Zanzásított hetek

Láttam és olvastam a Coraline-t. Filmben jobban tetszett, mint könyvben. Láttam még a Marley meg én-t is. Szerettem. Olvastam Révaitól a Beszélgetések nem csak gyerekekről-t, Ransburgra és Vekeryre mindig kíváncsi vagyok, minden kérdésemre választ találtam, most meg Feldmártól a Szabadság és szerelem három előadást olvasom, de megint megfogadtam, nem kell többet olvasnom tőle.

Zsombor egyre nagyobb teret foglal el a lakásban. A pasi csinált egy nagy polcrendszert, ahova elpakolhatom fontos semmiségeimet. Négy év alatt rengeteg dolog jött össze.

Tim Burton: Rímbörtön

Avagy Az Osztrigasrác mélabús halála és más történetek

"Jobb nevet nem találva;
úgy hívták, hogy Gyula.
Teljes nevén:
az a kagylószerű bigyula."

Tim Burton, szokás szerint, az Osztrigasrác mellett megénekli a Pálickasrác, a Szennysrác, a Sajtsrác, az Üszöksrác, a Vasmacska kölyök, a Tűpárnakirálynő,  A sokszemű lány és a Bámuló lány tragikus sorsát is. Morbid és vicces. Nem gyerekkönyv.

Viszont ha már nevek és kölykök, akkor fontos megjegyezni, hogy ma ünnepli fiúnk az első névnapját. (Egyik barátunk bebizonyította, hogy nem magyar anyanyelvűeknek sem kimondhatatlan a Zsombor, csak, valószínűleg, sokat kell gyakorolni. Köszönjük!) Remélem, kitisztul a levegő, mert nagy-nagy sétát ígértem neki, mármint a pocokfejnek. Hiszen az is elég morbid lenne, hogy viszem a jó levegőre a kölyökmackót, lejárom térdig a lábam, mert imádom őt, közben a légszennyezettségi adatok elkeserítőek.

Paul Auster: A végső dolgok országában

Paul Austerrel hadilábon állok. Van egy barátom, aki kedveli, ezért rendszeresen próbálgatom egy-egy könyvvel. (Igen, ha a pasim azt mondaná, hogy imádja a pacalt, akkor én olykor-olykor megkóstolnám, hátha rájövök, mi ízlik neki benne.) Most fejeztem be a Végső dolgok országát. Tetszett a címe.

A 87. oldal közepéig igen lassan haladtam. Meg szültem is, de nem ez lassított be igazán. Egyszerűen nem kaptam el a fonalat. A 87. oldal közepén (Európa Könyvkiadó, 2005) van egy bekezdés, ami elnyelt és a könyvbe rántott.

"A tények nem visszafordíthatók, pedig az ember azt hinné. Csak mert be tudsz jutni, még nem jelenti, hogy kifelé is menni fog. A bejáratból nem lesz kijárat, semmi sem garantálja, hogy az ajtó, amin egy perccel ezelőtt beléptél, ott lesz akkor is, ha visszafordulsz érte. Így megy ez a városban. Valahányszor azt hiszed, tudod a választ egy kérdésre, kiderül, hogy a kérdésnek sincs értelme."

Innen egy pillanat volt a könyv vége. A vége, amely nyitottnak tűnt, de én egy ösztönös mozdulattal a regény elejére lapoztam és újra elolvastam az első oldalt. Menthetetlen lettem. Imádom az egészet, még akkor is, ha állítólag nem tartozik Auster remekei közé.

Todd Strasser: A hullám

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Bosszantó szösszenet, hogy nem tudom, miért is akartam elolvasni Margaret Atwood könyvét A szolgálólány meséjét. Csak amikor borítót kerestem ehhez a bejegyzéshez, a másik, csúnya borítóról jutott eszembe, hogy erről a könyvről már olvastam Lobonál, de ha a vakvégzeten kívül volt még valami ok, akkor az elrejtőzött a tudat(om) alatt.

A fülszöveg alapján sci-fibe ágyazott vérfeminista hülyeséget vártam, ráadásul Atwood híres és aktív feminista, amitől én berzenkedem, de az esély megkapta.

A szolgálólány meséje viszont jó, sőt nagyon jó. Olvasmányos, elképesztő és elgondolkodtató. Lehet hogy egyik telihold idején én is vérfeministává váltam, de nem találtam benne semmi olyat, ami miatt a feministák ki szokták csapni nálam a biztosítékot. De lehet, hogy túl komolyan vettem a sci-fi vonanat. A könyv pikantériája inkább belőlem fakad. Nem biztos, hogy baromi jó ötlet volt terhesen olvasni egy olyan könyvet, amelyben minden a gyerekek körül forog, a nők meg vagy selejtek, vagy agresszívak, vagy jól mentek férjhez, vagy élő inkubátornak használják őket. Illetve vannak még a "rossz lányok", de ők nem hivatalos létforma, csak a rendszerből kiirthatatlan szükséglet.

Ahogyan a szakértők ígérik, kicsit olyan, mint Orwell 1984 című könyve.

Doris Lessing: Az ötödik gyerek

Nem szerettem Az ötödik gyereket, de letenni se tudtam. Lessing érzelemmentesen, szinte tényközlően mesél és egy férfiról és egy nőről, akik nagy családot terveznek, álmodnak egy idilli életről - nagy ház, sok gyerek, sok vendég, sok boldogság -, és megszületik ötödik gyerekük és az amúg is instabill lábakon álló álom darabokra törik.

Szeretem, ahogy Lessing női sorsokat mutat be, de közben utálom, hogy szembesít a másik oldallal, amibe olyan könnyű belefutni. Utálom, hogy nála a vékony határ még annál is vékonyabb és az álmok törékenyek.

Neil Gaiman: Sosehol

"Richard újabb bejegyzést tett képzeletbeli naplójába. Kedves Naplóm! Ma túléltem egy sétát a magasban, egy halálos csókot és egy leckét a rugdosásról. Most éppen egy labirintusban bolyongok egy elmegeteg szemétládával, aki feltámadt a halálból, meg egy testőrrl, akiről kiderült, hogy... a testőr ellentéte. Annyira nem vagyok a helyzet magaslatán, hogy az már... Erre nem talált metaforát." (Neil Gaiman: Sosehol)

Utálattal vegyes imádattal szeretem az ilyen könyveket. Imádom olvasni, imádok belemerülni a történetbe, de utálom, hogy minden oldallal egyre kevesebb marad belőle. A végső agylövés viszont az, hogy éhesen falom a betűket és az oldalakat.

Félve, de izgatottan kezdtem fejben listát írni, hogy a nagy és szép könyvespolcomról (ami akkora majd lesz), a kölykök melyik könyveket vegyék le és olvassák el mindenképpen. Gaiman minden könyve rajta van a "gyerekeim remélem elolvassák" listán. (Jut eszembe, az Amerikai isteneket meg kell vennem magamnak és nekik.)

Christopher Moore: Mocskos meló

Janikovszky Éva: Örülj, hogy fiú!

A négyeshatoson, a Jászai és a Baross utca között, sikerült annyi nyugalmat kiszakítani a napból, hogy elolvassam Janikovszky Éva: Örülj, hogy fiú! című könyvecskéjét. Pár lap csupán, mégis napokig a táskámban cipeltem. A könyvet ajándékba kaptam A-tól, mert egyszer megemlítettem neki, hogy majd ezeket a könyveket, mert van egy Örülj, hogy lány! című is, akkor szeretném elolvasni, ha gyerekem lesz.

Jó volt ezzel a könyvvel megvárni a terhességet.

A bőség zavara

Anna Gavalda novelláskötetét eddig nem olvastam. Leginkább azért, mert nem tetszett az Ulpius-házas borító. Nem meglepő módon a Magvető a Szerettem őt és az Együtt lehetnénk után kiadta a 12 novellát tartalmazó kötetet is. Ennek a kiadásnak viszont a címe nem tetszik. (Bonyolult magammal az élet.) A kötet eredeti címe: Je voudrais que quelqu'un m'attende quelque part. Az Ulpius-házas sok-sok évvel ezelőtti kiadás címe Szeretném, ha valahol valaki várna rám, a friss Magvetős pedig Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol.

Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia

Varázslatos cím: a bogyósgyümölcskertész fia. Már akkor beleszerettem, amikor legelőször meghallottam. Mesecímek szoktak ilyen varázslatosak lenni, de Háy János könyve nem mesekönyv és ha nagyon szigorúan nézem, nem is varázslatos. A novellafüzér a gyerekkorban kezdődik és a kamaszkoron át eljut a fiatal férfikorig és közben lenyomata a hetvenes és nyolcvanas éveknek. Nálam kicsit idősebbeknek ugyanilyenek voltak ezek az évek, nekem csak néhány dolog volt ismerős, mintha az álomfoszlányok helyét keresném a reggeli fényben*, a gyerekemnek pedig ugyanolyan távoli és ismeretlen lesz, mint a Mátyás király meséi. Bár éppen úgy tipikusan magyar, hogy a boldog gyermekből elkeseredett felnőtt lesz, és környezetemből nagyon ismerős ez a minta, én meg ezt a "hozzáállást" nagyon nem szeretem, de a könyvet szerettem.

*Na, ez most nem egy myreillei-túlzás vagy négédesség. Hat óra húszkor a nap a bérházak fölé emelkedett, besütött a bejárati ajtó apró ablakán, onnan átrohant a fémlétrára és besütött a vackomba. Hat óra harminckilencre az utolsó kósza napsugarak is elhagytak, kint ragyognak. Valamiért felébredtem öt ötvenkor és nem volt kedvem visszafeküdni. Helyette rendezgetek: elindítottam a mosógépet, fejemben kóvályognak az álom foszlányai, restanciákkal számolok le, mindjárt nekiállok kakaóscsigát sütni és friss kávét is főzök az uramnak, mire felkel...

Feldmár András: Szégyen és szeretet

Mindig és újra elhatározom, hogy már annyit olvastam Feldmártól, éppen elég lesz, de azután mindig és újra elcsábulok egy-egy új könyve megjelenésekor. Legalább három napig nem akartam megvenni a Szégyen és szeretetet - ez nálam hosszú ellenállás -, de most, a könyv hatása alatt, áldom az eszemet, hogy mégis megtettem. Valahogy - na jó, legyen véletlen -, mindig arról olvasok nála, ami éppen foglalkoztat. Most éppen ez a kedvencem (meg ez és ez):

"Ha én valakit szeretek, akkor biztos, hogy nem fogom őt megszégyeníteni. Mert a szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak. Ez a minimum ahhoz, hogy én azt mondhassam, hogy szeretlek. Mert ha azt mondanám, hogy nem tudnálak bántani, az hazugság. Vagy én akkor egy hatalom nélküli senki vagyok. Tehát hogyha azért nem bántalak, mert nem tudlak bántani, az nem jelenti azt, hogy szeretlek. De ha tudnálak bántani, és elhatároztam, hogy nem foglak soha, akkor szeretlek, szeretlek, szeretlek, és közben bántalak, akkor mégsem. Akkor bántalak. A bántás szerintem nem lehet szeretet."

"...hogy jól bánjunk egymással, attól függ, hogy ne felejtsük el, hogy a másik hihetetlenül más. Végtelenül más, mint én vagyok."

"A szeretet bizonyítéka a szeretetben van, nem abban, aki szeret. Hogyha én úgy szeretlek téged, ahogyan én akarlak szeretni, az teher lehet neked. Azért mondom, hogy meg kell ismerni, akit szeretek, mert úgy kell szeretnem, ahogy a másik akarja, hogy szeressem. Küönben én mondhatom, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, miközben te titokban arra vársz, hogy meghaljak."

Doris Lessing: A fű dalol

Mindenféle várakozás nélkül kezdtem bele Doris Lessing első regényébe, A fű dalolba. Még a fülszöveget sem olvastam el. Nem is volt ezzel semmi baj. A regény azonnal magába szippantott és szinte letehetetlenül a kezembe ragadt. A lendület kitartott a könyv háromnegyedéig, utána viszont túl sok volt a leírás, amiben olykor-olykor elkalandozott a figyelmem. Abba, persze, nem hagytam, hanem végigolvastam és egy percig se bánom. Nagyon okos könyv és nagyon jó értelemben érezhető rajta, hogy egy tapasztalt bölcs nő írta. Doris Lessing 31 éves volt, amikor megjelent A fű dalol.

Khaled Hosseini: Papírsárkányok

Ugyanúgy végigbőgtem a könyvet is, mint a filmet, és a könyv, ugyanolyan jó, mint a film. Legalábbis nálam ez a sorrend, egyébként pedig megint az a ritka eset fordult elő, hogy a film ugyanolyan jó, mint az eredeti könyv. Tehát Khaled Hosseini írón kívül nagy piros pontot érdemel David Benioff forgatókönyvíró is.

Lassan haladtam a könyvvel, mert mostanság nagyon sokat alszom, békávézás közben pedig nem tudtam olvasni, mert folyton csorogtak a könnyeim és igen nagy feltűnést keltettem, amint ülök a tömegben, kezemben a könyv, és csorognak a könnyeim. A könyvben és a filmben két kedvenc "jelenetem" van, legalábbis most, mindkettőt bejelöltem.

"A gyerekek nem kifestőkönyek. Nem lehet olyan színűvé változtatni őket, amilyenre akarjuk."

"- Előbb ennék földet - mondta felháborodott arckifejezéssel.
- Tényleg? Megtennéd?
Zavarodott pillantást vetett rám.
- Mit tennék meg?
- Ennél földet, ha én mondanám neked?
[...]
- Ha megkérnél rá, megtenném - szólalt meg végül, egyenesen a szemembe nézve. Lesütöttem tekintetemet. A mai napig nehezemre esik belenézni azok szemébe, akik olyan komolyan gondolják minden egyes szavukat, mint Haszan. - De kíváncsi vagyok - tette hozzá -, kérnél tőlem valaha is ilyesmit, Amir aga? - Ilyen egyszerűen visszavágott, most ő volt felül. Ha én játszani akartam vele, próbára tenni a hűségét, akkor ő is játszik egy kicsit velem, próbára teszi a tisztességemet."

Iain M. Banks: A játékmester

A tizenharmadik történet után valami konkrét könyvre vágytam. Úgy gondoltam, hogy A  darázsgyár alapján Banks jó lesz nekem és karácsony táján R említette, hogy szerinte nekem tetszene A játékmester, így amikor a könyvesboltban elém ugrott (mármint a könyv, nem pedig R), nem tiltakoztam.

Tudom, kicsit bolond vagyok, de az én fejemben a konkrét és a sci-fi valahogy összekapcsolódik.

Banksben most sem csalódtam, kezdem nagyon megszeretni a fickót. Izgalmasan szövi a cselekményt, következetes, kihagyja a felesleges sallangokat és az utolsó oldalakra tartogat egy olyan csavart, amitől az olvasó, azaz én, tátott szájjal bámul. A játékmester az első mondattól az utolsóig imádtam.

Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

Nagy reményekkel kezdtem el a könyvet, de végül csalódtam Diane Setterfield A tizenharmadik történet című regényében. Volt rejtély, romantikus regényekbe illő, izgalmas, de az utolsó oldalakra fárasztott a könyv. Én a nagy rörgetegeket szeretem, nem az ilyen alapos és (ál)tudományos kutatómunkával felépített igazságokat.

Sokáig neki se fogtam a könyvnek, mert féltékeny és irigy voltam. Azt hittem, hogy Diane Setterfield azt a történetet írta meg, amit én kitaláltam magamnak. De nem! Juhé... Most viszont megint egy indokkal kevesebb van, hogy miért nem írok regényt, ha már annyira szeretnék.

Jean-Dominique Bauby: Szkafander és pillangó

Csütörtökön azzal a gondolattal ébredtem, hogy mozi után bemegyek a kedvenc antikváriumomba, odamegyek a B betűhöz, legugolok és megtalálom Jean-Dominique Bauby könyvét a Szkafander és pillangót.

Pontosan így történt.

Vékonyka könyv - 1998-ban adta ki a Park Könyvkiadó, egy évvel a francia megjelenés után -, de ugyanolyan csodálatos és borzalmas, mint a film.

"A történet emléke csak most bukkant fel a fejemben, és duplán fáj: nem csak a letűnt múltat siratom, hanem az elszalasztott alkalmak miatt is bánkódom. Mithra-Grandchamp jelenti a nőket, akiket nem szerethettem, a lehetőségeket, amelyeket nem tudtam megragadni, a boldogság pillanatait, amelyeket hagytam elszállni. Ma úgy érzem, mintha egész életem ezeknek az apró mulasztásoknak a szakadatlan sora lett volna. Lóverseny, amelynek ismertem az eredményét, de nem tudtam átvenni a nyereményt."

Szily László: Kitolás 2.

Alessandro Baricco: Tengeróceán

Joanne Harris: Csokoládécipő

Joanne Harristől a Szederbor a kedvencem, de a Csokoládé folytatásának természetesen nem tudtam ellenállni, sőt most, a Csokicipő után, már méregetem az Ötnegyed narancsot, a Szent Bolondokat és a Partvidékieket. Szépen "átgondoltam" a Harris könyveket és rá kellett döbbennem, alig olvastam tőle valamit, így elég butaság kedvenc könyvet választani. Arra viszont határozottan emlékszem, elteltem Harris-szel, amikor felhagytam könyveinek olvasásával, és az is az igazsághoz tartozik, meghatározó blogélményem volt, amikor egy srác levelet írt és elmesélte, olvasta a blogom, nővére polcáról levette a Szederbort és tetszett neki, pedig korábban eszébe se volt nővére könyveire nézni. Akkor nagyon piros cipős nőnek éreztem magam.

Alapjában pesszimista lehetek, mert ódzkodom a jó (és sikeres) könyvek (és filmek) folytatásától. Túl sokan buktak már bele ebbe a vállalkozásba. Az első pár oldal után majdnem letettem a Csokoládécipőt. Zavaros zagyvaságnak tűnt és én csak azért olvastam tovább, mert ígértem belőle recenziót. Pár oldallal később azonban magába szippantott a könyv, és le se tudtam tenni, amíg az utolsó pontig el nem értem.

Jegyzetelek - Vámos Miklós

Teregetek, közben a tévét hallgatom, interjú Vámos Miklóssal. Muszáj jegyzetelnem:

"Már-már közröhej tárgya az én táskám. Benne van az egész életem. Itt vannak a hivatalos papírok, bankkártyák, egy magam korabeli férfinak már annyi igazolványa van, hogy csak na, itt vannak a magánéleti csecsebecsék, mostani feleségemtől kaptam két dobókockát, ez nálunk kultikus tárgy, itt egy boríték, kedves üzenettel, hordom babonából, itt vannak a gyógyszereim, és nagyon felkészült vagyok az életre, itt van a kiskanál, mi van, ha joghurtot kell enni, sörnyitó, és itt van az összes munkám, amivel most foglalkozom és a füzetkéim, ebbe jegyzetelek. Több ingatlan kulcsát hordozom, ahova nem járok, de mi van, ha igen."

"- Goethe, korának legnagyobb Casanovája volt, Jánoskának 15 szeretőt engedélyezel, neked hány volt?
- Most az a kérdés, hogy ez téged miért érdekel? Ha megmondod, megmondom." [Később még azt is mondta, hogy nagy demokrata, ezért válaszol, megmutat... Sajna, a riporter nem árulta el, hogy miért érdekli a kérdés, így a válasz is elmaradt.]

"Ha megírtam egy vaskos regényt, mindig jön a depresszió, mint szeretkezés után a szomorúság. Legnagyobb kihagyásom az Apák könyve után volt. Másfél évig nem írtam. Interjúkat persze ekkor is le tudok gépelni..."

"Családok krónikásának tartanak, és magamat is annak vallom. Az emberek és emberi kapcsolatok érdekelnek mikrokörnyezetben." 

"Harminc éve meg akarok írni egy regényt egy négyzetkilométer ezer évéről, de sohase fogom. Már azt is kitaláltam, hogy melyik terület lenne, de amióta elolvastam a Száz év magányt, nem olyan érdekes, meg írtam regényt 300 évről, ahhoz képest már nem lenne nagy ugrás."

Merényi Dániel: Napirajz

A héten annyi történt még, de szülinapi meglepetés miatt titokban kellett tartani, hogy betértem a Castro Bisztróba és vettem Napirajz könyvet. Rögtön kettőt. Egyet nagyon ajándékba, a másikat kicsit ajándékba, mert ugye, nem hiányozhat a mi könyvespolcunkról sem.

E!

Állandósultak a (hét) méteres férfiröhögések.

Két legyet egy csapásra

Salman Rushdie a Sálimár bohóc kapcsán éppen Budapesten villámlátogat. Délelőtt a Gresham-palotában volt sajtótájékoztató, amit (értelemszerűen) nem hagyhattam ki. Rushdie nagyon jó fej, jókat mondott, nagyon türelmesen és finom gyúnnyal válaszolgatott a legidiótább újságírói kérdésre is.

A legviccesebb újságírói kérdés azt firtatta, hogy hogyan kell Rushdie könyveit olvasni, regényként, allegóriaként vagy másként. (Anno bölcsész lehetett a kislány.) Rushdie olyan jámboran, ahogyan egy felnőtt magyaráz a kisgyereknek, egyszerűen azt válaszolta, hogy mint a többi könyvet. Olvasni kell oldalról oldalra és olykor lapozni. Aztán, ha hat, akkor hat, ha nem, akkor pedig nincs mit tenni vele. Egyébként arról is beszélt, hogy ő a Sálimár bohócát szerelmi és bosszúálló történetnek szánta, de az olvasók a terrorizmust látják benn. Érdekesség még, hogy Az éjfél gyermekeit a fiának írta és egészen más érzés egy embernek könyvet írni, mint csak úgy írni egy regényt, mert van egy történet, amit el szeretne mesélni.

Én csendben kussoltam és gyűjtöttem a jó pillanatokat meg történeteket. (Volt neki bőven.) Kaptam dedikálást a Sálimár bohócába (Ez a harmadik dedikált könyvem), majd ha már ott voltam (Ismerd meg Budapestet, mozgalom keretében) körülnéztem a Greshamben. Tudom, nem újdonság, hogy csudaszép, de én most jártam ott először.

Marjane Satrapi: Persepolis

Szívdesszert - kis 21. századi temegén

- Nevet ne is írjak?
- Nem kell, köszönöm. Írd azt, amit először eszedbe jut, lehet tokmány is.

Ezek után Varró Dani a következőkkel dedikálta Szívdesszert című verseskötetét: "Tokmánykezelési útmutatóként és könnyű szívalakú csokoládédesszertként egyaránt ajánlom. Varró Dániel, 2007.11. 15."

Ritka az a pillanat, amikor az ember lánya megérzi, aminek most részese, szerepelni fog unokái irodalomkönyvében. Nem voltunk sokan az Uránia kávézójában, hétköznapi pillanatok sűrűsödtek össze, akárcsak a versekben, mégis ünnepélyesség remegett a levegőben. Először kapkodón és felületesen estem neki a verseknek, megszokott módon az információt halásztam, és csak akkor lassítottam le, amikor Mácsai Pál elkezdte felolvasni a Mesét. Előbújt belőlem a csillogó szemű gyerek, akit megbabonáznak a szavak és a ritmus. Az idő lelassult és kicsit sem érdekelt, hogy kint esik a szutykos őszi eső. Ezután jött a Mozi, a Cossante a lehányt küszöbről és végül sms #4. Miért is tagadnám, Mácsai Pál hangja, előadása és a versek megbűvöltek. Hazafelé pörgettem az esernyőmet és értelmetlen mondatokat dúdolgattam.

Igazából, kicsit Varró Daniba is szerelmes lettem. Zárkózott, szűkszavú pasi, aki a leghülyébb kérdésre is megpróbál kedvesen válaszolni, aki mint minden valamire való magyar költő, megírta saját puszta versét, abban szerepelnek mindenféle tokmányok, és bevallja, nem tudja mi az a tokmány, de amikor az ácsmesterség után kutakodott, mindenféle érdekes szóra lelt, rókafűrészől a szorítótokmányokig.

Irodalmi Nobel-díj, 2007

Egyre jobban várom, hogy végre olvassak valamit Doris Lessingtől. A róla készült interjúk és képek igen meggyőzőek. Kedvencem, amikor a tipikus előkerttel megáldott tipikus angol ház bejárata előtt üldögél. Farmerszoknyában, kék kockás ingben, ősz hajjal, pozsgások és fűszernövények között. Arca ezer ránc, szeme alig látszik, mögötte a bejárati ajtó nyitva. A fene se gondolná, hogy Nobel-díjas írónő, inkább mogorva, macskás öregasszonynak tűnik. Ugyanez másik olvasatban:

Neil Gaimann: Csillagpor

Tökéletes sorrend. Először láttam a filmet, utána olvastam a könyvet. Fordított esetben biztos, hogy elégedetlen lennék, kicsit fintorognék, most viszont tetszett, hogy a film egyes jelenete beúszott, miközben a könyvet olvastam. A főboszorkány egyértelműen Michelle Pfeiffer.

Ha jól emlékszem Neil Gaimantől először az Amerikai isteneket olvastam - még mindig hiányzik a házikönyvtáramból -, majd az Elveszett Próféciákat, de a szerelem azonnali volt, és nem volt ez másként a Csillagporral sem. Faltam a sorokat és közben azt reméltem, sohasem érek a könyv végére. Elmerültem a mesébe és inkább voltam gyerek, mint felnőtt. A könyv sokkal jobb, mint a film.

Wladimir Kaminer: Multikulti - Berlini történetek

Mikor máskor találtam volna meg Wladimir Kaminer könyvét a Multikultit, amely a Berlini történetek alcímet viseli, mint miután hazajöttem Berlinből. Most persze törhetem a fejem, hogyan fogok visszajutni és elmenni a Schönhauser Allee-ra. Tudom, igen kicsi a valószínűsége, hogy a könyv szereplői közül bárkivel is összefutok, de én úgy gondolok a Schönhauser Allee-ra, mint régi ismerősre. Egy valóságos helyre, ahol valószínűtlenül bolond események történnek. Nekem való helynek tűnik.

Marina Vlady: Szerelmem, Viszockij

Már nem is emlékszem pontosan, hogy miről beszélgettünk Kisannal - talán éppen arról, hogy kinek milyen könyv van a táskájában -, amikor mesélni kezdett Marina Vlady Szerelmem, Viszockij könyvéről. Azonnal el akartam olvasni, de lassan napról napra szerettem meg. Vlady szerelmük történetét meséli el Viszockijnak és közben - akaratlanul is - mesél a hetvenes évek művészéletéről vasfüggönyön innen és vasfüggönyön túl. "Másnap este le kell forgatnunk egyetlen közös jelenetünket, Mészáros Márta rendezőnő egy futó kalandra csábító férfit játszat el veled. El vagyunk ragadtatva a gegtől. Még sohasem játszottunk együtt."

Először haragudtam Vladyra, mert túl gondoltam túl sok mindent áldozott fel egy pusztító szerelemért, de lassan megértettem, nem igazán tehetett mást, életében ez volt A_szerelem. Vlady nem ostoba, az egyik legerősebb asszony akiről hallottam, és volt ereje józanul és mély szerelemmel könyvet írni Viszockijról, miközben minden emléknél elkapara varasodó szívsebét.

Ui: Most jött el a pillanat, hogy néhány számot meghallgassak Viszockijtól. Egyre erősebb bennem a vágy, hogy menni kellene Moszkvába és Szentpétervárra.

Alessandro Baricco: Selyem

Nem túl elegáns és szellemes megoldás fülszöveget idézni, de úgy érzem Alessandro Baricco Selyem című könyvéről írni vétek, hiszen minden mondat, minden szó, minden összefoglalás, minden magyarázat elcsorbíja. Olvasni kell. Azt hiszem, hogy egy élet során többször is.

"Ez nem regény. Nem is elbeszélés. Ez egy történet. Olyan férfiról, aki beutazza a világot, s a végén egy szeles tó partján ül egész nap. A férfi neve Hervé Joncour. A tóét nem tudni. Mondhatnánk, hogy szerelmi történet. De ha csupán az volna, nem érné meg elmondani. Szerepel benne vágy és fájdalom, mindkettőről tudjuk, mi fán terem, még sincs rá igazi szavunk. Mert szerelemnek nem szerelem. (Régi fogás. Ha nem tudunk nevet adni valaminek, akkor történetnek mondjuk. Ez már csak így van. Évszázadok óta.) Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá..."

Az idő mindig megtréfál. Visszatekintve a hosszú néha hihetetlenül rövid és a rövid olykor örökkévalónak tűnik. Szóval azt hiszem, évek óta szeretném elolvasni Baricco-tól a Tengeróceánt - azonnal beleszerettem a borítóba és a címbe -, de mindig jött egy másik könyv és én Ikrek hebehurgyasággal hűtlen lettem. Lobonál bukkantam rá újra Bariccora és arra már régen rájöttem, hogy amire ő tíz csillagot ad, el kell olvasni - ez megint bizonyosságot nyert -, most pedig szépen sorban megveszem az összes Baricco könyvet. Pedig megint úgy megfodadtam, hogy nem könyvet, hanem nadrágot és cipőt fogok venni...

Jó pár hétig őrizgettem a Selymet. Tudtam, hogy egy szuszra el fogom olvasni, vékony kis könyv és nem akartam eltékozolni, felaprózni a pillanatot. Tegnap - szent szerda után - mégis elloptam az éjszakából a Selymet és ma klassz karikák vannak a szemem alatt. Megérte, mert a lelkemben ott az a boldog semmiség, amire nincs szó, aminek nem lehet nevet adni...

Riekje Boswijk-Hummel: A párkapcsolat forradalma

Sokszor eszembe jutott, hogy mit gondol, aki meglátja kezembe Riekje Boswijk-Hummel könyvét, A párkapcsoat forradalmát. Valószínűsítettem, hogy mindenre gondol, csak a valóságra nem. Eszébe se jut, hogy éppen dolgozom.

Nagy felismeréseket nem találok a könyvben - már mindet olvastam vagy kitapasztaltam -, viszont sokszor magamra ismerek és megrohannak az emlékek.

Legtöbbször arra a lányra gondolok, aki szakközépben falta a szerelmes regényeket, de soha, senkinek nem nyílt meg, és csak most, a könyv miatt, fogalmazódott meg, hogy milyen hosszú ideig gondoltam magamról, hogy nem érem meg a fáradságot. Ezért hatódom meg már-már nevetséges mélységekig, amikor Mamusz értem jön vagy hazahoz, amikor a pasim aggódik értem, vagy valamelyik barátnőm terem mellettem, amikor beteg vagyok. Persze, az a legtermészetesebb, hogy fordított helyzetben én is megtenném, csak azon csodálkozom mindig, hogy én is megérdelem.

Nem szeretni volt a legnehezebb, hanem elhinni, hogy engem lehet szeretni, hogy nem egyedül állok a világban és a "mi"-re nekem is van befolyásom, hogy valaki számol velem, hogy valaki tervez velem.

Hiába múltam harminc, nem tudok annyi leszarom tablettát bevenni, hogy újra és újra ne ütne szíven a "nem érem meg a fáradságot". Azon már túltettem magam, hogy amióta főiskolára mentem, nem kíváncsiak, hogy hol élek, nem látogatnak meg - tudom, sok munka, fáradtak stb. -, de idén ősszel nélkülem szüreteltek és mindekivel egyeztettek csak velem nem. Apám mindig ezt csinálta. Vagy nem szólt, vagy nem volt hajlandó foglalkozni velem - többször kértem, hogy tanítson meg szőlőt metszeni, mert próbáltam ott közeledni hozzá, ami fontos volt számára -, vagy kész tények elé állított és sohasem egyeztetett velem előre. Sohase becsülte semmire, amit csináltam. Vagyis ez nem igaz. Egyszer visszahallottam, hogy büszke volt rám, amikor megkaptam az érettségi bizonyítványt, de egyébként csak ilyen mondataira emlékszem: "minek futsz, sohasem leszel olyan nagy sportoló, mint Egerszegi Krisztina", "minden hülye újságot ír", "ha főiskola helyett dolgozol és azt a pénzt számolom, amennyibe ez került, már lenne egy lakásod".

Ki vagyok én?

"A bohóc kifesti magát, nagy, mosolygós szájat rajzol, feltesz egy nagy piros orrot, bolondos jelmezt húz, és elkezdi játszani a bolondot. Azt játsza, hogy nagyon vidám, és körülötte mindenki azt hiszi, hogy tényleg az is. Ha azután a bohócruha már elég hosszú ideje van rajta, elfelejti, hogy csak játsza a jókedvet, és ő maga is elhiszi, hogy vidám." (Riekje Boswijk-Hummel: A párkapcsolat forradalma)

"Valószínűleg ismeritek azt a helyzetet, ami csaknem minden szülő és gyerek között fennáll – főleg akkor, amikor a gyerekek kicsik – hogy a gyerekek föl akarják ébreszteni a szüleiket, a szülők pedig el akarják altatni a gyerekeket. A szülők nem akarják fölébreszteni a gyerekeiket, s a gyerekek nem akarják elaltatni a szüleiket. Felfigyeltetek már erre? Minden szülő azon munkálkodik, hogy minél előbb elaltassa a gyerekét, és minden gyerek föl akarja ébreszteni a szüleit. Ez nemcsak átvitt értelemben, hanem konkrétan is igaz. Reggel a gyerekek alig várják, hogy fölébredjenek a szüleik, este pedig a szülők alig várják, hogy a gyerekek elaludjanak. Sajnos az történik, hogy gyerekkorodban ugyan fel akarod ébreszteni a szüleidet, de ahogy szülő lesz belőled, te is el akarod majd altatni a gyerekedet. Valami tehát történik a gyerek és a szülő között, ahogy a gyerek felnő. A szüleink életünk legelső hipnotizőrjei. Ez azért van, mert amikor először meglátjuk a napvilágot, akkor nem tudjuk, hogy mi micsoda, mi ez, mi az, mi nem ez, mi nem az, nem tudjuk, hogy mi az a világ. Ezt mind a szüleink mondják és mutatják meg nekünk. Mindent megneveznek. De nem biztos, hogy a világ dolgai valóban azok, aminek a szüleink nevezik őket.

Szóval a probléma szerintem az, hogy mindannyian nagyon mély hipnózisban élünk. A kérdés csak az, hogy hogyan lehet fölébredni. Hogy lehet fölébredni a valóságra, vagy a valóság egy annál jobb megközelítésére, mint amire megtanítottak, félrevezettek minket? Ez nagyon kellemetlen kérdés, mert azok, akik megpróbálják, rettenetesen nehéz helyzetbe kerülnek. Abban a pillanatban ugyanis, amikor elhagyjuk azt a valóságot, amiben az emberek közös megegyezéssel megállapodtak, rettenetes erők fognak ránk hatni azért, hogy visszatereljenek a közös látásmódhoz. Előrebocsátom, hogy a pszichiátria a világon mindenütt a rendőr szerepét játssza. Visszatereli mindazokat, akik véletlenül rájöttek arra, hogy másként is lehet látni a világot, mint úgy, ahogy megtanítottak bennünket." (Feldmár András: A tudatállapotok szivárványa)

Újra és újra ugyanaz a kérdés: Ki vagyok én? Ki vagyok én igazán és amit magamról gondolok az vajon én vagyok-e vagy csupán önhipnózisom/hipnózis áldozata? Mi igaz és mi hamis? Mi valós és mi képzelt? Milyen vagyok én? Igazak az érzések? Az érzéseket befolyásolják a gondolatokat. A gondolatok teremtenek és pusztítanak. Az lennék, amit gondolok? De már a gondolatok is belőlem fakadnak, nem függeltlenek tőlem. Nem találom a rendszer (önmagam) legelső és legbiztosabb pontját. Létezem, de a Mátrix után ez sem biztos. Minden állítás cáfolható. Amikor a legigazabb mondatot akarom magamról megfogalmazni, akkor semmi sincs, amit elmondhatnék, mert minden és mindennek az ellenkezője is elképzelhető.

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton

Tizenkilencedik születésnapomra egy ezer darabos puzzlet kaptam. Két delfin egy tengeri felvételen. Kibaszott kék volt. Minden apró darab a kék valamelyik árnyalatában, de a legtöbb - a nagy kékség - teljesen ugyanolyan. Egy-két részletet kiraktam, de az egészet sohasem. Kevés volt a türelmem és a lelkesedésem. Valahogy így voltam Murakami Haruki: Kafka a tengerparton című könyvével is. Ezernyi darab az ölembe, néhányból összeáll egy-egy képdarab, de a teljes képről csak sejtéseim vannak. Nem ejtett rabul a könyv, de nem is maradtam közömbös. Hosszú volt és végül mégis rengeteg kérdés maradt bennem. Furcsa könyv. Nagyon furcsa.

(Egy ideig csak vékony könyveket fogok olvasni. Igen, már most tudom, hogy mi lesz a következő hat.)

Robert Charles Wilson: Pörgés

Steven Saylor: Róma

"minden történelemben vannak fikciós elemek"

Nem is tudom, miért kezdtem el Steven Saylor Rómáját. Talán azért, mert szép vastag köny és szerzője nem olyan régen Magyarországon járt. Na jó, bevallom, háromszor kezdtem el, mert az első két nekifutásra túl fáradt voltam és csak két-három oldalt olvastam el, de másnap nem tudtam elkapni a könyv fonalát. Utána, persze, nem volt gond, simán lenyomtam a 482 oldalt és a történet ezer évét. Nagyon szerettem. Saylor Róma eredetébe és fejlődésébe beleszőtt egy "piros cérnát", amely az olvasónak nyomjelző, a szereplőknek pedig kulcs múltjukhoz, de mégse képesek megfejteni. Pont úgy, ahogy mi is féigazságok és legendák között gázolunk térdig, ha a múltunkat kutatjuk. Három-négy generáció múltán már nem tudjuk megmondani, honnan jöttünk és mi valódi családi örökségünk.

Beletettem a könyvbe a Rolling Stones koncertjegyet. Talán az unokám majd egyszer kezébe veszi a könyvet, meglátja a 2007-es dátumot (talán akkor 2049-et írnak majd, innen egészen sci-fi-be illő dátum) és ... Fogalmam sincs, hogy mi lesz. Lehet, hogy kidobja. Lehet, hogy előszedi a nagyanyja naplóját, de az lenne a legjobb, ha odajönne hozzám és megkérdezné, milyen volt a Rolling Stones koncert 2007. július 20-án. Én meg elmesélném neki, meg azt is, hogy a koncerten "találkoztam" a Love Actually egyik szereplőjével és azt is, hogy Tigrincs apukája annyit mondott, amikor megkérdeztem, milyen volt, Mick Jaggerrel találkozni és kezet fogni, hogy "szokásos protokoll". De mindezt úgy, mintha minden nap találkozna fiatal kora bálványaival és kezelne velük. A többi pedig csupa legenda lesz...

Iain Banks: A darázsgyár

Azért olvastam el Iain Banks A darázsgyár regényét, mert a The Independent szavazásán beválasztották a huszadik század 100 legjobb regénye közé és azt írta róla Time Out, hogy "A kortárs brit irodalom egyik legkarakteresebb, legerőteljesebb és legmeghatározóbb képviselője" a The New York Times pedig, hogy "Brilliáns... ellenállhatatlan... magával ragadó". Hiába voltam kíváncsi, ugyanakkor rettentően féltem a könyvtől és bizonyos távolságtartással kezeltem. A regény a kiadó műfaji besorolása szerint szépirodalom, de én olvastam olyat is, hogy sci-fi és vérfagyasztó horrortörténet.

Most, miután elolvastam a könyv utolsó sorát is, értem, miért magasztalják az égig, és nagyon hosszú ideig azt is értettem, hogy sokan miért utálják szívből. (Megjelenése óta megosztja a kritikusokat és a közönséget.) Ez a vékonyka könyv életem egyik legnehezebb olvasmánya és legjobb befejezésű regénye. Brutális és bizarr, de közben igen jól kiszámított, a végén ott a nagy csattanó és az ütős befejezés.

Darvas Iván: Lábjegyzetek

Tavaly szülinapomra a férjem öccsétől megkaptam Darvas Iván Lábjegyzetek című könyvét, de csak idén június 3-án kezdtem el olvasni. Azért késlekedtem, mert olyan kevés az idő és olyan sok az olvasnivaló, ráadásul egyre többször veszem el az új könyvek áradatában. Pedig tudom, mindig így van, hogy a sok-sok könyv közül azok a legkedvesebbek, amit valaki azzal ad a kezembe, hogy ő szereti, olvassam el én is. Ilyenkor láthatatlan és definiálhatatlan titkot, világának egy kicsiny darabját osztja meg velem.

Most, hogy ezen gondolkozom, sorra jutnak eszembe a könyvek és az emberek. Valakivel évek óta nem beszéltem - messze mögöttünk vannak a főiskolás évek;  csak egyszer találkoztunk és beszélgettünk át egy napot; egyszerűen elsodródtunk egymástól -, de a könyvespolcomon álló könyv valós és létező kapocs, amelyet nem rág meg az idő és ha megsemmisülne - ez az egyik legnagyobb félelmem, hogy az összes könyvem elég. Nem is tudom, hogy Faludy hogyan volt képes téboly nélkül háromszor elveszíteni könyvtárát -, akkor mindent újra megvenném. Akkor is meg szoktak rohanni az emlékek, ha az antikváriumban találkozom egy-egy régi ismerőssel. Mármint könyvvel, a többi csak emlékezés.

Azt is nagyon pontosan tudom, hogy melyik könyveket kaptam a nagyapámtól. Nem tudom, hogy mi van velem, de mostanság leginkább a gyerekekre és az öregekre figyelek. Gyerekeket babonából nem fényképezek, öregeket viszont egyre szívesebben és közben mintha saját gyerekkoromat menteném meg magamnak. Otthonkákat, műbőr táskákat, ezernyi ráncot, történetet grófokról, háborúról, tehenekről és igazi tejről...

A Lábjegyzeteket is ezért szerettem, ellopott valamit az enyészettől és kaptam egy részt Darvas Ivánból úgy, ahogyan a szerepeiből sohasem kaphattam volna és megváltozott a világ, mintha a kaleidoszkópon fordítottam volna egy keveset. Nem tudok úgy gondolni a metró Astoria megállójára, hogy ne látnám a zsaluzás nyomait, még akkor is, ha nem látszik, és ne jutna eszembe, volt idő, amikor itt zsaluzott a nemzet színésze és persze az is, hogy a mi megpróbáltatásaink kutyafüle ahhoz képest, amit nagyszüleink végigcsináltak.

Ebből is, abból is egy keveset

Felbuzdulva Richard Scarry: Best Word Book Ever 1963-as és 1991-es kiadásának összehasonlításán előszedtem a magyar kiadást, ami Tesz-Vesz szótár címmel jelent meg a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál, fordította: Réz András, ki tudja mikor, mert az évszámot sehol sem tüntették fel és az is lemaradt, hogy melyik kiadás alapján készült. Néhol már "modernizált" képek vannak, viszont rejtély, hogy a borítón miért rajzolták át a farmházat és miért cserélték a rendőrt kék autóra.

Az én Tesz-Vesz szótáramban:

1. Mackó: He comes promptly when he is called to breakfast.
2. Apa-nyuszi nincs a konyhában.
3. Handsome és pretty jelzők eltűntek.
4. A kenuban indián kisegér evez.
5. Nincs hanuka és menora.
6. Fiú malac dobol és fiú maci ül az úthengeren. (A "smooth dirt" és a "rough dirt" kimaradt...)
7. A foglalkozásoknál ott a milkman és a cowboy.
8. A tanár nő és vonatkalauz és katona szerepel a képeken.
9. A tűzoltók egy az egyben kimaradtak.
10. A indián-egér fagyizik.
11. Orrszarvú a fogorvos.
12. A vitorlás neve GIGI és zászló lobog rajta.
13. Lányok táncolnak, fiú kerget egy lányt (fogócskáznak), lány pattogtatja a labdát, kisfiúk golyóznak.

Aggódni nem kell, itt az újabb kiadás. Az apa-nyuszi ott áll a konyhában, előkerült a rendőrnő, nagyobb és modernebb lett a farmház és a madárijesztőből farmernő lett...

Visszaszámlálás

Készülődöm. Babonából és lustaságból - úgyis bepakolok fél óra alatt - főleg fejben. Délelőtt elmentem megnézni a Piaf (La Môme)-ot. Pont olyan volt, amilyennek vártam: nagyon jó. (Megint megállapítottam, hogy Edith Piaf angolul vicces, franciául halálos.) Jó a rendezés, jó a forgatókönyv, jó a színészválasztás, jó a maszk és nagyon jók a színészek. Persze, az is lehet, hogy én vagyok elfogult, mert ha kedvenc énekesnőt kell választani, biztos, hogy Edith Piaf-ot mondom. De nem. Mégsem. Átgondoltam. Nem vagyok elfogult! Nagyon jó film.

Hazafelé jövet vettem naptejet meg "környezetkímélő szatyrot", eurot, kaukázusi kefirt és két kiflit. Magamban a Non, je ne regrette rien-t énekeltem. Ezernyi emlék: amikor francián megkaptuk a legépelt dalszöveget, amikor dacosan és reménykedve énekeltem és erőt merítettem a dalból, amikor menzára menet a csajokkal úgy pörgettük az r-eket, ahogyan a kazettáról hallottuk... Itthon kicsit elszórakoztam az Yves Rocher-ban vásárolt szatyorral, kicsit belebonyolódtam az összehajtogatásba, majd elővettem Edith Piaf: Nem bánok semmit sem! könyvét, amit 1970-ben adott ki a Gondolat könyvkiadó, én meg jóval később 160 Ft-ért vettem meg egy antikváriumban.

Betettem az elemeket tölteni és már majdnem elővettem a bőröndöt, amikor eszembe jutott, hogy elfelejtettem lottót feladni. Nem volt kedvem rendesen felöltözni, így rövidnadrágban és pólóban mentem be a szomszédos kocsmába. Pont olyan természetesen, mint mindig, mitha sajátunkba mennék. Beléptem és nagy csend lett, Nelly Furtado énekelte a Say it Right-ot, én meg ikszeltem.

Most itt ülök, mint aki jól végezte a dolgát - a bőrönd még mindig üres -, második tejszínes teámat kortyolom és azon gondolkozom, hogy melyik könyvet vigyem magammal...

Egy regény, két utolsó mondat

Miért van az, hogy Lev Tolsztoj Anna Karenina című regényének, amelyet Németh László fordított, 1964-ben így hangzott az utolsó mondata: "Éppen úgy fogok haragudni Ivan kocsisra, éppen úgy vistatkozom, éppen úgy kimondom rosszkor is a gondolataim, éppolyan fal lesz lelkem szentélye s a többiek, a feleségem közt is; éppúgy okolom majd az ijedelmemért, s éppúgy megbánom majd; az eszemmel éppúgy nem értem értem meg, miért imádkozom, s imádkozom; de az életem, az egész életem most már független mindattól, ami történhetik velem; percei nemcsak nem értelmetlenek, mint régebben voltak, de kétségtelen értelmük van: a jó, amelyet elég erőm lesz beléoltani!" (Európa könyvkiadó, Kárpátia kiadó, Budapest - Uzsgorod, 1964).

Ezzel szemben így hangzik az 1992-es kiadásban: "Éppen úgy fogok haragudni Ivan kocsisra, éppen úgy vitatkozom, éppúgy kimondom rosszkor is a gondolataimat, éppolyan fal lesz lelkem szentélye s a többiek, a feleségem közt is; éppúgy okolom majd az ijedelmemért, s éppúgy megbánom majd; az eszemmel éppúgy nem értem meg, miért imádkozom, s imádkozom; de az életem most, az egész életem, függetlenül mindattól, ami történhet velem, minden egyes perce nemcsak hogy értelmetlen, mint azelőtt, de a jó kétségtelen értelmével teljes, amellyel hatalmamban áll megtölteni." (Európa Könyvkiadó)

Veress József: Meztelen jel

A közgáz szigorlat után, de talán határozottabban azóta, hogy végleg eldöntöttem pályaelhagyó leszek, eszembe se jutott, hogy önként és dalolva, egy nyári vasárnap, Veress József könyvét fogom olvasni. Viszont tetszett, amit hallottam a Meztelen jelről, így megvettem és elolvastam. (Will, igazad volt, megírom a blogban.) Nem erotikus verseket rejt a cím, hanem tőmondatokban, enyhe gúnnyal, olykor filozofikusan megírt gazdasági és társadalmi helyzetképet, főként Magyarországról. Csupa valóság egy igen jó közgazdász és sokat látott ember szemüvegén keresztül.

Jó ideje egyre kevésbé szeretek híreket, politikai és gazdasági publicisztikákat olvasni. Túlságosan kiábrándító és reménytelen. A Meztelen jel szintén elvett egy nagy adaggal az életkedvemből. Nem arról van szó, hogy nem szerettem olvasni, szerettem, jó volt, viszont az aggódást és a kilátástalanságot nehezen viselem. Aggódásra pedig nagyon sok ok van...

India, India

Rohinton Mistry nagyregénye az India, India nem könnyű regény. Két kötetével és 1055 oldalával hosszú időre lekötött, majd itt hagyott egy olyan keserű ízt, amitől, hiába "köpködök" és keresem a szépséget, nem tudok megszabadulni. Lelki beállítottságom egyszerűen nem akarja tudomásul venni, hogy percéletünk még annál is kiszolgáltatottabb, mint eddig hittem. A regény lapjait sohasem hagyja el a balszerencse - "Hol van Isten, az az eszement bolond? Nincs fogalma a tisztességről meg a tisztességtelenségről?" - és nem csak a négy főszereplő - egy özvegyasszony, egy diák és két szabó - sorsát járja át, hanem mindenkiét.

Azt hiszem, hogy azért kell ilyen könyveket olvasni - ilyen volt anno Nein Cheng Élet és Halál Sanghajban regénye is -, hogy egy pillanatra se felejtsem el, milyen szerencsés vagyok.

Csukott szemmel kinyitottam Cortázar Átjárókját

Nietzsche és jazz a Duna-parton

Hosszú és nem is akarom leírni, de Nietzschetől kerestem valamit és az találtam, amit az Ecce homoban írt: "Valahányszor elképzelem a tökéletes olvasót, minduntalan egy bátor és kíváncsi, hajlékony, furfangos és óvatos szörnyeteg - egy született kalandor és fölfedező - képe lebeg előttem."

Délután megpirult az arcom a Duna-parton. Európa jazzhíd - Budapest jam 2007. Először Balázs Elemér Groupot hallgattunk, sétáltunk másfél órát, majd Dés Lászlót hallgattunk. Mire Babosék beálltak, lement a nap és fáztam, inkább hazajöttem és vettem egy forró fürdőt.

Távolról úgy követtem magam, mint ahogyan egy turista elképzeli a Budapesten élők életét. Ott az a zöld pulcsis lány nevet a barátnőivel, felnéz a kettes villamosra és mosolyog, hogy milyen vicces a villamos egy méterrel a színpad felett közlekedik. Ásít egyet, kicsordul a könnye. Felszáll a villamosra és hazaindul, otthon megfogja megszokott bögréjét és forró teát iszik. Este saját szagú párnájába fúrja arcát. Holnap is ugyanazzal a villamossal fog utazni.

Újabb 249 cm könyv

Szűk egy év alatt 1492 cm-re nőtt könyveim hossza. Ebben persze benne van a lomtalanításkor talált egy méter könyv, Gavalda Együtt lehetnénk könyvének 4 cm-es, Susanna Clarke A hollókirály könyvének 5,3 cm-es és az India, India két kötetének 6 cm-es gerince is.

Óriási könyvespolcot szeretnék.

Gavalda és Jukjanyenko

Az Együtt lehetnénk után égre-földre kerestem Anna Gavalda "első" könyvét a Szerettem őt. A harmadik kiadásból lett is egy példányom. Az előző könyv robosztus vastagsága után a Szerettem őt nagyon vékonyka, szinte semmi, de a csalódást mégse ez okozta, hanem a történetben elrejtett történet. Többet vártam és ízletesebbet. Túl hideg a szívem azoknak a pasiknak a bánatára, akik évekig szerelmesek egy nőben, a nővel évekig csalják a feleségüket, majd keseregnek, hogy soha nem volt bátorságuk kilépni boldogtalan házasságukból.

Szergej Lukjanyenko könyve az Éjszakai Őrség viszont zseniális. (Már most várom a folytatást a Nappali Őrséget, Homályőrséget és Az utolsó őrséget.) Először kicsit megijedtem a vámpírok "hallatán", de szerencsére a könyv mindhárom története izgalmas, varázslós-mágiás, alig bírtam letenni. Fény és Setét, jó és rossz egyensúlyában apró kis bábuk vagyunk emberek és Másfélék, de még az őrségek tagjai is. Amikor egy Másféle belép a Homályba, eldől, hogy a Fényt vagy a Setétet fogadja magába. A Fény követői adják az Éjszakai Őrséget, a Setét követői pedig a Nappali Őrséget. Él a Megállapodás, hogy az egyensúly megbonthatatlan, minden jóért a Setétek elkövethetnek egy rosszat és fordítva. A kérdés viszont az, hogy mi jó és mi rossz, hogyan tartható fent az egyensúly a szerelem ellenében egy mágiával és varázslatokkal átitatott világban. Nem, nem szerelmi történet és kicsit mégis, de nem ez a lényeg, vagyis ez a lényeg, de hihetetlenül csavaros történetben és kicsit sem szirupos. Egyetlen idegesítő dolog van a könyvben, mégpedig a Piknik, Voszkreszenyije, Szplin és Blackmore's Night együttesek dalszöveg részletei.

A filmet viszont nem akarom megnézni, nem tudom elhinni, hogy a könyv leírásait és belső monológjait vissza lehet adni képkockákban. Viszont a filmnek örülök, mert anélkül valószínűleg nem lett volna nemzentközi karrierje az Őrség-tetralógiának.

De ha már filmek, akkor megnéztem, hogy Gavalda Együtt lehetnénk regényéből, Audrey Tautou főszereplésével készült film az imdb-n 6,3-at kapott és ez nem túl jó.

Három könyv a polcon

Nyolcvannégy éves korában elhunyt Kurt Vonnegut.

Három könyv a polcomon: Az ötös számú vágóhíd, Macskabölcső és Időomlás, de olvastam a Bajnokok reggelijét, a Mesterlövészt és a Börleszk - avagy nincs több magányt is. Ilyennek képzelem a halhatatlanságot, amíg vannak könyvek és amíg létezik a Föld.

Tóta W. mondta tegnap, hogy az élet használati utasításának utolsó sora, hogy végül meg kell halni. Egyre többször gondolom, hogy a Föld használati utasításának ugyanez az utolsó sora. Valószínűleg, amit én még nem is sejtek, Vonnegut tudja.

Ha szerencsés vagyok élhetek nyolcvannégy évet. Talán. Ez azt jelenti, hogy még van ötvennégy évem. Több mint amit eddig éltem. - Talán már holnap meghalok. - Ha nyolcvannégy éves leszek, a naptár 2060-at fog mutatni. Majdnem scifi.

Feldmár mesél

"Az igazi barát hajthatatlanul és kérlelhetetlenül arra bátorítja az embert, hogy reszkírozzon, hogy kockáztassa saját magát, és még az elviselhetetlent is elviselje. Mert csak akkor érti meg az embert, hogy mi az, ami benne elpusztíthatatlan, hogyha sokat szenved."

Feldmár Andrásnak új könyve jelent meg Feldmár mesél címmel. (Ennyit arról, hogy egy ideig nem veszek könyvet és mit olvasok legközelebb.)

Az idézetről eszembe jutottak azok az évek, amikor emlékkönyvek vándoroltak barátnők között és az élet nagy igazságai mellé valami szépet rajzoltunk. Rajzolni nem fogok, de sok embernek meg akarom mutatni ezt a két mondatot, meg a könyvet. Fél éve még azt mondtam, hogy az interjúval kerek lett minden, amit Feldmártól kaphatok, viszont napok óta Feldmárt akarok olvasni. (Van az úgy, hogy az ember téglánként bontja le magát.) Erre ma reggel megtalálom a könyvet...

Négy

Megnéztem a Taxi 4-et. Az IMDb-s 4,9-es értékelés önmagáért beszél.

A harmadik Lawrence Block könyvet olvasom és már elő van készítve a negyedik. A Betörő, aki Spinozát olvasott és a Bérgyilkost már befejeztem. A Bérgyilkos a célkeresztben felénél járok és a negyedik, a Bérgyilkos mindörökké lesz a következő. De közbe be fogom iktatni Rohinton Mistry: India, India kétkötetes nagyregényét.

Dali, kefir, kifli, szirupos ostya...

Salvador Dali naplója még karácsony előtt jelent meg, Egy zseni naplója címmel, és én már akkor elkezdtem olvasni, amikor először megláttam. (Minél öregebb vagyok annál jobban kedvelem a naplókat.) Nem vettem meg - gondoltam, majd megrendelem olcsóbban -, de azután seholse találtam, még a kiadónál sem. Szinte sportot űztem abból, hogy minden utamba eső könyvesboltba bementem és rákérdeztem. Volt, ahol a gép szerint volt készleten, de egyik polcon se lehetett megtalálni, volt, ahol nem is hallottak róla, volt, ahol azzal biztattak, hogy karácsonykor elfogyott, azóta nem lehet rendelni. A Pozsonyi úti könyvesboltban - ide mentem be legutoljára, hiszen ez van hozzám a legközelebb - viszont előkerült és én pénztárcám tartalmának nagyrészét így szórtam el:

Salvador Dali: Egy zseni naplója (2900 Ft), 2 kifli (20 Ft), fél liter kaukázusi kefir (192 Ft), 1 csomag Ziegler szirupos ostya (449 Ft).

Földöntúli boldogság. Napokig randizom Salvador Dalival, napokig kitart az ostya - minden napra egy ostya - és maradt annyi apróm, hogy a következő utalásig minden napra jut kifli és kefir, mert amúgy is diétázom és azon egyszerű szisztéma válik be a legjobban, hogyha nincs itthon kaja és üres a hűtő, akkor ellen tudok állni az evés kísértésének. És újra elkezdtem futni...