vagy nem csak a világnak, hanem önmagamnak is hazudtam. Ulickaja nem szépítgeti a női meséket, vágyálmokat, ábrándokat, hazugságokat, de nem ragad meg a leleplezésen, szomorkás iróniával megmutatja a másik oldalt is. (Ezzel a könyvvel is csak egy baj van: egy nap alatt elfogy.)

Falom a sorokat és egy-egy fejezet végén kétségbeesetten sóhajtok fel, "jaj, milyen vékonyka könyv ez", pedig még tarthatna sokáig, hetekig, vagy napokig, szinte vétek az év első napján "elfogyasztani". Nem csak részleteiben, hanem teljes egészében nagyon jó Ljudmila Ulickaja: Vidám temetés című könye. Oldalról oldalra pontos lélekábrázolások és az életet meghatározó nagy viharok: szerelem és halál. Alik, a festőművész, haldoklik, de műterem-lakásában nincs kriptaszag, nők szeretete és szerelme öleli. Micsoda férfi és micsoda nők...

"Reménytelen a szív, mely paradoxonokból él; vágyakozik a szeretett után, de titokban megkönnyebbül, amikor a szeretett nincs vele. Eleped, ha az éjszaka jő, kétségbeesetten jelre vár, ám reggel az étkezőasztalnál higgadt önfegyelmet mutat. Bizonyosságra, hűségre, szenvedélyre vágyik, de mindent, ami drága neki, kockára tesz.
A szerencsejáték nem bűn, ember voltunk egyik kifejeződése csupán.
Kockáztatunk. Van, aki a játékasztalnál teszi, vagy aki nem.
Az ember játszik, nyer, játszik, veszít. Játszik."
/Jeanette Winterson: A szenvedély/