átlátszó emberek - tizedik

Az ágyban hátat fordítottak egymásnak, mint az egymásra unt házastársak, de nem csúsztak ki a hatalmas ágy egyik és másik szélére, hanem az ágy közepén egymásnak támasztották feneküket, hátukat. Meztelen bőrük gyorsan összeizzadt, de nem mozdultak. Csak akkor érezték a biztonságot, ha érezték egymás testét is, de egymás karjaiban megfulladtak.

átlátszó emberek - kilencedik

Világ gondja vállamon, meggörbíti a hátamat és a csöveket. Az ereszek csöpögnek, a madarak szarnak rám, a hó lucskos és fekete, a hajam szálkás. Képzeletben, 90-60-90-es, buja hangú énekesnő vagyok. Démoni, szürkék nélkül, csak barna. Pont vagyok. Vagyok ehhez nem férhet kétség. Pont. Majd meghalok. Körvonalak nélkül véka alá rejtem, magam véleményemmel együtt, a rímeket és a sóhajokat. Lelkem és kiterjedésem problematikus: itt túl nagy, ott túl kicsi. Fogalmazásban az árnyaltat szeretem, szerelemben a léget. Légvárat. Lég várat. Lovag várat, nem vágtat. Kivárom. Kivágom. Hajtogatott papírból csinálok álmokat. Lányok egymás kezét fogják, egyformák. Hajtogatok házat, autót, munkát, férjet, sárga terítőn szép családot, de görbe az ollóm a boldogsághoz.

átlátszó emberek - nyolcadik

Ilyen napsütéses őszi napokon úgy tűnik, mintha valaki legszebb álmait álmodná és nekem is jut egy kis szerep ebben a történetben. Nincsen különösebb okom a boldogságra, de mégis átjár ez a kellemes mosolygás. Egyszerűen szépek a rózsaszín ciklámenek a virágárusoknál, szépek a vörös és sárga falevelek az utcán, frissen mosott a hajam, pasik mosolyognak rám, amikor véletlenül összeakad tekintetünk, finom a tea, van kit hazavárni, fejemben történetek kergetik egymást, szívbemarkoló zenét hallgatok.

átlátszó emberek - hetedik

Amikor elképzelem, hogy milyen lakásunk lesz, a könyvespolcnál mindig leragadok. Legyen fa, ne pedig ragasztott forgács, padlótól plafonig polcok, amelyen a könyvek rendezetten sorakoznak.

Szeretek mások könyvespolcán nézelődni. Nem keresek semmit. Régi, vagy ismeretlen ismerősökként köszöntöm a könyveket, rácsodálkozom egy-egy kiadásra. Régi barátok könyveit is átnézem. Más a kutya fülét vakarja meg, én a könyvespolcon futtatom végig a szemem. Megnyugtató a könyvespolc mozdulatlansága és észreveszem az újdonságokat.

A könyveimre sohasem úgy gondolok, mint a takarónkra, az ágyunkra, vagy a tányérjainkra. Szeretem az ő könyveit, ismeretlen tájakra vezetnek. Régen, amikor elképzeltem, hogy milyen férfiba leszek szerelmes, akkor a könyvespolca előtt láttam magam. Lenyűgözött, mennyivel többet olvasott, mint én, és sorra adta kezembe a könyveket, amelyeket el kell olvasnom.

Apámat nem láttam könyvet olvasni. Anyám éjjeliszekrényén egyszer találtam egy könyvet, amely újságpapírba volt csomagolva. Beleolvastam, de gusztustalan volt. Nagyapám viszont mindig olvasott. Először csak a színes albumokat nézegettem, vagy azt a kertészeti könyve, amely híres emberek kertjeit mutatta be. De nem olvastam, csak nézegettem a képeket. Nem tudom, mikor kezdtem el olvasni. Most olyan, mintha mindig is olvastam volna, de anya mondogatja néha, hogy azon a nyáron, amikor el kellett olvasni, Tüskevárat szinte felolvasta nekem, annyira utáltam olvasni.

Magányos kamasz voltam. Nem jártam diszkóba. Egyedül csatangoltam az erdőben és sokat olvastam. Rákaptam egy íróra és három-négy könyvét olvastam el. Szerelmes regényeket és szépirodalmi műveket olvastam felváltva. Akkor könyvtárba jártam, most inkább antikváriumokba. A könyveket birtokolnom kell, nem elég az emlékük.

A pasim könyvei között mindig olyanokat találok, amelyeket el akarok olvasni. Ott vannak a polcon, csak le kell vennem.

átlátszó emberek - hatodik

A borosta két napos. Arcát a múlt tapasztalata pókhálóként futja be. Keménysége résein egy sérült kisfiú tekintetével néz rám. Némán kérlel, mintha varázsló lennék, akinek zsebe számtalan csodálatos, színes üveggolyót rejt.

Átlátszó emberek - ötödik

Határtalanság. Sokáig azt gondoltam, hogy ez normális, és nem tudtam elképzelni, hogy létezik ember, aki határainak hálójában vergődik, és nem is akar onnan kitörni. Vagyis tudtam, hogy van, csak olyan botorságnak tűnt és még most is annak tűnik. Nincs lehetetlen, sőt még a testembe se vagyok beszorítva. Érezted már a gondolat erejét? Nem is szálakkal kapcsolódom a mindenhez, hanem a minden része vagyok. Szerintem ez spirituális dolog, de egyesek szerint nagyzási téveszme.

Átlátszó emberek - negyedik

Szívesen dolgozok én bármit. Azt mondja, fessem le az eget, akkor csak azt kérdezem meg, milyen színűre. Csak az a baj, hogy a fajom miatt nem minden munkát kapok meg. Az unokám félvér. Tudja mit jelent az, hogy félvér? Az anyja cigány, az apja magyar. Néha odakiabál nekem, hogy rohadt cigány. Istentelenül rossz kölök, de imádom. Négy gyerekem van, de az egyik nem az enyém. Az anyja otthagyta két hétre, ennek már hat éve, én meg nem lehetek a nevelőszülője, mert csak hat osztályt jártam.

Átlátszó emberek - harmadik

21 évesen felébredtem. Gyermekkorom - nincs rá jobb képem - szappanbuborékként pukkant szét. 18. születésnapomon vártam a változást, de akkor nem történt semmi. Azt hittem, jó helyen vagyok, jó úton járok, de három évvel később minden régi hamis lett, minden új a valóság ígéretét hordozta. Magabiztos lettem, talán elbizakodott is, de biztonságot adott a tudat, hogy én már felébredtem. 28 éves voltam, amikor ismét eszméltem, ismét felébredtem. Teljesen megzavarodtam. Már egyszer felébredtem, akkor most hogyan ébredhettem fel ismét? Csak illúzió volt? Honnan tudhatnám, hogy mostani életem nem illúzió csupán? Néhány hónapra őrültnek nyilvánítottak, mert sohasem tudtam mi a valóság, mi a helyes út. (Ők sem tudták, a fehérköpenyesek sem.) 30 éves voltam, amikor az őrület rémálmából felébredtem. Az újabb ébredés megnyugvást hozott. Rájöttem az ébredés nem mást, mint változás, a változástól pedig ostobaság félni. A hernyónak lehetetlen a repülés, a lepke viszont nem akarja elhinni, hogy volt idő, amikor nem tudott repülni, amikor leveleket rágott, meghalt és újjászületett.

Átlátszó emberek - második

Elhasználom a napokat és az embereket. Fél év alatt minden unalmassá válik: munka, kurvák, szerelmek, barátok, autók, játékok. Kell valami, amitől ég a vérem. Adrenalin. Sohasem anyagoztam. Egyszerre vágyom és rettegem a bennem élő állatot. Vadság kell! Az utolsó kétségbeesésre van egy adag heroinom. Józanságom csak félelem. Okosnak tartanak. Csak én tudom, mennyi mindent nem tudok. "Ismétlem, ezerszer ismétlem, nincsen nálam szerencsétlenebb ember!”* Magányos vagyok, már el se hiszem, létezne számomra másik állapot is.

*Miguel de Cervantes Saavedra: Don Quijote

Átlátszó emberek - első

Minden reggel szakítani akartam vele. Elhagyni. Valószínűleg túl álmos voltam, így csak ráültem a vécére. Pisiltem. Utána főztem egy teát, hagytam kihűlni. Megittam. Elvánszorgott a nap. Hazaért. Eszembe se jutott a reggeli gondolat. Éjszaka hozzávackoltam magam. Szeretkeztünk. Reggel megint üres voltam. Talán az álmaim lopták el reggelre a szerelmet. Talán csak jobb volt vele, mint egyedül. Sohasem éreztem, hogy vagyok. Úgy képzeltem, a szakítás után léteznék. A szakítás megváltoztatna mindent. Szültem két gyereket. Semmi sem változott. Nem vett észre a világ. Bedugult füllel láttam, mások beszélnek, nevetnek, sírnak. Nincs könnyem. Nincs mosolyom. Ma reggel végre szakítottunk. Meghalt. Ma valami történni fog.

Most már valami igazán jónak kell(ene) jönnie - mondom magamnak is -, mert a végén tényleg kétségbeesem, úgy istenigazán. Azt álmodtam, hogy filmet csináltunk a blogomból az életemből és én játszottam a főszerepet. Újraéltem az életem. A végéről kezdtük. A jelenből haladtunk a múltba, de onnan már nem volt újabb út, ismét a semmi közepén álltam egyedül. Minden rögzített képkockával közelebb kerültem halálomhoz. Bár tudtam, ha vége a filmnek, vége az életemnek is, egyszerűen nem akartam tovább csinálni semmit sem. Egyébként is régen lejátszott jelenetekben érzem magam. Ahol régen én voltam az egyik, most én vagyok a másik. Akkor sem találtam megoldást és most sem. Viszont itt ez az ismerős torokszorító tehetetlenség. Ölelésre vágyom, de csak tüskéim nőnek.

Kérni. Könyörögni. Megszerezni. Elvenni. Egyik sem csökkentené fuldoklásom... Ki visz át fogában tartva a túlsó partra? "Létem ha végleg lemerűlt ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra?" (Nagy László: Ki viszi át a szerelmet)

Meséből születik a valóság, vagy valóságból a mese? Most éppen a valóság apró szelete kerekedett mesévé, mert még mindig legszebben az élet zavar össze, tanít, változtat, lep, sebez és gyógyít meg, és az élet a maga módján ösztönöz. Mindenkit.

A kislány és az üvegegér

Lilinek

- Anya, vedd meg nekem azt a kisegeret. Nézd, milyen édes kék fülei vannak - kérte a kislány. Az üvegegér izgatottabb volt, mint a kislány. Végre otthagyhatta a kirakatot és megismerheti a világot. Először a kislány kezében utazott és apró lábai meg-megcsúsztak a kislány izzadt tenyerén. A kisegér elképedve bámulta az eget, amely pont olyan kék volt, mint a füle és a felhőket, amelyek pont olyan ragyogóan fehérek voltak, mint saját pocakja. Kerek szemekkel bámulta az autókat, a virágokat, a madarakat és tudta, az élet gyönyörű.
Este együtt fürdött a kislánnyal. Bizonytalanul állt a kád szélén, mert a víz nem tűnt túl csábítónak, és szájtátva nézte a plafon fele libegő szappanbuborékokat. A fürdőszoba csodái közé tartozott a másik formás üvegegér is. Már-már majdnem szerelmes lett a fekete gombszemekbe, amikor felfedezte, nem egy másik egeret, hanem önmagát látja. Ezután legalább tíz percig grimaszolt a tükörben és hangtalan hangján nagyokat kacagott.
- Jó éjszakát, kisegér! - mondta a kislány elalvás előtt. - Szép álmokat!
A szoba sötétségbe borult. Az üvegegér az ablakpárkányon állt, a csillagokat és a holdat nézte. Ilyennek még sohasem látta. A boltban egy öreg ólomkatona gyakran mesélt régi életéről. Ódákat zengett a becéző simogatásokról, és éjszakákon át sírt, mert végül elvesztették. Engem ez a kislány szeret, nem fog elhagyni soha, gondolta a kisegér, és elaludt. Reggel egy bársonyos hang ébresztette. Persze nem hozzá, hanem a kislányhoz beszélt, de a hang kellemes dallama hozzá is eljutott.
- Kisegér, most iskolába megyünk - és a kislány zsebébe csúsztatta az egeret és az iskolában az összes barátnőjének megmutatta. Az üvegegér nagyon büszke volt magára. Gyönyörűnek találta magát a napsütésben és a kislányok ámuló tekintetében. Remek ez az élet, gondolta, és fürdött a csodálatban.
Még másnap is elvitte a kislány iskolába, de utána minden reggel ott felejtette az ablakpárkányon. Egyre unalmasabban teltek a napok. Nem barátkozott a többi játékkal, mert az ő szívében egyetlen embernek volt hely, a kislánynak, de a kislány teljesen elfelejtette. Az egérke éjszaka szomorúan hallgatta a kislány szuszogását, őrizte álmát és a reggelt várta. Reménykedett, hogy a holnap talán más lesz, mint a tegnap és ismét együtt mennek az iskolába, mint a legelején, és a többi lány csodálja majd és megint minden jó lesz.
Hetek múltak el. A kisegért puha portakaró lepte be és egyre szomorúbb volt. Viszont egy vasárnap reggeli ébredezését a kislány hangja törte:
- Kisegér, most elmegyünk a táncversenyre és te szerencsét fogsz nekem hozni. - és már tisztogatta is az üvegegeret.
A verseny nagyon izgalmas és zajos volt. Az üvegegér boldog volt. Íme, megérte várni, türelmesen kivárni, amíg visszajön, akit szeretünk. Tévedett az összes játék, mert a kislány visszajött, nem végleg hagyta el, csak egy kicsit más dolga volt. A kislány viszont egyre szomorúbb lett. Akármennyire küzdött, nem nyert, sőt az utolsó előtti lett. Könnye potyogott.
- Nem hoztál szerencsét, te buta egér - szólt haragosan az egérhez és már meg is fogta és egy használt papírzacskóba vágta. – Most büntetésből ott leszel egy ideig.
A kisegér nagyon félt. Sötét volt és nem értette miért kiabált vele a kislány. Ő nem tett semmit, nem bántott senkit, akkor őt miért bántották.
A kislány észrevette egyik barátnőjét és odaszaladt hozzá, majd haza indult.
A gyűrött zacskót ott felejtette az asztalon és benne felejtette az üvegegeret. Egy arra járó takarítónő kidobta a gyűrött papírzacskót a kukába és vele együtt a rémült kisegeret is.
A kislány hazaért és az üres ablakpárkányra pillantva eszébe jutott a kisegér és keservesen sírni kezdett.
- Elvesztetem az üvegegerem! - mondta fájdalmasan és könnyei megállás nélkül hullottak. - Hiányzik a kisegerem!
A felnőttek nem értették miért ilyen fájdalmas egy buta üvegegér elvesztése. Lehet másikat venni, de a kislánynak lelkiismeret-furdalása volt. Igazságtalan volt az egérrel. Dühében és csalódottságában éppen azt büntette, akit szeretett.

Jil és Jim

Szívcsakra

Abban az évben, amikor én megszülettem, írni és olvasni tanult. Abban az évben, amikor én érettségiztem, megszületett a lánya. Abban az évben, amikor én férjhez mentem, ő elvált. Amikor én tomboltam, tombolt ő is. Amikor már feladtam minden reményt, hogy túlélem azt a szerelmet, megtalált és olyan érzéseket keltett életre bennem, amelyek létezésében sohasem voltam biztos. Amikor felfedeztem magamban az érzéseket, elvesztettem az életben fontos szavakat. Elhasználtam a szeretlek, a bizalom, az örökre szavaimat és újakat nem tudtam kitalálni helyettük.
Vonásai egyre mélyebben vésődnek belém. Néha kedvesen rám néz barna, nyílt szemével és olyan könnyedén mondja ki, hogy szeret, mintha ez lenne a legnyilvánvalóbb dolog a világon, és öröktől létezne.
Nem, nem egy folyamat volt. Nem szépen, lassan csiszolódtunk össze, hanem abban a pillanatban, amikor egymásra találtunk a helyére zökkent a világ. Értelmet nyert az összes fájdalom és az összes elhibázott mozdulat.
Elkezdek egy mondatot és ő tökéletesen ugyanúgy fejezi be, ahogyan én tenném. Elmondom az ötletem egyik felét, a másikat pedig tőle hallom vissza. Ugyanazokat az őrültségeket műveljük, ugyanolyan szenvedéllyel.
A Sors gondosan és alaposan – néha vérző húsig – csiszolta lelkünket és most pont összeillik. Most. Igen, most itt ez a mámorító érzés és amikor azt mondja, hogy el tudja képzelni, hogy 50 év múlva is ugyanígy fekszünk egymás karjában, akkor egy pillanatig elhiszem neki.
Egy pillanattal később pedig hitetlenkedem, hogy nem nőhet égig érő fa ilyen rövid idő alatt. Ilyenkor megfogja kezem és a fa törzséhez vezeti. Érzem az évszázados ráncokat és érzem kezének meleg érintését. Feltölti kiégett szavaimat.

Szívsablon

Egy történet, ami erről a szóról – szívsablon - jutott az eszembe. Vonnegut úgy kezdené el ez a történetet, hogy ez egy valós történet. Minden egyezés valós eseményekkel és személyekkel nem a véletlen műve. A neveket az ártatlanok védelmében nem változtattam meg, mert az ártatlanokat úgyis megvédi a Jóisten.
Az egyszerűség kedvéért és nem beszélve a hitelességről, női főszereplőnket hívjuk Myreillenek. Nevében egy francia táncosnő kalandos sorsa rémlik fel. Valahonnan az idő homályából egy másik név is felbukkan. Lissauer. Egy nő először az apjától kap vezetéknevet, vagy ha az apa személye nem ismeretes, akkor az anyjától. Később a nő a férjétől kap nevet. Egy nő létezését mindig egy férfi ismeri el és ezen az emancipációnak nevezett hülyeség sem sokat változtat. A név a kötelék társadalomveretes köpenye.
Némely kötelék talán feloldható a név elhagyásával, vagy megváltoztatásával, de ez általánosságban nem igaz.
A francia táncosnőt, akit ismert a párizsi éjszaka, és hősnőnket ugyanolyan kusza kapcsolatok fűzték a férfiakhoz. A táncosnő sorsát senki sem jegyezte le. Nem tudni, hogy megtalálta-e, amit keresett, vagy ahogyan ő kicsusszant a férfiak kezéből, az ő kezéből is kicsusszant az a férfi, akit szeretett.
Myreille életét egyébként nem kell titkolni, mert a legtöbb ember csupán fantáziadús képzelgésnek érzi és nem hiszi el, ilyen van. Nem nekik szól ez a történet! Tulajdonképpen nem szól senkinek és éppen ezért olvashatja mindenki. Nem változik semmi a világ folyásában, ha ez a történet leírásra kerül. Ez már megtörtént, bekerült az Univerzum nagykönyvébe, amit csak Isten olvasgat néha, mint egy komoly felnőtt, aki vásott gyerekkorát idézi fel időnként.
Én csupán szorgos másoló vagyok. Eseményeket másolok. Embereket másolok. Szerelmet másolok szívsablonnal a papírra.
Az ember rajzol egy szívet. Nem olyan emberit, hanem olyan sablonszívet, majd kivágja. A sablont ráteszi egy fehér lapra és széleit zsírkrétával átszínezi. Amikor a sablont leveszi, akkor a kusza vonalak fehér szívet rajzolnak. Gyermeklányok emlékkönyvbe rajzolnak ilyeneket és mindenféle hasznos tanácsot írnak bele, pl. Találd meg szíved szerelmét. A szívsablon általában elveszik, elhasználódik, de az a jó benne, hogy bármikor lehet újat csinálni.
Myreille szívével mindig is baj volt. Zsíros húsa alatt túlságosan mélyen rejtőzködött és dobogása nehezen jutott el Myreille füléig. A tudomány megállapította, hogy a szívvel semmi baj nincs, de hősnőnk tudta, ez nem igaz. A szívvel valami baj van. A szívével valami nagyon nagy baj van. Évekig nézegette a röntgenfelvételeket, hogy bizonyosságot szerezzen arról, van szíve. A fekete-fehér felvételeken mindig volt egy homályos fehér folt, amire a doktor komoly tekintettel azt mondta: „Ez a szíve!”
Myreille hazavitte a fekete-fehér képet és körbevágta a homályos fehér foltot, amire a doktor azt mondta, hogy az a szíve és zsírkrétával fehér lapon körberajzolta. Az első lapot egy férfinek adta, akiben gyermekei apját látta, akivel fehér ruhában bulizott és úgy képzelte, hogy együtt öregednek majd meg a nyírfa alatt.
A nyírfa, amikor együtt ültették, pont akkora volt, mint Myreille és amikor elváltak a fa látványos növekedésnek indult. Gyermekkori sárga kérge hófehérre vált és tavasszal üde zöld leveleivel játszott a szél. Myreille soha többé nem látta az a fát, de elképzelte, ugyanúgy mint a többi nyír, ősszel aranysárgába öltözik, majd télen beleolvad a fehér tájba.
Valamelyik költözés során elveszett a szívsablon és vele együtt a szív is feledésbe merült egészen addig a pillanatig, amíg Myreille kiszakított magából valami nagyon fájót és a bádogtálcán a saját szívét látta viszont lüktetőn és fájón. A tudomány emberei azonnal lefagyasztották a szívet és egy üvegbe tették, mert szív nélkül nem élhet egy ember. A szívet keresztül szaggatták a jégszilánkok, de egy férfi kezében ismét dobogni kezdett. Ez a férfi visszaadta hősnőnk szívét, majd tovább ment. Myreille még soha életében nem volt ennyire összezavarodva. Végre volt szíve és érezte a dobogását, de mégis végtelen üresség vette körül.
Az üresség rokon a bizalmatlansággal. Ez ember lánya hisz, először a férfiaknak is, majd rájön, igaz a mondás, férfinak csak akkor lehet hinni, ha ló legel a sírján. Persze, az ember lánya továbbra is hisz. Ha nem kér ígéreteket, akkor azt hiszi, azért ígérnek, mert ígéret szerint akarnak élni. A férfiak nem hazudnak – amennyire ez általánosságban kijelenthető -, csak másként élik meg az időt. Amikor kimondanak valamit, akkor azt komolyan gondolják. Abban a pillanatban. Tulajdonképpen a nők rontják el a dolgot, mert megjegyzik az ígéreteket, elhiszik ezeket az ígéreteket, és az ígéretek megvalósulását várják. Csalódásra vannak kárhoztatva.
Myreille amikor egy férfi mellett aludt, álmot látott egyik éjszaka, majd reggel lerajzolta saját szívét és körbevágta. Ez az új szívsablon nem hasonlatos a régihez. A tudomány nem ismerné fel benne az emberi szívet, de nem is a tudománynak kellene Myreille szívét felismerni, hanem egy férfinak.

Búbánat

Szerelmi burleszk

Annyi minden összekeveredik a múlt homályában, de arra az estére, amikor megismerkedtünk nagyon jól emlékszem. Megmasszírozta a talpamat és szeretkeztünk. Amikor elment, úgy engedtem el, mint aki sohasem fog visszajönni. A napok és hetek peregtek. Életem része lett és mégse. Az együtt töltött idő boldog volt és varázslatos, majd jött az őrült fájdalom. Egyik nap még hozzám rohant, másik nap pedig arról beszélt, hogy nem szerelmes belém. Elhittem minden szavát, de lelkem az együtt töltött időkből táplálkozott. Számomra megdöbbentő módon összeillett testünk és lelkünk. Mint borsó meg a héja. Nem akartam másik férfit és a szívemmel még most sem akarok. Olyan, mintha mindig is szerettem volna és mintha mindig szeretni is fogom, de a több tucatszor elismételt nem szeretlek fülemben cseng még. Az eszemmel tudtam, hogy nincs remény, míg a lelkem az együtt töltött pillanatokból táplálkozott és próbáltunk eltávolodni egymástól. Hol ő akart messze rohanni, hol én.
Nekem nagyon nehezen ment. Visszautasítottnak és elhagyottnak éreztem magam, közben sohasem ígért semmit. Begyűjtöttem egy egyéjszakás kalandot. Független emberek vagyunk felkiáltással. Nős volt, a felesége éppen nyaralt, hetek óta én jártam a fejében. Tetszett az udvarlása, tetszett a figyelme. Egy éjszakára pont elég volt. Csak azt éreztem, hogy mennyire tökéletlen vele és minden csak azt erősítette, hogy azzal a férfival, akit próbálok elhagyni, elfelejteni, mégiscsak borsó meg a héja vagyunk.
Újabb egymásra találás. Mélységesen gyönyörű napok jöttek, pár nap csupán, majd kegyetlenül fájdalmasak és hetekig kitartottak. Ismét az a kör, amit egyszer átéltünk. Jobban fájt, mint bármikor máskor. Őszintén beszéltünk. Tudtam, hogy mikor érintették másik női kezek. Tudtunk egymásról mindent. Tudtam, hogy nem szeret és tudtam, hogy nem szerethetem. Nem kellett más, mégis amikor az én karomban volt, akkor nem öleltem meg. Kérte, de azt mondtam, hogy nem és ezután észre se vette, hogy csak öleltem testem és lelkem minden porcikájával és minden mozdulatával. Elment. Más karjaiba vágyott, én szeretetre és figyelemre vágytam és ott szüreteltem, ahol találtam.
Fájt, amikor dühösen rám támadt, amikor könnyű nőnek bélyegzett. Értetlen voltam, hogy nem látja, minden azért van, mert reménytelenül és végtelenül szeretem. Nem értettem, hogy mindazt a jót, ami bennem van, miért nem vagyok képes megmutatni neki. Annyira szerettem volna elvarázsolni és fájt, hogy nem sikerül.
Dühe közben boldoggá is tett, mert végre azt éreztem, hogy közelebb vagyok hozzá, mint bevallja. Mindezek ellenére átmentem tagadásba. Szinte a létezését is le bírtam volna tagadni, csak belül fájt valami kegyetlenül. Elmentem nyaralni egy másik férfival. Nem segített. Semmi sem segített. Azon kaptam magam, hogy menthetetlen vagyok. Nem dobnak fel a randik, a vacsorák, a férfiak. Az élet nem állt meg, de akkor voltam a legboldogabb, amikor vele voltam. Nem kellett hozzám érnie, nem kellett átkarolnia, elég volt, ha láttam, ha egy szobában voltunk és hallottam a hangját. Minden kicsúszott a kezemből. Mindent rosszul csináltam. A szépből csúf lett, a kedvesből fájdalmas. Egyre nagyobb lett a szakadék közöttünk. Egyre kevesebbet beszéltünk és egyre több tabu lett. Én védtem a büszkeségemet és gyengeségemet.
Mégis ösztönzött, erőt és lendületet találtam. Mindent vele akartam csinálni, miközben nem tudtam neki hinni és gyakran magamban sem hittem. Nem volt visszajelzés. A szavak üresek voltak, mert amikor kimondta őket, meghaltak a levegőben. Az ígéreteket legtöbbször nem követték tettek. Az én szavaim pedig a hiszti cifra ruhájába öltöztek. Végtelenül gyengének és sebezhetőnek éreztem magam mellette, így mindig dupla páncéllal érkeztem és a legkisebb félreértésre meghaltam.
Most csak azt tudom, hogy nincs tovább. Egy újabb soha nem beszélek veled, nem találkozunk, barátok sem leszünk elválás. A barátaim nevetnek. Hallották már ezt. Nem hiszik. Én pedig abban nem hiszek, hogy létezik olyan nagy csoda, ami helyre tenne mindent. Elképzelhetetlen számomra, hogy innen még van út előre.
Tükröt tart nekem. Egy nő vagyok, aki nagyon erős, de közben nagyon gyenge is. Hihetetlenül nagy lelke van, de a racionalitás messze áll tőle. Okos, de érzelemből dönt. Néha nem használja a fejét és ilyenkor önző akarnok. Csak saját magát látja, nem figyel a másik emberre. Csörtet. Közben végtelenül kedves, édes nő. Gondoskodó és mellette a férfi igazán férfi. A legrosszabb benne, hogy sohasem tudhatja az ember, hogy melyik arcával találkozik. Nem kontrollálható és nehezen irányítható. Minden korrektsége ellenére, igazán drága kincseket – mint például szívet, lelket – nem lehet rábízni. Álmodozó és valami furcsa erő folytán álmait valóra is váltja. Testét könnyen adja, a szíve pedig hozzáférhetetlennek tűnik.
Az utolsó kérdése az volt hozzám, hogy még mindig ebben a szerelemben vergődöm. Ő azt hitte, már túl vagyok, már túl vagyunk rajta. Úgy képzelem, hogy ő úgy van velem, mint én a régebbi pasikkal. Jöttek, voltak, azután a múlt homályába vesztek. Semmi logikus magyarázatot nem találok arra, hogy ő még mindig bennem él. Azt hiszem, hogy a szerelem nem egy logikus dolog. Én még nem vagyok túl rajta.

Olyan vagyok, mint a szűzlány...

Nem bízom benned. Éles volt a reggeli hideg, de ez a mondat sokkal élesebb. Próbáltam a helyébe képzelni magam és én fordított esetben nem benne nem bíznék, hanem a kontroll ezen részét nem adnám oda senkinek. Vagy ez ugyanaz? Azon is töprengtem, hogy vajon elvesztettem a bizalmát, vagy még nem szereztem meg. A bizalomnak vajon vannak fokozatai, vagy fekete-fehér dolog?

Visszamentem és szomorúságot találtam. Miattam. Belesajdult a szívem. Akit szeretünk, mindig mosolyoghatna. Kút leszek, ha szomjas vagy és árnyas fa, ha meleged van. Télen kesztyű, hogy ne fázzon a kezed, tavasszal pedig tulipán, csak a szépség kedvéért. Gyere, ne makacskodj, gyere, mutatok Neked csodát és festek Neked tulipánt. Figyelek rád. Ígérem.

15 perc várakozás alatt majdnem kockára fagytam. Nehezen viselem az idei telet, pedig két napja már bakancsom is van. Gyorsan felmelegedtem, amikor láttam valami jót, aminek részese voltam. Alkotónak érzem magam, úgy, mint még soha. Tetszik. Minden, az érzés is.

Olyan vagyok, mint a szűzlány: könnyű nekem újat mutatni. Ma a MEO-ban voltam Keserü Ilona kiállításának megnyitóján. Már maga az épület lenyűgöző a színeivel, a formáival, átjáróival és a hatalmas tereivel. Az alkotások vonalaikkal és színeikkel bűvöltek el. Nagyon nőies és intim volt. Az alkotó, mind a hetven évével, pedig nagyon kedves és nyitott.
Az Amadinda koncertje alatt figyelnem kellett, nehogy eltátsam a számat. Mindig is imádtam a dobolást, de az első darab számomra inkább csörömpölés volt. A második elképesztett. Fogtak öt deszkát, egy kiszuperált asztalrészt és négy tömör buzogányt, majd dübörgött minden. Lovak vágtattak, láthatatlan sámánok jártak döngölték a földet tánc közben és az eső verte az ereszt. Dübörgésre vert a szívem. Azt hittem, hogy ezt nem lehet fokozni. Ekkor kialudtak a fények és hat kezes padverést, simítást és kopogást hallottam. Hátborzongató volt. Egyszerű és mégis elképesztően kreatív.
Ezután még egyszer végignéztem a képeket. Végigkövettem a Rejtély három színes vonalát. Megnéztem a "pinát" és a Közeledést. Követtem a női test vonalát, ahogy végig zöldtől zöldig futnak mellette a színek, csípő tájékon vörösre váltva.
A beszélgető emberek között sétáltam és az jutott eszembe, hogy van egy ember, akit kézen kell fogni és el kell oda vinnem. Szeretné. Tetszene neki. Egyébként sokan mehetnének, mert ez olyan csoda, amire mindenki vár és a legtöbben elsétálnak mellette.

Délután vettem sütőtököt és most az egész lakást bejárja sütőből kikalandozó édeskés illat. Otthon illat.

Egy nyári élményem