Gyurkovics Tibor: Állomás

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan

pattogtatott "vigyázz!"-ban,
"tűz!"-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,

a száj elé hulltan
pisszt jelző ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet

növelő néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurráhkban, énekekben,

hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában,
épp oly hazug-harsányan
zengő szoborkövekben,
színekben, képteremben,

külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban

s abban,
megállt a kapualjban;

hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget;

nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;

az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,

nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorában,
mint légy a borban,

mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,
az van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,

fönt a Tejút is már más:
határsáv, hol a fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;

húnyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog;
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;

a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor zuhogásban,
az égigérő rácsban,

a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál,
fogoly vagy, s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,

beivódik, evődik
velődig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál,

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,     
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

1950. (Irodalmi Újság, 1956. nov. 2.)

Paul Auster: A végső dolgok országában

Paul Austerrel hadilábon állok. Van egy barátom, aki kedveli, ezért rendszeresen próbálgatom egy-egy könyvvel. (Igen, ha a pasim azt mondaná, hogy imádja a pacalt, akkor én olykor-olykor megkóstolnám, hátha rájövök, mi ízlik neki benne.) Most fejeztem be a Végső dolgok országát. Tetszett a címe.

A 87. oldal közepéig igen lassan haladtam. Meg szültem is, de nem ez lassított be igazán. Egyszerűen nem kaptam el a fonalat. A 87. oldal közepén (Európa Könyvkiadó, 2005) van egy bekezdés, ami elnyelt és a könyvbe rántott.

"A tények nem visszafordíthatók, pedig az ember azt hinné. Csak mert be tudsz jutni, még nem jelenti, hogy kifelé is menni fog. A bejáratból nem lesz kijárat, semmi sem garantálja, hogy az ajtó, amin egy perccel ezelőtt beléptél, ott lesz akkor is, ha visszafordulsz érte. Így megy ez a városban. Valahányszor azt hiszed, tudod a választ egy kérdésre, kiderül, hogy a kérdésnek sincs értelme."

Innen egy pillanat volt a könyv vége. A vége, amely nyitottnak tűnt, de én egy ösztönös mozdulattal a regény elejére lapoztam és újra elolvastam az első oldalt. Menthetetlen lettem. Imádom az egészet, még akkor is, ha állítólag nem tartozik Auster remekei közé.

Simonyi Imre: De aztán mint a szálfa!

A nád maradhat állva,
de csakis imbolyogva.
-Te dőlj, ha dőlni kell
és törj, ha törni kell
- kettőbe vagy szilánkra.

De addig mint a szálfa!

Mert néha az is jó, ami rossz

Nem kérdéses hogyan üthetek el 20 percet, ha van a közelben egy könyvesbolt. Feldmár András egyik könyvét fogtam meg, lehuppantam a műbőr fotelba és ott kezdtem el olvasni, ahol kinyílt.

"Az egy csoda, hogy van élményünk egyáltalán. Még akkor is, ha óriási fájdalmaim vannak, és rettenetesen deprimált vagyok, az is egy élmény, az is egy csoda. Az csoda, hogy rosszul tudom magam érezni. Hát ki vagyok én, hogy válogassak, hogy jó élményeim és rossz élményeim legyenek. Az ember legyen hálás azért, hogy élményei vannak. Egy buddhista gyakorlat szerint, ha már itt leszel, ha már itt vagy, akkor legyél hálás. Te nem gyáva vagy, te egy hálátlan kutya vagy. Ha azt mondom, hogy én jövök és meglátogatlak, akkor jövök és meglátogatlak akkor is, ha esik az eső, akkor is, ha jégkockák esnek, akkor is, ha havazik, csak fel kell öltözni jól. De azt nem fogom mondani, hogy ja, hát rossz az idő, nem jövök. Tehát a félelem az olyan, mint a rossz idő. Nem kell számításba venni, akkor is azt csinálok, amit akarok. És mikor ezt megértettem, akkor már tudtam, hogy a halálos ágyamon nem fogok magamról olyat gondolni, hogy én egy gyáva ember voltam. Ez nem jelenti azt, hogy én nem félek, csak én akkor is azt csinálom, amit akarok." (Feldmár András : Van-e élet a halál előtt?)

Elolvastam egyszer, majd még egyszer. Gondoltam meg kellene tanulni, mint egy verset. Évekkel ezelőtt volt egy könyvem, amelyet mindig akkor nyitottam ki, amikor gondom volt és úgy működtött, mint a tarot kártya, nagyon rejtélyesen, de mindig mutatott egy jó irányt, vagy egyszerűen behangolta a belső iránytűmet. Ez a könyv Richard Bach-tól az Illúziók volt. Lassan öt éve nincs nálam. Kölcsönadtam és ott ragadt. Nem hiányzik. Most már úgy gondolom ideje volt elveszíteni és jobbat kaptam helyette.

Ültem ott a műbőr fotelban, brrrr, nagyon utálom a műbőr fotelokat és azon kaptam magam, hogy végre megint a jelenben vagyok. Nem hadarom újra és újra a belső monológot, nem fojtogatja torkomat a sírás, egyszerűen csak vagyok. Itt és most. Figyelem az embereket, az illatokat, a zajokat. Mindenféle jár a fejemben, csapongnak a gondolatok, és az a heteken át újra és újra lejátszott lemez eltűnt. A másik oldalon vagyok, messze attól, ami volt. Pontosan tudom, hogy kik vittek, csalogattak át a másik oldalra és ezért még jobban szeretem őket.

Feldmár András: Szégyen és szeretet

Mindig és újra elhatározom, hogy már annyit olvastam Feldmártól, éppen elég lesz, de azután mindig és újra elcsábulok egy-egy új könyve megjelenésekor. Legalább három napig nem akartam megvenni a Szégyen és szeretetet - ez nálam hosszú ellenállás -, de most, a könyv hatása alatt, áldom az eszemet, hogy mégis megtettem. Valahogy - na jó, legyen véletlen -, mindig arról olvasok nála, ami éppen foglalkoztat. Most éppen ez a kedvencem (meg ez és ez):

"Ha én valakit szeretek, akkor biztos, hogy nem fogom őt megszégyeníteni. Mert a szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak. Ez a minimum ahhoz, hogy én azt mondhassam, hogy szeretlek. Mert ha azt mondanám, hogy nem tudnálak bántani, az hazugság. Vagy én akkor egy hatalom nélküli senki vagyok. Tehát hogyha azért nem bántalak, mert nem tudlak bántani, az nem jelenti azt, hogy szeretlek. De ha tudnálak bántani, és elhatároztam, hogy nem foglak soha, akkor szeretlek, szeretlek, szeretlek, és közben bántalak, akkor mégsem. Akkor bántalak. A bántás szerintem nem lehet szeretet."

"...hogy jól bánjunk egymással, attól függ, hogy ne felejtsük el, hogy a másik hihetetlenül más. Végtelenül más, mint én vagyok."

"A szeretet bizonyítéka a szeretetben van, nem abban, aki szeret. Hogyha én úgy szeretlek téged, ahogyan én akarlak szeretni, az teher lehet neked. Azért mondom, hogy meg kell ismerni, akit szeretek, mert úgy kell szeretnem, ahogy a másik akarja, hogy szeressem. Küönben én mondhatom, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, miközben te titokban arra vársz, hogy meghaljak."

Életem legfontosabb hat sora

Hogy jössz te ahhoz, hogy rád gondolok?

József Attila 

Ülni, állni, ölni, halni

Ezt a széket odább tolni,
vonat elé leguggolni,
óvatosan hegyre mászni,
zsákomat a völgybe rázni,
vén pókomnak méhet adni,
öregasszonyt cirógatni,
jóízű bablevest enni,
sár van, lábujjhegyen menni,
kalapom a sínre tenni,
a tavat csak megkerülni,
fenekén ruhástul ülni,
csengő habok közt pirulni,
napraforgók közt virulni -
vagy csak szépet sóhajtani,
csak egy legyet elhajtani,
poros könyvem letörülni, -
tükröm közepébe köpni,
elleneimmel békülni,
hosszú késsel mind megölni,
vizsgálni, a vér hogy csordul,
nézni, hogy egy kislány fordul -
vagy csak így megülni veszteg -
fölgyujtani Budapestet,
morzsámra madarat várni,
rossz kenyerem földhöz vágni,
jó szeretőm megríkatni,
kicsi hugát ölbe kapni
s ha világ a számadásom,
úgy itt hagyni, sose lásson - -

ó köttető, oldoztató,
most e verset megirató,
nevettető, zokogtató,
életem, te választató!

Réz Jeromos

Alessandro Baricco: Selyem

Nem túl elegáns és szellemes megoldás fülszöveget idézni, de úgy érzem Alessandro Baricco Selyem című könyvéről írni vétek, hiszen minden mondat, minden szó, minden összefoglalás, minden magyarázat elcsorbíja. Olvasni kell. Azt hiszem, hogy egy élet során többször is.

"Ez nem regény. Nem is elbeszélés. Ez egy történet. Olyan férfiról, aki beutazza a világot, s a végén egy szeles tó partján ül egész nap. A férfi neve Hervé Joncour. A tóét nem tudni. Mondhatnánk, hogy szerelmi történet. De ha csupán az volna, nem érné meg elmondani. Szerepel benne vágy és fájdalom, mindkettőről tudjuk, mi fán terem, még sincs rá igazi szavunk. Mert szerelemnek nem szerelem. (Régi fogás. Ha nem tudunk nevet adni valaminek, akkor történetnek mondjuk. Ez már csak így van. Évszázadok óta.) Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá..."

Az idő mindig megtréfál. Visszatekintve a hosszú néha hihetetlenül rövid és a rövid olykor örökkévalónak tűnik. Szóval azt hiszem, évek óta szeretném elolvasni Baricco-tól a Tengeróceánt - azonnal beleszerettem a borítóba és a címbe -, de mindig jött egy másik könyv és én Ikrek hebehurgyasággal hűtlen lettem. Lobonál bukkantam rá újra Bariccora és arra már régen rájöttem, hogy amire ő tíz csillagot ad, el kell olvasni - ez megint bizonyosságot nyert -, most pedig szépen sorban megveszem az összes Baricco könyvet. Pedig megint úgy megfodadtam, hogy nem könyvet, hanem nadrágot és cipőt fogok venni...

Jó pár hétig őrizgettem a Selymet. Tudtam, hogy egy szuszra el fogom olvasni, vékony kis könyv és nem akartam eltékozolni, felaprózni a pillanatot. Tegnap - szent szerda után - mégis elloptam az éjszakából a Selymet és ma klassz karikák vannak a szemem alatt. Megérte, mert a lelkemben ott az a boldog semmiség, amire nincs szó, aminek nem lehet nevet adni...

Ki vagyok én?

"A bohóc kifesti magát, nagy, mosolygós szájat rajzol, feltesz egy nagy piros orrot, bolondos jelmezt húz, és elkezdi játszani a bolondot. Azt játsza, hogy nagyon vidám, és körülötte mindenki azt hiszi, hogy tényleg az is. Ha azután a bohócruha már elég hosszú ideje van rajta, elfelejti, hogy csak játsza a jókedvet, és ő maga is elhiszi, hogy vidám." (Riekje Boswijk-Hummel: A párkapcsolat forradalma)

"Valószínűleg ismeritek azt a helyzetet, ami csaknem minden szülő és gyerek között fennáll – főleg akkor, amikor a gyerekek kicsik – hogy a gyerekek föl akarják ébreszteni a szüleiket, a szülők pedig el akarják altatni a gyerekeket. A szülők nem akarják fölébreszteni a gyerekeiket, s a gyerekek nem akarják elaltatni a szüleiket. Felfigyeltetek már erre? Minden szülő azon munkálkodik, hogy minél előbb elaltassa a gyerekét, és minden gyerek föl akarja ébreszteni a szüleit. Ez nemcsak átvitt értelemben, hanem konkrétan is igaz. Reggel a gyerekek alig várják, hogy fölébredjenek a szüleik, este pedig a szülők alig várják, hogy a gyerekek elaludjanak. Sajnos az történik, hogy gyerekkorodban ugyan fel akarod ébreszteni a szüleidet, de ahogy szülő lesz belőled, te is el akarod majd altatni a gyerekedet. Valami tehát történik a gyerek és a szülő között, ahogy a gyerek felnő. A szüleink életünk legelső hipnotizőrjei. Ez azért van, mert amikor először meglátjuk a napvilágot, akkor nem tudjuk, hogy mi micsoda, mi ez, mi az, mi nem ez, mi nem az, nem tudjuk, hogy mi az a világ. Ezt mind a szüleink mondják és mutatják meg nekünk. Mindent megneveznek. De nem biztos, hogy a világ dolgai valóban azok, aminek a szüleink nevezik őket.

Szóval a probléma szerintem az, hogy mindannyian nagyon mély hipnózisban élünk. A kérdés csak az, hogy hogyan lehet fölébredni. Hogy lehet fölébredni a valóságra, vagy a valóság egy annál jobb megközelítésére, mint amire megtanítottak, félrevezettek minket? Ez nagyon kellemetlen kérdés, mert azok, akik megpróbálják, rettenetesen nehéz helyzetbe kerülnek. Abban a pillanatban ugyanis, amikor elhagyjuk azt a valóságot, amiben az emberek közös megegyezéssel megállapodtak, rettenetes erők fognak ránk hatni azért, hogy visszatereljenek a közös látásmódhoz. Előrebocsátom, hogy a pszichiátria a világon mindenütt a rendőr szerepét játssza. Visszatereli mindazokat, akik véletlenül rájöttek arra, hogy másként is lehet látni a világot, mint úgy, ahogy megtanítottak bennünket." (Feldmár András: A tudatállapotok szivárványa)

Újra és újra ugyanaz a kérdés: Ki vagyok én? Ki vagyok én igazán és amit magamról gondolok az vajon én vagyok-e vagy csupán önhipnózisom/hipnózis áldozata? Mi igaz és mi hamis? Mi valós és mi képzelt? Milyen vagyok én? Igazak az érzések? Az érzéseket befolyásolják a gondolatokat. A gondolatok teremtenek és pusztítanak. Az lennék, amit gondolok? De már a gondolatok is belőlem fakadnak, nem függeltlenek tőlem. Nem találom a rendszer (önmagam) legelső és legbiztosabb pontját. Létezem, de a Mátrix után ez sem biztos. Minden állítás cáfolható. Amikor a legigazabb mondatot akarom magamról megfogalmazni, akkor semmi sincs, amit elmondhatnék, mert minden és mindennek az ellenkezője is elképzelhető.

Különösebb jelentősége nincsen

Feldmár mesél

"Az igazi barát hajthatatlanul és kérlelhetetlenül arra bátorítja az embert, hogy reszkírozzon, hogy kockáztassa saját magát, és még az elviselhetetlent is elviselje. Mert csak akkor érti meg az embert, hogy mi az, ami benne elpusztíthatatlan, hogyha sokat szenved."

Feldmár Andrásnak új könyve jelent meg Feldmár mesél címmel. (Ennyit arról, hogy egy ideig nem veszek könyvet és mit olvasok legközelebb.)

Az idézetről eszembe jutottak azok az évek, amikor emlékkönyvek vándoroltak barátnők között és az élet nagy igazságai mellé valami szépet rajzoltunk. Rajzolni nem fogok, de sok embernek meg akarom mutatni ezt a két mondatot, meg a könyvet. Fél éve még azt mondtam, hogy az interjúval kerek lett minden, amit Feldmártól kaphatok, viszont napok óta Feldmárt akarok olvasni. (Van az úgy, hogy az ember téglánként bontja le magát.) Erre ma reggel megtalálom a könyvet...

Reggeli vers

Szabó Lőrinc

Hajnali rigók

Hajnali négykor bekiabáltak,
ahogy a torkukon kifért,
/ bár az ablak alatt a fáknak
zord kucsmáiba alig ért,
még nem is ért új fénye a napnak/
s mint a bolondok, úgy kacagtak,
kurjongattak az ablak alatt vad
vigadozásban a kerti rigók.

Hajnali négykor szárnyas égi
korhelyek dala vert ma fel.
Micsoda hangok csetepatéi!
Füttyök, sípok, ezer meg ezer!
Bosszantott ez a csibészlárma,
de a szívem nemsokára
együtt dalolt, egy nótára
vert veletek, buta sárgarigók.

S mintha én volnék a hajnal,
mintha én volnék a kert,
úgy megteltem e friss zsivajjal,
úgy telezengett az irigyelt
állati jókedv bölcsessége,
hogy valami könnyű égbe,
földöntúli békességbe
vittek, emeltek a földi rigók.

Hajnali négytől harsogott a
korhelynóta az ablak alatt;
úgy zengett az a dal, hogy azóta
nélküle is csupa fütty a nap;
csupa fütty, pedig elhallgattak
s reggelre emlék maradt csak,
hogy milyen éktelenül mulattak
a hajnali kertben a sárgarigók.

Próbálom elképzelni az öregséget, de olyankor mindig Feleki Kamill néhány mondata jut eszembe: "... már csak néhány kedves, aranyos, régi barát van körülöttem. Ez az öregkor szörnyűsége, hogy annyi mindenkit kell túlélni és ez annyi, de annyi fájdalom!"

Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő

(részlet) 

- Kicsoda?

- Dömdödöm. Azért nevezzük így, mert csak annyit tud mondani: dömdödöm.

- Semmi mást?

- Semmit. De azért nagyon jól megértjük, akármit is akar mondani. Néhány nap alatt te is megérted.

- Ő meg, ugye, azért jött ide, mert odakint senki se értette meg, és ki is nevették - mondtam.

- Lehet - válaszolta Mikkamakka -, magam sem tudom pontosan. De Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl azt állítja, hogy Dömdödöm tudna beszélni, csak nem akar.

- És miért nem?

- Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: "Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!..." Mi az hogy "de ha még egyszer" - gondolkozott Dömdödöm -, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. "Ejha!" - mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. "Én szeretem az embereket - ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával -, de azt nem tűrhetem...!" - óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. "Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!" - mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: "Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem." Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: "Én igazán szeretlek." "Mi az hogy igazán?! - háborgott magában Dömdödöm. - Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem." S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból, és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: "Dömdödöm." Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.

- És akinek azt mondta, hogy dömdödöm, megértette őt? - kérdeztem.

- Egészen bizonyos lehetsz benne - mondta Mikkamakka -, ámbár könnyen meglehet, hogy ezt a történetet Aromo találta ki, és Dömdödöm tényleg nem tud mást mondani, csak azt, hogy dömdödöm.

- Már tudom is, hogy kinek mondta - csillant fel a szemem, de Mikkamakka nem válaszolt. Előremutatott.

- Odanézz! Ott vannak.

Bizony ott voltak valahányan. Futottak elénk. "Isten hozott benneteket!" - kiabálták. Ölelgettek engem is, mintha ezer éve köztük laktam volna. Egyszer csak a nagy lármában hozzám fordult Mikkamakka.

- Akartál valamit mondani?

- Csak azt akarom... csak annyit akarok - dadogtam a hirtelen felzengő csendben -, hogy dömdödöm.

A Szent Adalbert Központban aludtam két éjszakát és az egyszerű szobában hívogató volt a Biblia. Kinyitottam az első szó, amelyen megakadt szemem vastag fekete betűkkel szedték: A halálról. (Itthon megnéztem mindkét Bibliánkat, olyan, de mégse ugyanaz, azt viszont nem néztem meg, hogy milyen fordítás és milyen kiadás...)

1. Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
2. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.
3. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
4. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
5. Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.
6. Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
7. Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
8. Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.
(Prédikátorok könyve 3.)

Proustnál a teába mártott madeleine íze idézi fel a régmúltat, nekem pedig éppen ez a történet az emlékezésről. Egy időben hetente kétszer jártam egy idős franciatanárhoz, de egyetlen igeragozás nem marad meg bennem olyan tisztán, mint amikor a madeleine-ekről mesélt. Franciaországban gyakran evett és amikor én jártam hozzá, akkor talált valamelyik nagyáruházban 20 db-os kiszerelesben. Minden délutáni kávéjához megevett egyet és amikor beleharapott a süteménybe, mindig a varázslatot várta.

"S hirtelen megjelent az emlék. Ez az íz annak a darabka madeleine-nek az íze volt, amit Combray-ban, vasárnaponként (mert olyankor mise előtt sose hagytam el a házat) Léonie néném szokott adni, ha felmentem köszönni a szobájába, miután előbb beáztatta a teájába vagy a hársfateába. A kis madeleine látványa semmire se emlékeztetett, amíg meg nem kóstoltam; talán mert azóta sokszor láttam, anélkül hogy megízleltem volna, a cukrászdákban, és így a képe elhagyta a combray-i napokat, hogy más, újabb napokhoz kapcsolódják; talán mert az emlékekből, amelyek oly régóta kívül estek az emlékezetemen, semmi se maradt életben, mindannyi százfelé hullott; formáik – e kis cukros kagylóé is, amely pedig oly buján érzékies, szigorú és ájtatos redői alatt – vagy megszűntek, vagy elszunnyadtak, elvesztették terjeszkedő erejüket és így nem voltak képesek feljutni az öntudathoz. de mikor a régmúltból többé már semmi se marad, az élőlények halála után, a dolgok pusztulása után, egyedül az íz és az illat élnek még tovább sokáig, törékenyebben, de elevenebben, anyagtalanabbul, szívósabban és hívebben mindennél – mintha csak lelkek volnának, amelyek idézik, várják, remélik, minden egyébnek romjai felett, s amelyek moccanás nélkül tartják majdnem megfoghatatlan harmatjukon az emlék óriás épületét." (Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában)

Sütőtök krémleves és orosz irodalom

Hideg estén forró sütőtök krémleves felett beszélgetni ugyanaz a boldogság, mint Ljudmila Ulickaja Szonyecska című könyvét olvasni. Az egyiket édes íze és vidám színe, a másikat pedig a sorokból áradó varázslat miatt szeretem. Vékony, kecses könyv, szürke, barna borítóval. "Szonyecskának sok teje volt, könnyen szoptatott, a szoptatás, mellbimbójának finom gyömöszölésével, húzkodásával, a fogatlan ajkacskák finom kis harapásaival élvezet volt számára, amelyet férje megmagyarázhatatlan módon mindig megérzett, s ezen a kora hajnali órán csalhatatlanul fel is ébredt. Átölelte felesége széles vállát, féltékenyen magához húzta, és Szonya majdnem elájult ilyenko a kibírhatatlan boldogság e kettős terhétől. És mosolygott a reggel első fényénél, teste néma örömmel csillapította a két, tőle elválaszthatatlan, drága lény szomját." Nehéz mondatokat kiragadni, hiszen már az első után sajnáltam, hogy csupán 92 oldal a könyv. "Házasságának évei alatt Szonyecskából, a fellegekben járó leányból kimondottan gyakorlatias háziasszonylett. Szenvedélyesen vágyott egy normális, emberi otthonra, vízcsappal a konyhában, külön gyerekszobával, műteremmel a férjének, fasírttal, kompóttal, keményített fehér lepedővel, amit nem három különböző darabból varrt össze."

Minap fejeztem be Gogol Az őrült naplóját is. "Így hát Spanyolországban vagyok! Olyan hirtelen történt, hogy alig tudtam felocsúdni. Ma reggel megjelentek nálam a spanyol küldöttek, és velük együtt kocsiba ültem. Furcsának találtam ez a szokatlan gyorsaságot. Olyan sebesen hajtottunk, hogy fél óra múlva már elértük a spanyol határt. Egyébként hát most Európában vasutak vannak, és a vonatok boszorkányos gyorsasággal száguldanak. Különös ország ez a Spanyolország: amikor beléptünk az első szobába, rengeteg kopaszra borotvált koponyájú embert pillantottam meg. De rögtön kitaláltam, hogy ezek csakis grandok vagy katonák lehetnek, mert beretválják a koponyájukat. Rendkívül furcsának találtam az államkancellárt modorát, aki kézen fogva vezetett engem, betuszkolt egy nagy szobába és azt mondta: „Csak ülj meg itt ha tovább is Ferdinánd királynak mondod magad, én majd kiverem belőled ez a hóbortot.” De én – tudatában lévén annak, hogy ez nem egyéb aljas merényletnél – tagadólag feleltem; ezért a kancellár kétszer is jókorát sózott a hátamra egy fütykössel; annyira fájt, hogy majdnem feljajdultam, de türtőztettem magam, mert eszembe jutott, hogy ez lovagi szokás olyankor, amikor e magas címet elnyeri az ember, vagyis amikor lovaggá ütik, ami még a mai napig is divatos Spanyolországban."

Szezonja van a sütőtöknek, habár a pasim szerint csak a gyerekek és a nők rajonganak érte. Úgy látszik, hogy életem férfiai ebben teljesen egyetértenek. Még évekkel ezelőtt megettem egy nagy lábos sütőtök krémleves és utána évekig nem vitt rá a lélek, hogy főzzek magamnak. De az unokatesómnak, vagy barátnőnek, vagy anyunak főzni egyészen más. Akkor abból én is ehetek egy nagy tányérral. Sok vajon puhára pároltam egy felkockázott sonkahagymást. Kisebb tököt vettem, megpucoltam, kikapartam a magjait és felkockáztam. A hagymát felöntöttem vízzel, beletettem a tököt, megsóztam és megborsoztam és addig főztem, amíg szét nem esett. Összeturmixoltam és főzőtejszínt öntöttem bele, kicsit még melegítettem. Tökmagot pirítottam serpenyőben, és a tálkába szedett tetejére szórtam. Íze és színe is szívet melenget, tökéletesen illet hozzá a beszélgetés.

Kosztolányi Dezső

Esti Kornél éneke

Indulj dalom,
bátor dalom,
sápadva nézze röptöd,
aki nyomodba köpköd:
a fájdalom.

Az életen, a szinten,
a fénybe kell kerengni,
légy mint a minden,
te semmi.

Ne mondd te ezt se, azt se,
hamist se és igazt se,
ne mondd, mi fáj tenéked,
ne kérj vigaszt se.
Légy mint a fű-fa, élő,
csoda és megcsodáló,
titkát ki-nem-beszélő,
röpülő, meg-nem-álló.

Légy az, ami a bölcs kéj
fölhámja, a gyümölcshéj
remek ruhája, zöld szín
fán, tengeren a fölszín:
mélységek látszata.

No fuss a kerge széllel,
cikázva, szerteszéjjel,
ki és be, nappal-éjjel,
s mindent, mi villan és van,
érj el.
Tárgyalj bolond szeszéllyel,
komázz halál-veszéllyel,
s kacagd ki azt a buzgót,
kinek a mély kell.

Mit hoz neked a búvár,
ha fölbukik a habból?
Kezében szomorú sár,
ezt hozza néked abból.

Semmit se lát, ha táncol
fényes vizek varázsa,
lenn nyög, botol a lánctól,
kesztyűje, mint a mázsa,
fontoskodó-komoly fagy
dagadt üvegszemébe.
Minden búvárnak oly nagy
a képe.

Jaj, mily sekély a mélység
és mily mély a sekélység
és mily tömör a hígság
és mily komor a vígság.
Tudjuk mi rég, mily könnyű
mit mondanak nehéznek,
és mily nehéz a könnyű,
mit a medvék lenéznek.
Ó szent bohóc-üresség,
szíven a hetyke festék,
hogy a sebet nevessék,
mikor vérző-heges még
ó hős, kit a halál-arc
rémétől elföd egy víg
álarc,
ó jó zene a hörgő
kínokra egy kalandor
csörgő,
mely zsongít, úgy csitít el,
tréfázva mímel,
s a jajra csap a legszebb
rímmel.

A céda életet fesd,
azt, ami vagy te, tettesd,
királyi ösztönöddel
ismersz-e még felettest?
Az únt anyag meredt-rest
súlyát nevetve lökd el,
s a béna, megvetett test
bukásait a szellem
tornáival feledtesd.

Hát légy üres te s könnyű,
könnyű, örökre-játszó,
látó, de messze-látszó,
tarkán lobogva száz szó
selymével, mint a zászló,
vagy szappanbuborék fenn,
szelek között, az égben,
s élj addig, míg a lélek,
szépség, vagy a szeszélyek,
mert - isten engem - én is,
én is csak addig élek.

Menj mély fölé derengni,
burkolva, játszi színben,
légy mint a semmi,
te minden.

Kosztolányi Dezső

Szerelmesek

A fejüket a tenyerükbe véve
úgy nézik egymást,
mint akik nem látták már ezer éve,
dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
szép mozdulattal
testük csodásan-égő drágagyöngyét,
majd szájukat a csókhoz igazítják,
keresve átkozott-zárt életüknek
a nyitját,
de tétováznak még, várnak sokáig,
eltávolodnak, úgy tekintenek föl
a messze mámor ködbe fúlt fokáig
boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
nagy csillagával, hogy magukra öltsék
a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet,
és szájuk és szemük és benn a lelkük
reszket.

Mészöly Miklós

Kökény kisasszony

Napsütötte hegyoldalon élt Kökény kisasszony, a lakása csupa ablak volt, gicsgöcs a fala, levélzsúp a teteje. Bármilyen szellőcske jött, az mind tisztelgett nála; megsimogatták, megcsiklandozták - talán attól lett olyan gyönyörű kék.

Lakása legfelső ablakában könyökölt egész nap, és mind csak arra gondolt: vajon milyen lesz, ha egyszer megcsípi a Dér? Még kékebb? Még gömbölyűbb? Vagy tán egy még csodálatosabb ablakban fog könyökölni azután is? Ki tudja?

Tavasztól őszig sok minden történt.

A meggy, a cseresznye, az alma - mind siettek nagyon, hogy még a meleg nyár megérlelje őket; féltek a csípős ősztől. Úgy tanulták, hogy ősszel már a kamrában vagy a föld alatt illik aludni. S még véletlenül se mondtak semmi jót Kökény kisasszonyról; de rosszat annál többet. Hogy ilyen meg olyan, könnyelmű és meggondolatlan, egyszer majd biztos megjárja - s titokban valamennyien irigyelték.

Késő ősz lett, mire elcsöndesedett a hegyoldal, már senki se pletykált többet. Csak a nap sütött, s a levegő pengett. Kökény kisasszony pedig szebb volt, mint valaha; majd kicsattant a boldogságtól.

Az egyik nap Sas úrfi valamelyik közeli sziklára szállt le, és meglátta Kökény kisasszonyt. Akarta, nem akarta - mindjárt megrebbentek a szárnyai.

- Milyen kék! - ámuldozott, és odarepült a gicsgöcs ablak alá.

- Kisasszony… - mondta zavartan -, még soha nem láttam a földön olyan kéket, mint kegyed. Jöjjön velem… kegyed lesz a kék égen a legkékebb!

Ez olyan gyönyörűen hangzott, hogy Kökény kisasszony csak sóhajtani tudott, s bent, a hamvas bőre alatt, ahol egy kicsi mag bújt meg, összeszorult a szíve.

De akkor már bizonyosan tudta, hogy ez a szép szárnyas valaki nem lehet más, csak a Dér. S ahogy az öregektől tanulta, lehajtotta karcsú szárnyakát - és várt.

Sas úrfi is erre várt. Lecsippentette csőrével Kökény kisasszonyt, magához emelte az ablakból, és odafektette a begye alá, a puha pihetollak közé.

Így szállt fel a magasba, hogy bemutassa a birodalmát. Csudálatos birodalom volt ez. Nem volt teteje, nem volt fala, csak fény volt benne és ragyogás. Kökény kisasszonynak káprázott a szeme. Már bizony nem bánta volna, ha megpihennek valahol, leheverednek valahová… ő énekelne, Sas úrfi meghallgatná - milyen szép is volna!

De az egész nagy birodalomban nem akadt egyetlen darabka föld sem. Más kincsekkel volt ez megrakva; palotákkal, gomolygó rétekkel, csillagokkal - s ezeket mind Kökény kisasszonynak ígérte Sas úrfi. Az pedig egyre szomorúbb lett a boldogságtól. Hiszen még végig sem járták a palotákat, máris szétfoszlottak, a rétek is ott voltak, és mégsem voltak sehol.

"Talán a csillagok!" - gondolta Kökény kisasszony reménykedve, és Sas úrfi máris megsuhogtatta a szárnyát. Úgy repült fölfelé, mintha egyszerre gondoltak volna ugyanarra.

Nagy, teli éjszaka volt, fekete és szikrázó, amilyen csak egyszer van egy évben; ezt is az öregektől hallotta Kökény kisasszony - és most örült, hogy megérte ezt az éjszakát. Megbújt a pihetollak között, és hallgatta Sas úrfi énekét.

Csillagom, kökényem,

csillagom, kökényem…

Még sok verse volt az éneknek, de Sas úrfi ezt ismételgette a legtöbbször. Csak dalolt, dalolt, és már a szárnyait is egyre lassabban suhogtatta; előbb az egyiket húzta be, aztán a másikat, a csőrét meg odafektette a begye alá - már csak ehhez volt ereje.

- Megérkeztünk? - kérdezte kicsi hangján Kökény kisasszony.

Éppen megérkeztek.

Úgy zuhantak vissza a hegyoldalra, mintha csak most repültek volna igazán. Kökény kisasszony egy apró lyukba gurult, és mindjárt elaludt. Ott érte az eső, a szél, a napfény, a föld betemette, s attól még szebbeket álmodott. Sas úrfi pedig kitartóan őrködött mellette, jöhetett bárki, bármi - még csak meg se mozdult.

Sok idő elmúlt ezután, hetek, hónapok. A hó leesett, a hó elolvadt - de akkor már nem volt sehol se Sas úrfi: talán csak az öreg Hegypásztor tudná megmondani, hogy hova tűnt.

Kökény kisasszony pedig - akiből azóta gyönyöru bokrocska lett — unokáinak minden ősszel elmeséli, hogy milyen is az, ha egyszer eljön a Dér. Elmeséli, és olyankor mindig mosolyog.

Csak a meggy, a cseresznye, az alma, azok nem tudnak megbékülni vele. Még véletlenül se mondanak semmi jót Kökény kisasszonyról; de rosszat annál többet.

Egész nap egyetlen sort dúdoltam "csinálj csodát, én meg elhiszem [...] ne sírj a versen/ Én idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem". Akkor még nem is sejtettem, milyen tökéletes a mai naphoz az egész Húsrágó, hídverő. Egy hétig hittem, hogy holnap utazom hajókázni az Adriára, ma pedig megtudtam, hogy mégse.

Kispál és a Borz

Húsrágó, hídverő

És most nincs más, hát jöjj elő
Húsrágó, hídverő, félkarral ölelő
Itt elveszett este egy bogár a testbe
Hogyha új trükköt nem csinálsz
Holnap kijön egy óriás
Téged megesz, engem elás
És nem csinál semmi mást
Ez a k**** nagy óriást

Mindentől messze, a szívhez közel
Csinálj csodát, én meg elhiszem
Hogy kell egy rendszer, ami nem mozog
És megígérte Anyu is, hogy megkapod
Mert a karod csak egy holt ág, vágd el és szaladj
Egy vonalban vannak most a szíved meg az agyad
Húsrágó, hídverő, ne sírj a versen
Én idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem

Annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy "Mert vége van ennek nagyon kicsi csillag..." (Kispál és a Borz: Kicsi csillag)

Nemes Nagy Ágnes

Jég

Belémfagy lassan a világ,
mint téli tóba nádbugák,
kis torlaszokban ott ragad
egy kép, egy ág, egy égdarab -
ha hinnék Benned, hallgatag
széttárnád meleg tenyered,
s az két kis napként sütne fönn
a tél felett, a tó felett,
hasadna jég, mozdulna hab,
s a tárgyak felszökellve mind
csillognának, mint a halak.

"Ránézek, de nem látom,
ezért neve: nem látható.
Hallgatom, de nem hallom,
ezért neve: nem hallható.
Megragadnám, de meg nem foghatom,
ezért neve: a legparányibb.
E három titok
egységbe olvad.
Felszíne sem világos,
alapja sem homályos,
végtelen, névtelen,
visszavezet a nemlétbe szüntelen.
Neve: formátlan forma,
tárgy-nélküli kép,
neve: a sötét.
Szembetérek s nem látom arcát,
követem és nem látom hátát.
  Az őskor útját birtokolva
s a jelenkort általa megragadva
rálátni mindennek eredetére:
ez az út vezető-fűzére."

Tao Te King

Reményik Sándor

Mi mindíg búcsuzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Reményik Sándor

Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótlanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem

Nagy László

Az én szívem

Az én szívem játszik,
Ingemen átlátszik,
Másik szívvel tündérkedik
Hajnalhasadásig.

Születtem, felnőttem,
Durva gaz-erdőben,
Virág vagyok, attól félek:
Csalán lesz belőlem.

Szaporodik évem
Fényben, égdörgésben,
Ecetért kell elcserélni
Minden édességem

"Volt egyszer egy ember, aki ki nem állhatta a saját lábnyomát és árnyékát. Elhatározta, hogy megszabadul tőlük, és rohanni kezdett. De minél jobban rohant, annál több lett a lábnyom, árnyéka pedig könnyedén követte. Azt hitte, hogy talán nem szalad elég fürgén, és még jobban nekilódult, rohant, rohant megállás nélül, míg végül a kimerültségtől összeesett és meghalt.

Ha ez az ember egy helyben marad, nem lettek volna lábnyomai. Ha megpihen az árnyékban, árnyéka is eltűnt volna." (Csuang-ce, Forrás: Benjamin Hoff: Micimackó és a Tao)

Takarítás közben Friedrich Nietzsche idézetek jártak a fejemben. Na nem mintha nagyon ismerném az öreget, csak az a pár gondolat forog a fejemben, mint a körhinta, ami olyan fontos:

"Egyáltalán nem szükséges, sőt nem is kívánatos, hogy bárki a pártomat fogja, ellenkezőleg, úgy vélem, hogy jóval intelligensebb az, aki ironikus ellenérzéssel közelít hozzám és némi kíváncsisággal tekint rám, úgy, mint valami csodabogárra."

"Ami nem öl meg az erősebbé tesz."

"A férfi boldogsága: "Én akarok!", a nő boldogsága: "Ő akar."

ECCE HOMO

Úgy van! Tudom, honnét jöttem!
Telhetetlen láng-gyönyörben
égek, izzok, pusztulok.
Fény lesz mind, amihez érek,
szén, amiből már nem kérek:
úgy van, úgy van, láng vagyok!

Bársonyos tapintása van az estének, a vörös tea sült almás - ez az utolsó kanna a zacskóból - és zsályás mézzel iszom. A fájdalom jeges szilánkjaira sok szavam van, viszont a szerelem mélységeire csak versek jutnak eszembe...

Radnóti Miklós

Két karodban

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

... és hangok. Csupa magánhangzó: gghpssszt és parkettára nehezedő léptek, ahogy hozzám közelednek. Reggeli mosoly, reggeli simogatás és mukkapucsínó az ágyban. Varázslatnak hiszem és minden reggel meglep, hogy újra megtörténik.

"Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni."
(Wass Albert: Karácsonyi versek II.)

Egészen más a vers hangulata, amióta tudom, hogy Erdélyben nem a Jézuskát várják a gyerekek, hanem az Angyalt.

Blogképeslap a blog írójától az olvasóknak:

Karácsonykor az angyalok a földre szállnak,
térjenek be házadba és maradjanak Nálad!
Boldog karácsonyt!

Kosztolányi Dezső

Karácsony

Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.

Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von,

És zsong az ének áhítatba zöngve...
Csak a havas pusztán a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.

József Attila

(Tenyeremre tettem...)

Tenyeremre tettem a lelkem:
Nézd meg, milyen szép százlátó üveg!
De Ő gyémántokat szedett elő,
Mert Ő az embert sose érti meg.

Ady Endre

Sem utódja, sem boldog őse...
   

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkinzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

Nyak, arc, derék, kar, láb, comb, csípő, mell:
a szeretőnek a nő teste kell.

Ghymes - Vetkőzős dal

John Donne

Elégia a vetkőzésről

Jöjj, hölgyem, jöjj és vetkőzz le velem,
vágy kínoz, mikor nem szeretkezem.
S mint harcos, ha ellenségre talál:
lándzsám megfájdul, mert nem döf, csak áll.
Öved délkörét oldozd meg hamar:
minden tájnál szebb földövet takar.
Pruszlidat vesd le, olyan feszesen
tapad; más nem lát bele, de nekem
hadd suttogja a susogó selyem
esése, hogy most lefekszel velem.
Fűződre régtől féltékeny vagyok,
de megnyugtató, mikor kikapcsolod.
Oly szép vagy, ha ruhád leengeded:
kibukkanó nap nyári kert felett.
Cipődet rúgd le gyorsan; várja lágy
talpadat nászi templomunk, az ágy.
S le fejdíszed filigrán, csupa fény
hálójával; hajad szebb diadém.
Ily fehér ingben égi angyalok
szállnak a földre; magaddal hozod
azt, mit Mohamed Paradicsoma
ígér nekünk, örök gyönyört, noha
a kísértet is vászoningben jár,
de főleg égnek nem a hajam áll.

Engedd szabaddá szeretőd kezét,
hadd nyúljon alád, mögéd és közéd.
Amerikám! Frissen fölfedezett
földem, melyet bejárok, fölfedek,
aranybányám, országom, hol mohó
kényúr vagyok, egyeduralkodó,
s boldog pionír, miközben sötét
kincseskamrádon ujjam a pöcsét.

A lélek úgy teljes, ha testtelen,
s a test akkor egész, ha meztelen.
Az ékszer nem kell, az csak elvakít,
mintha Atlanta kincseket hajít,
s a bolond férfi szeme ottragad
gyöngyön, gyémánton, mert azt látja csak,
ami képkeret, könyvön díszkötés,
amatőr-öröm. De ennyi kevés.
Nyak, arc, derék, kar, láb, comb, csípő, mell:
a szeretőnek a nő teste kell.
A bűn nem bűn, és itt nem incseleg
az ördög sem. Engedd le ingedet.
Tárd szét magad, ne félj tőlem, ahogy
föléd hajlok. Gondold: bábád vagyok.

Mezítelenül is gondoskodom rólad,
vagy nem elég egy férfi takarónak?

                                        Faludy György fordítása

"Reménytelen a szív, mely paradoxonokból él; vágyakozik a szeretett után, de titokban megkönnyebbül, amikor a szeretett nincs vele. Eleped, ha az éjszaka jő, kétségbeesetten jelre vár, ám reggel az étkezőasztalnál higgadt önfegyelmet mutat. Bizonyosságra, hűségre, szenvedélyre vágyik, de mindent, ami drága neki, kockára tesz.
A szerencsejáték nem bűn, ember voltunk egyik kifejeződése csupán.
Kockáztatunk. Van, aki a játékasztalnál teszi, vagy aki nem.
Az ember játszik, nyer, játszik, veszít. Játszik."
/Jeanette Winterson: A szenvedély/

Weöres Sándor: A galagonya

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
              ruhája.
       Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
              magába.
       Hogyha a Hold rá
              fátylat ereszt:
       lánnyá válik,
              sírni kezd.
       Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
              ruhája.

Nagymama

Halántékán egy-két ősz tincs, de barna haja még most is derekáig ér. Minden reggel ugyanaz a szertartás: kifésüli és befonja haját, majd kontyban tarkójára csavarja. Otthon is blúzt és szoknyát visel, és mielőtt kilép az utcára, ellenőrzi tükörképét. Mindig kihúzza magát, egyenes járását nem csorbította egyetlen év sem.
- Úgy vártam, hogy majd ingyen utazhassak, arra gondoltam, bejárom az egész országot.
- De az első évben mégis mindig vettél jegyet.
- Nem akartam, hogy tudják, már 60 éves vagyok.

Nagypapa

Mit olvasol mostanság? Jorge Luis Borges-től kellene valamit olvasnod. Leírja, hogyan veszti el látását, hogyan homályosodik, majd tűnik el a valóság. De lehet, hogy nem is ő volt? Olvass tőle valamit és majd elmeséled, hogyan ír. Nagyanyád néha szokott nekem felolvasni, de már nem veszek könyveket. Vicces lenne, ha egy vak ember könyveket venne, nem?

Jorge Luis Borges

A homály dicsérete
/Elogio de la sombra/

Az öregség (mások nevezik így)
boldogságunk évada is lehet.
A vadállat halott, vagy majdnem az.
Marad az ember és a lelke.
Így élek homályosan csillogó formák között,
ez még nem a teljes sötétség.
Buenos Aires,
mely rég külvárosokra szakadozva
nyúlt a végtelen préribe,
megint csak a Recoleta lett, a Retiro,
az Once bizonytalan utcái,
azok a düledező házak,
amiket még most is Délnek nevezünk.
Hosszú életem során körülvett a dolgok
sokasága,
Abdérai Démokritosz kiszúrta a szemét, hogy
eszmélkedjen,
az én Démokritoszom az idő lett.
Nem bántó ez a félhomály,
mintha egy enyhe lejtőn csordogálna,
akár az örökkévalóság.
Barátaim elvesztették az arcukat,
de a nők most is olyanok, mint annyi év előtt,
nem tudom, megváltozott-e ez az utcasarok,
s a könyvek lapjain nem állnak betűk.
Mindettől megszállhatna a rémület,
de szelídnek érzem, mint egy hazatérést.
Szövegek nemzedékei születtek e földre,
és én csak néhányat olvastam közülük,
s ezeket olvasom emlékezetben újra,
olvasom és alakítgatom.
Délről, keletről, északról, nyugatról
összefutnak az utak, amik elvezettek
magam titkos középpontjához.
Ezek az utak léptek voltak és léptek visszhangjai,
nők, férfiak, haláltusák, feltámadások,
nappalok és éjszakák,
álmok és félálmok,
a tegnapnak, a világ minden tegnapjának
minden legkisebb mozzanata,
a Dán erős kardja és a Perzsa holdja,
a holtak tettei,
a viszonzott szerelem, a szavak,
Emerson és a hó, s még annyi minden.
Most már elfeledhetem őket. Magam
középpontjához érkezem,
a magam algebrájához és kulcsához,
a magam tükréhez.
Rövidesen megtudom, ki vagyok.

Bertolt Brecht

Szerelmi dal komisz időkből

Nem fűzött össze bennünket barátság,
és karom éjjel mégis átkarolt.
S mikor már bebújtunk a közös ágyba,
messzebb voltunk egymástól, mint a hold.

És hogyha a piacon összefutnánk,
néhány halért egymásnak ugranánk ma.
Nem fűzött össze bennünket barátság,
amikor bebújtunk a közös ágyba.

Nézem őket. Idegenek. Férj és feleség. Este közös ágyban alszanak el, reggel közös ágyban ébrednek. A reggelit szótlanságban a közös asztalnál fogyasztják, majd rohannak. El a némaságból. El a közös házból. Az életbe. Az idő szitáján kihullott a törődés, a figyelem, mindennek kötelesség íze marad csupán. Csak a combra csúsztatott birtokló kéz maradt és a színház, amit magunknak játszank. Férj és feleség. Közös lakás, közös asztal, közös ágy. Este bebújnak a közös ágyba, hátat fordítanak egymásnak és külön álmodnak. Idegenek egy lakásban.

Becsukom a szemem és elképzelem őket évekkel korábban, amikor szerelmes szavakat súgtak egymás fülébe, amikor a combra csúsztatott kéztől borzongott az egész test, amikor vágytak a közös ágyra, közös asztalra, közös lakásra.

Kinyitom a szemem és látom őket. Idegenek.

Nemes Nagy Ágnes

A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
- Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg)
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
- De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Ana Blandiana

ANGYALSZÜRET

…Időnként 
Tompa puffanás, 
Olyan akár a fűbe 
Pottyanó gyümölcsé. 
Hogy telik az idő! 
Megértek és potyogni kezdtek 
Az angyalok: 
Ősz lett az égben is… 

ESŐBŰVÖLŐ

Szeretem az esőket, szenvedellyel
szeretem őket,
A dühöngõ és a csendes esõket,
A szüzies záport és a féktelen asszonyos zivatart.
A felfrissitõ esõt és a végnélküli
elálmositó kopogást.
Szeretem az esőket, szenvedellyel
szeretem őket,
Szeretek hemperegni hosszú szárú
fehér füvekben,
szeretek letépni és fogam közé
venni egy-egy szálat,
hogy megpillantvan ilyenkor,
elszedüljenek a férfiak.
Tudom: csúnya dolog ezt mondani:
“ A legszebb asszony én vagyok”.
Illetlenség, s talán nem is igaz.
De mikor esik,
Csupán akkor amikor esik,
Engedd kimondanom e bűvös szavakat.
“A legszebb asszony én vagyok.”
A legszebb asszony vagyok, mert eső zuhog,
Es fenylő rojtjai csillognak hajamban.
A legszebb nő vagyok, mert szél fúj,
Es kétsegbeesetten vergődik szoknyám,
hogy eltakarja térdeimet.
A legszebb asszony vagyok, mert te messze vagy tőlem,
Es én várlak,
S te tudod, hogy várlak.
A legszebb asszony vagyok es mégis várlak,
Mert tudok várni.
És az elhaladók az esőből szippantjak fel az illatot.
Ilyen esőben villamcsapásként sulyt rád a szerelem.
Itt minden ember szerelmes,
És minden ember belém szerelmes,
És én várok rád.
Csak te tudod egyedül,
Szeretem az esőket, szenvédellyel
szeretem őket.

T E T L E N S É G

A holdfény a szűz hótakarón,
érinthetetlen.
A szívnek első dobtusája,
feledhetetlen.
A csupasz testek éji tánca,
legyőzhetetlen.
A lélekvihar nem nyugvása,
szelídítetlen.
A füzetlapok üressége,
békélhetetlen.
A reggel éber hívószava,
rendíthetetlen.
A meg nem olvadt jégpáncél,
melegítetlen.

Hazajöttem és első dolgom a levelek olvasása volt. Majdnem hisztérikusan felnevettem, amikor azt olvastam, hogy "azt hittem, most, hogy bepasiztál, már elfelejtettél". Üvölteném, hogy nincs pasim, nincs egyetlen pasi ezen a világon, aki teljesen elfogadna és szerelemmel szeretne. Nincs. Nincs. Nincs. Nincs. Nincs. Nincs férfi, aki akarna engem, az álmaimat, a jövőmet, a múltamat és a jelenemet, a sebeimet és a mosolyomat, aki bízna bennem. Teljesen és igazán. Nincs. Nincs. Nincs. Nincs. Nincs. (Vagy még nem találkoztam vele. Egy csipetnyi optimizmus kell.) De nem gondolok erre. Azzal foglalkozom, ami örömet ad. Nem akarok tipródni szánalmas önsajnálatomban, vagy szerencsétlenségemben, vagy mit tudom én miben. Mindennek megvan a helye és az ideje. Élek. Írok. Nem hiszem, hogy most többet tehetnék, pedig jó lenne, ha valaki megsimogatna. Szívből. Igazán. A egyik kedvenc versem még mindig ez:

Frederico García Lorca

ENCUENTRO

Ni tú ni yo estamos
en disposición
de encontrarnos.
Tú... por lo que ya sabes.
¡Yo la he querido tanto!
Sigue esa veredita.
En las manos
tengo los agujeros
de los clavos.
¿No ves cómo me estoy
desangrando?
No mires nunca atrás,
vete despacio
y reza como yo
a San Cayetano,
que ni tú ni yo estamos
en disposición