Egy pad az Arany János nevét viselő metróállomáson
Hetek óta Párizsba vágyódom és néha megkísértenek az egy évvel ezelőtti emlékek. Csukott szemhéjam mögött, agyam élesen vetíti ki a látott képeket, mintha ott állnék. És emlékszem a zajokra, a házakra, az illatokra, a napsütésre, az utca forgatagára. Ma eszembe juttatták a metróvonalakat. Bőrömön éreztem az alagutak hűvösségét, eszembe jutottak a fehér csempék, a kék állomásfeliratok és a barokkos keretekbe foglalt reklámok. Munka után mégse volt kedvem lemenni a föld alá. "Gyere le velem, le gyere, a föld alá, Veled utazik a Zazie a metrón." /Emil Rulez/ - dúdoltam magamban, néma ajkakkal. Hideg volt, de melegsárgán sütött a nap. Az Arany János utcánál viszont meggondoltam magam. Ráálltam a mozgólépcsőre és lementem. A peron mellett egy bronztáblát fedeztem fel, rajta egy vers:
Kányádi Sándor
Hiúság
Tagoló vers Sándor fiamnak
20. születésnapjára
lelkemre
többre
nem
vágyom
lenne
bár
egy
padom
lenn
az
Arany János
nevét
viselő
metróállomáson
A tábla bal szélén apró betűkkel pedig ez áll: Ez itt Kányádi Sándor padja, aki fáradt megpihenhet rajta. A tábla alatt pedig tényleg ott van egy pad, amit verses óhajának megfelelően, 2003-ban a BKV állított a költő tisztetére. Talán az útikönyvek alapján minden külföldi megnézi a táblát, talán le is ül a padra, nekem pedig egy évembe került, mire felfedeztem. Szeretem Budapest csodáit.
|
