Nagyapám élete

Apai nagypapám 1913. október 18-án született Nézsán. A következő években három testvére született: Ferenc, Margit és Vince. Nyolc vagy kilenc éves lehetett, amikor tüdőgyulladásban meghalt édesapja. Ő 12 évesen kezdett dolgozni a közeli kastély konyháján és az élet úgy hozta, hogy egy idő után mosogatáson és krumpli pucoláson kívül egy-egy étel mellett kuktáskodhatott, majd ő maga főzhette az ételeket. Nem tudni hogyan, de Pákozdra került és az intézőnél dolgozott, mint szakács. Ebben az időben ismerte meg nagymamámat. 1934-ben ezt írta névnapjára: "Fogadja kedves Annuska jo kivanataimat. Az Isten éltesse nagyon sokaig és adjon nagyon nagy boldogsagot név napjara. Űdvőzli Péter". A képeslapok tanulsága szerint 1935-ben már pesten dolgozott és onnan is udvarolt nagymamámnak. 1938. szeptemben 14-én házasodnak össze és Pesten élnek. Jól élnek. Néha meglátogatják a kispesti rokonokat, szépen öltözködnek, moziba járnak. Négy helyen dolgoznak, 1944-ben a svéd nagykövetségen. Csak 35 évvel később tudják meg, hogy aki a követségen a virágágyásokat gereblyézte és ha vendégek érkeztek a konyha melletti helyiségben étkezett, de ha nem volt ott senki a konzullal és feleségével beszélgetett, a gyereket tanította nem más volt, mint Raoul Wallenberg. A konzul Horthynál még el tudta intézni, hogy nagypapámat ne sorozzák be, de Szálasival már nem tudott megegyezni, így nagymamám visszaköltözött Pákozdra – annyi ruhája volt, mint az egész falunak, a ruhákat elásták, de végül mindet ellopták – nagyapám pedig különböző helyeken szolgált. A konzul felajánlotta nagyapámnak, hogy feleségével együtt elmehetnek vele Svédországba, mert ő – amint versenylovai is elhagyták az országot – diplomáciai úton elmegy, de nagyapám azt mondta, hogy ő sehol sem lesz hontalan.
Amerikai fogságba esett. Azt gondolta, hogyha jól dolgozik, előbb mehet haza. Tévedett. A nagy bajuszú Szabó József egy évvel korábban jött haza, vele üzent, hogy él. A német-svájci határon egy fogolytáborban volt szakács. A táborban annyi orvos és nővér volt, mint rab, mert újságírók és fotósok naponta érkeztek dokumentálni az állapotokat. A tábor parancsnoka mindig azt mondta, hogy "gyerekek ezt csináljuk", "gyerekek azt csináljuk". Nagyapám átvette tőle és évekkel később ezt használta. Nagyapám még látta, amikor a tábort lelocsolták benzinnel és három helyzetjelző rakétával lángra lobbantották. 3 amerikai gyakorlóval tért haza. Egyet hordott, másik kettőt elvitte Tolnába, zsírra és egy lóra cserélte.
1950-ben megszületett egyetlen fia, az én apám. Nagyanyám nagybátyjának telkére költöztek egy szoba nagyságú házba, művelte a földet és lakodalmakat főzött. Az egyik ember úgy fizette ki lánya lakodalmát, hogy kettejük egy-egy lovát egy boronavas elé kötötték, így gyorsabban ment a munka. Az ember már nagyon unta az árnyékban üldögélést és kicsit átvette a munkát. Nagyapám levette a cipőjét, amerikai surranót, hogy kiöntse belőle a homokot, de amikor felnézett, a távolban már csak egy lovat látott. Odament és a földön feküdt a lova, valamint az ember is. Villám csapott beléjük. Az ember olyan szerencsétlen volt, hogy a villámcsapás idején éppen lehajolt, hogy kivegyen egy kukoricatövet és megfogta a vasat, szörnyethalt. A lovat pedig nagyapám meszet áruló kereskedőktől vette. Kiderült, hogy a hámban fém is volt, így villám sújtotta a lovat is.
Az agárdi Nádas étterem könyvelője ott volt az egyik lagzin, ahol nagyapám volt a szakács, elhívta az étterembe dolgozni. Ezután egyik étteremből a másikba hívták dolgozni. Székesfehérváron a Hágiban volt szakács, majd az Ősfehérvárban. Elvégezte a szakmunkásképzőt és letette a mestervizsgát is. (Amikor anyám a tanulója lett, megmondta, hogy ő lesz a menye.) Sokan ismerték, sokan szerették. Őrzök egy naptárlapot – annyira biztos helyen, hogy most nem is találom – amelyen arcképe és egy receptje volt. Néha dolgozott Budapesten, apuval együtt, de akkor még olyanidők voltak, amikor egy paprikás csirke az Ősfehérvárban 35 Ft-volt, a várban viszont 70 Ft, és két hét alatt annyit kerestek a fővárosban, mint máskor egy hónapban.
1976 júniusában, amikor megszülettem, nagyapám már súlyos beteg volt. Vérszegénységével régóta betegeskedett, az tette tönkre a hasnyálmirigyét is. Vak volt, amikor kezébe vett és azt mondják, egyszerre volt boldog, hogy kezében tarthat és elkeseredett, hogy nem láthat. Még abban az évben, augusztusban, meghalt.

Lehet, hogy ez a baj: türelmetlen vagyok. Nem tudom kivárni, hogy megtörténjen, hogy eljöjjön az ideje. Tudni akarom, kontrollálni, mind a jót, mind a rosszat. Sohasem bízom eléggé a jószerencsémben, és sohasem bízom eléggé önmagamban, hogy bármi történik, megoldom, hogy bármi történik, valaki elkap. Elkap, mert szeret, mert fontos vagyok, mert számára a legtermészetesebb, hogy elkapjon. Úgy érzem, én vagyok a legfeleslegesebb dolog a világon. Nem akarok senkit sem terhelni magammal, még akkor sem, ha szeret. Egyszer talán megbánja, hogy szeretett, hogy adott, hogy vigyázott rám. Talán egyszer (megint) megkapom, hogy ő nem is ezt álmodta volna, csak én voltam, akinek nem lehetett nemet mondani, csak én akartam. Amit én vállaltam, nekem kell teljesítenem. Nekem kell dupla hatost dobni... Közben olyan súlytalannak érzem magam, sehol sem tudok sokáig megmaradni és kitartani. Egy idő után minden szűk: gyerekkoromban imádtam a garbót, után viszont voltak évek, amikor úgy érzetem, megfojt, egy ideje viszont megint szeretem. Nem vagyok képes felnőni, minden csak játék, de gyereknek túl felnőtt, felnőttnek viszont túl gyerek vagyok.

Én újra és újra megdöbbenek, mennyire hasonlóak vagyunk, ő roppant jól szórakozik rajta. Mindkettőnket megnyugtat, hogy nem egyedül vagyunk hülyék. Beszélgetünk, a lendület, mint csendes orvgyilkos lecsap rám, megforgatom a kerekeket és az egész gépezet mozgásba lendül.

Narancs-piros tunikámban és khaki zöld nadrágomban sétáltam, mert nem volt kedvem békávézni ebben az őszi napsütésben. A Nyugati tér és az Oktogon között fejemre esett a boldogság, akárcsak egy rakoncátlan cserepes muskátli. Fejbekólintott és elkábított. Fél szívvel az álmodott kertben voltam, málnatövekről és ribizli bokrokról egyeztettem a faiskolával. A zöldségesnél brokkolit, a kisboltban tojást és sajtot vettem. Főzni volt kedvem, sajtos brokkolit. Jó hangosan elindítottam Für Anikó: Nőstény Álom CD-jét, a brokkolit megmostam, rózsáira szedtem, majd félig megpároltam. Három tojást összekevertem egy nagy pohár tejföllel, 15 dkg sajttal, kevés sóval és frissen őrölt borssal. Még 6-7 dkg sajtot lereszeltem. Begyújtottam a sütőt, közepes hőfok, és már szedhettem ki a brokkolikat a kivajazott tűzálló tálba, ráöntöttem a tojásos masszát, majd rászórtam a reszelt sajtot és kb. fél órát sütöttem, amíg a tetején a sajt ropogósra sült.

Vacsorára szépen megterítettem, fehér szalvétával, vörösborral (gyereknek cukros szélű pohárban málnaszöppel), de amikor kinyitottam az ajtót, a varázslat kisurrant az érkezők mellett...

Nagy üres felületekre vágyom; térre, amit nem tör meg a zsúfoltság; üres konyhapultra és terítő nélküli asztallapra; mértani pontossággal elrendezett könyvekre és egyformán hajtogatott törölközőkre; fehér falra, egyenes vonalakra, szabályos formákra; frissen pucolt, fényes ablakokra; üres szemeteskosárra; fiókokra, amelyek mindent lenyelnek és elrejtenek a tekintet útjából. Tiszta vágólap kell, hogy fejem zsúfoltságát kipakoljam, szeleteljem, sózzam, megsüssem, vagy éppen kidobjam.

Üres perceimben, mondjuk békávézás közben, elképzelem, hogyan fogom majd elmesélni, mondjuk lekvárfőzés közben, unokáimnak a régi időket, azokat, amelyek most nem is olyan régiek. Kicsit elámulnak majd az ismert nevek hallatán, kuncogni fogunk a soha meg nem írt történeteken és talán egy-két történet tovább fog száll az ő unokáikhoz is. Lényem egy másik darabja viszont az gondolja, hogy elillanok majd, mint a vasárnapi rántott hús illata.

Egy lóugrással azt a lehetetlent képzelem el, hogy hazajövök és finom, forró töltött paprika vár itthon, puha kenyérrel és nekem nem kell semmi mást tennem, csak megenni. Anya kitálalja, sok mártást szed, mert azt nagyon szeretem, elém teszi, kedvenc kanalamat adja hozzá és még egy szelet kenyeret is vág nekem.

1923. szeptember 2-án született nagypapám. Az anyja egyedül szülte meg az istállóban, majd elájult. Az éppen arra járó szomszéd vágta el a köldökzsinórt.

Mihail Afanaszjevics Bulgakov naplója: 1923. szeptember 2., vasárnap
"A cservonyec árfolyama ma, Isten segedelmével, 2050 rubel (2 milliárd 50 millió). Nyakig ülök az adósságan. Pénzem alig, a jövő komor.
Tegnap beállított hzzánk Szofocska az anyjával, a férjével meg a gyerekével, Szaratovba tartanak. Holnap kell tovább indulniuk gyorsvonattal. Ott, ahol a család élete hajdan olyan gyönyörű volt, most nomád élet, nyomasztó nélkülözés várja őket.
Ma Katajevvel kimentünk Alekszej Tolsztojhoz a dácsájára (Ivanykovóba). Rendkívül nyájas volt. Egyedül a modora nyomasztó, az a bohém manír, ahogyan ő és a felesége a fiatal írókat kezelik.
Mindezért persze kárpótol valóban kiemelkedő tehetsége.
Amikor Katajevvel eljöttünk, egészen a gátig kísért. Félhold világított, csillagos, csendes éjszaka volt. Tolsztoj arról beszélt, hogy meg kellene alapítani a neorealista iskolát. Egészen nekimelegedett:
- Esküdjünk a Holdra...
Tolsztoj bátor, mégis támaszt keres bennem és Katajevben. Az irodalommal kapcsolatos gondolatai mindig helytállóak és találóak, olykor egészen nagyszerűek.

*

Időnként, mint most is, fellobban bennem némi erő és önbizalom, örökös depresszióm és múlt iránti vágyódásom közepette, az átmeneti zsúfoltság eme ostoba helyzetében, e förtelmes ház förtelmes szobájában. És hallom, mint csap magasra bennem a gondolat, és elhiszem, hogy sokkalta jobb író vagyok bárkinél, akit ismerek. Ám mostani körülmányeim közt, lehet, hogy semmi sem lesz belőlem."

Unokahúgomtól kaptam egy üveg szederbort (Brombeer wein). Könnyű és zamatos itóka, rubin pirosan csillogot az üvegpohárban. Az utolsó kortyoknál megsajdult a szívem, hogy most, amikor rákaptam az ízére, már-már bódítóan a fejembe kezd szállni, üres a pohár és holnap nem tudok venni néhány újabb üveggel, mert Németországból hozta és az utóbbi időben ott is ritkán lehet kapni ezt a fajtát.

Ültünk az asztalnál, ittuk a bort és beszélgettünk.

Belső szoba - Nagyiéknál a bejárat és az aprócska előszoba után balra kell fordulni, hogy az ember a konyhába, illetve onnan a kis szobába jusson. Általában ezeket a helyiségeket használtuk. Régen a konyhában volt egy kályha, amelynek vaslapján mama néha megfőzött egy-egy levest. A kis szobában is régen kályha volt, de most már egy ideje konvektorok vannak az egész házban.
A ház utcára néző ablakai mögött is szobák vannak. Az első szoba a régi tiszta szobának felelt meg. Tisza, lakatlan és nyáron kellemesen hűvös. Amikor már nagyobb voltam, a vakációk idején ott aludhattam. Az ágynak ugyanolyan zöld huzata volt, mint a székeknek, apró kockás. Ha vendég érkezett, mondjuk a gróf és a családja, akkor ott ettünk.
Ebből a szobából nyílt egy másik. Én már nem emlékszem rá, de volt néhány év, amikor igazán használták. Talán a falak még emlékeznek a két kislány sírására és nevetésére. Én már csak arra emlékszem, hogy könyvek álltak stócban és már nem használt, de még kidobhatatlan dolgok voltak ott. Mama ott tartotta a citerát is. Ez volt a legrejtélyesebb szoba, oda nem mehettem be egyedül.
Azt hiszem, hogy az a szoba mindent tud családunkról és ha elég időt töltenék ott, akkor én is tudnék mindent. Talán olyan dolgokat is, amelyeket nem akarok tudni. Amit gyerekésszel nem tudtam összerakni, amiről nekem nem beszéltek, lassan mégis kiderül. Beszélgetünk unokahúgommal és az emlékek egyre nagyobb képpé állnak össze, a kontúrok már nem elmosódottak, hanem élénkek, olykor fájdalmasak.

Kedden apával töltöttem egy napot. A műtét után alig ismertem rá az én erős apukámra. Sebezhető volt, mint egy kisgyerek, vagy egy nagyon öreg ember. Sokat beszélgettünk, ilyen se sűrűn esett meg eddig velünk. Most figyeltem csak meg, hogy apám szeme ugyanolyan, mint amilyen az anyjának volt, a barna szemeken opálosan csillog a fény. Amikor felnőtt lettem, hirtelen összementek a dolgok. Apa és anya már nem voltak olyan magasak és a cseresznyefa törzse már nem volt olyan óriási, mint régen. Mostanság észreveszem a fák növekedését, emlékszem mekkora volt 10 évvel ezelőtt és most, hogy már nem nyúlok, csak öregszem, könnyebben nyomon tudom követni a változást. Látom apám, anyám és öcsém változását is. Észreveszem, hogy öcsém miben hasonlít anyámra, vagy hogyan veszti el kölykös vonásait, de arról fogalmam sincs, hogy én kire hasonlítok. Nem ismerem fel szememet, orromat, arcom formáját, vagy akaratom erősségét másban.

Hasonlóságot felfedezni egy másik emberrel mindig öröm, de valamiért az unokahúgommal rájönni, hogy mennyire egyforma anyagból gyúrtak minket, sokkal jobb.

Ültünk a Holdudvarban, a régi margitszigeti casino helyén, de akárhányszor látom, a sárga lampionjellegű képződményeket egyszerűen nem bírom szépnek találni. A Hold gyönyörű volt a budai házak felett, egy két elmázolt ecsetvonás híján akár a Sebaj Tóbiás megidézett valósága is lehetett volna. Ő sört ivott, én Sangria-t, mert a sört nem szeretem. Az úszó EB reflektorainak fényében számtalan bogár repkedett, egy jobb horror történetet meg lehet volna komponálni a látványból. Nekünk is voltak történeteink. Ugyanazzal az apró részletességgel beszéltük meg életünk (feszítő) mozzanatait, ahogy a mosónő átnézi és kiüríti a nadrágzsebeket. Az egyiknél azt kérdeztem, hogy megírhatom, ő azt mondta, hogy persze. Mindig félek más történetét megírni, kicsit tolvajlás szaga van, de amikor egy újabb pohár sör és Sangria után megkérdezte, hogy tényleg megírod?, tudtam, ez is olyan fátum szerű dolog, ami ellen nem érdemes tiltakozni.

Úgy írom ezeket a sorokat, hogy alatta még üres a papír, de tudom, hogy ott lesznek azok a betűk, szavak, amelyek elmesélik a történetet. Nem tudom, hogy mások mikor szoktak ajánlást írni. A kész művet ajánlják valakinek, aki fontos életükben, vagy már az első betű előtt tudják, hogy minden, ami az után következik, legyen az siker, vagy bukás, ugyanúgy megosztható azzal a szeretett személlyel.

Mielőtt bármit írnék, köszönöm a tegnap estét és szeretettel dedikálom neked ezt a történetet, hiszen lényegében a tied, még akkor is ha én krónikás módon itt-ott megváltoztattam.

Hosszúra nyúlik ez a bevezető, magam sem hittem volna, amikor elkezdtem írni – én vajon végigolvasnám? (Most keltem, éjszakai meztelenségemben ültem a gép elé, és nem akarok addig semmi mást csinálni – na jó, a pasim főzte kapucsínót már megittam, kakaó is volt a tetején -, amíg ki nem írtam magamból az egészet. Lehet, hogy rövidebb lesz, mint az eddig leírtak.)

Majdnem szerelem

Szeretettel KA-nak

Hideg téli reggelek voltak. A város még aludt, amikor a körúton lépteimet szaporáztam. Néha semmire sem gondoltam, csak mentem az uszodába, utána a gyárba, néha viszont egy fuldokló túlélési vágyával mantárzam, hogy szeretnék egy pasit. Homályosan derengett fel előttem, milyen is legyen. Gondoltam, nem árt, ha hasonlítunk, ha szeretem, ha szeret és megmozdít bennem valamit. Fáztam. Pont úgy éreztem, ahogyan a mézesmázos ponyvában írják, akartam egy férfit, aki átölel, aki felmelegíti egész lényemet. Mindig fáztam. Otthon a lakásban, a gyárban a gép előtt, az utcán, még barátok között is. A medencében viszont soha. A levegőt vízre, nyomorult kis életemet lebegésre cseréltem.
Aznap csak két kilométert úsztam és - ilyeneket az ember egyszerűen nem tudja elfelejteni - amikor kiszálltam a medencéből, ott állt a törölközőm mellett. Mintha nekem teremtették volna és szinte még rajta volt a csomagolás és a piros masni is. Azonnal szerelmes lettem. Első rövid beszélgetésünket számtalan közös úszás és egyre hosszabb beszélgetés követett. Megtudtam mindent a munkahelyéről és a családjáról is, arról, hogy milyen úgy az élet, ha az ember apja horvát, anyja magyar.
- A nővérem együtt él a fiával. - mondta egyszer.
- Ilyen korán szült, hogy már gyereke van? – kérdeztem meglepődötten, majd kibogoztuk, hogy nem gyereke, hanem pasija van a nővérének. Bonyolult volt végigragozni, hogy a fiújával.
- Ti ezt hogy mondjátok? – pontosította nyelvtudását.
- Hogy a barátjával. – mondtam és úgy éreztem, hogy ezek az apró pontosítások, a világ definiálása egyre közelebb visz minket egymáshoz. Persze tévedtem. Kezdeti lelkesedésem lassan kétségbeeséssé, majd mélységes csalódássá torzult. Volt egy lány, aki a legalapvetőbb trükköket vetette be, azon a kicsit nyafka hangon, és a fiú kajálta, mint maci a málnát. Mi még mindig elég gyakran elmentünk úszni és titkos dolgokat osztottunk meg egymással. Egyik vasárnap templomba mentünk. A templomi csend és ének, az ima körénk tekeredett. Ilyenkor reményeim újraéledtek, hogy talán minden, ami nem történik kettőnk között, csak véletlen, csak idő kérdése. Beszélgetéseink sem rövidültek. Amikor nem találtunk választ egy-egy apró, de lényeges kérdésre, rendszerint azzal zárt, hogy majd megkérdezi a barátjától, mert ő igen okos és sok mindenhez ért. Ráhagytam. Nem kutattam a szavak mögött, élveztem, hogy vele vagyok és amikor elbúcsúztunk, mindig utána néztem, hogy még egyszer megbizonyosodjam róla, hogy van és tényleg vele voltam.
Hiába jött a nyár, én újra fáztam. Belőle távoli csillag lett, amit el nem érhetek, de felejteni sem tudok. Észrevétlenül koptak ki életünkből a közös úszások és beszélgetések. Augusztus dereka lett, és ebédidőmet kicsit kiszélesítve - este ledolgoztam - a Balaton átúszásra készültem. Majdnem kiugrott a szívem, amikor megjelent mellettem. Elképedve elemezgettem érzéseimet és arra jöttem rá - közben beszélt hozzám, de nem is igazán hallottam - hogy nem a boldogságtól kalapál így szívem, hanem az ijedségtől. Ő viszont egyre csak mesélt.
- Kirándulni voltunk. 35 km-t gyalogoltunk és még hegyet is másztunk.
Anyám illemre nevelő szavai miatt kicsit szégyelltem magam, de nem tudtam arra figyelni, hogy miről beszél, fejemben TUNK-ok visszhangoztak.
- Kivel voltál? – próbáltam természetesen és udvariasan feltenni a kérdés, de akkor már gyomromat kezdte csavarni a felismerés.
- A barátommal.
- És ő fiú vagy lány?
- Lány…- felelte azzal a zavarral, amikor az embertől valami evidens dolgot kérdeznek.
Eszembe jutott, hányszor beszélt nekem a barátjáról és én nem értettem. Kedvem lett volna nevetni. Kinevetni minden félelmemet, aggódásomat, reményemet és csalódásomat. Csak otthon jutott eszembe, hogy amikor elváltunk, nem néztem utána.

Persze írhatnék arról is, milyen szánalmas, ami megint kialakult a goldenblog körül, meg mindenkinek van a véleménye (tudod, akárcsak segglyuka) és azt hiszi, hogy az övé valamivel fontosabb, mint a többi. Lamentálhatnék arról, hogy toleranciáról, empátiáról és szabadságról - szabad véleménynyilvánításról - papolunk, miközben mindenkiben egy kis diktátor őrjöng, követeli saját igazát, nem tudja elfogadni, hogy másnak más a szép, és felháborodik, ha nem az van, amit ő akar, de közben Sehallselát Dömötör módon nem képes beszélgetni, vitatkozni és hallgatni.

Egyébként is Mérő ígért egy tánctanárt arról, hogy az nem tolerancia, amikor ráhagyom a másikra, amit mond, de közben rendíthetetlenül meg vagyok győződve saját igazamról.

Szóval inkább a paprikás krumpliról értekeznék. Szerintem akkor lesz igazán finom, ha sok hagymával és igazi szárazkolbásszal készül, kevés csípős pirosarannyal és őrölt római köménnyel. (Hagymát kevés olajon megdinsztelem, pirospaprikát teszek rá, hozzáadom a felkockázott krumplit, megsózom, felöntöm vízzel és főzöm.) Ahogy anyám és nagyanyám, én se teszek bele tarhonyát, csak paradicsomot és a végén hagyom a lábasban kicsit lesülni. Tulajdonképpen csak azért szoktam főzni, mert a kovászos uborkához a legjobb főfogás.

Azért a rend kedvéért tisztázzuk: 

Idén ugyanúgy gondolom a goldenblogot, mint tavaly, amikor nem válogattak be a 100 közé, csak most keserűség helyett meglepődtem, mert nem hiszem, hogy egy év alatt ennyit változtam volna. (Persze változom, de nem így.) Abban viszont biztos vagyok, hogy akik tavaly örültek, most bosszankodnak és simán megszavaznának nekem egy élve elégetést. Persze, biztosan jó móka a köpködjük Myreille-t, de szerintem ízléstelen és igencsak dacossá tesz. Ez az én blogom, azt írok bele, amit akarok, arról írok, ami engem foglalkoztat, ami velem történt, és mivel senkit sem kényszerítek rá, hogy olvassa, teljesen felesleges habzó szájjal fröcsögni. Igen, nyilvános, lehet véleményt mondani és én ezeket a véleményeket elolvasom, átgondolom, de senki ne várja, hogy vadidegenekkel kommentekben fogom megvitatni gondjaimat, vagy érzéseimet, mert azokat pasimmal és barátaimmal szoktam. Ízlésről, filmekről, könyvekről szívesen beszélgetnék, sőt kíváncsi is vagyok mások véleményére, gondolataira, tapasztalataira, de ott a kritikák kimerülnek annyiban, hogy egy érzéketlen idióta vagyok, aki úgy mond véleményt, hogy semmihez sem ért. Ezt viszont én nem tekintem vitalapnak. Akik szeretnek, néha írnak levelet és gondolom szavaztak, de ők sem ismernek igazán, mert a szavak önálló életet élnek, összekeverednek az olvasó képzeletével, álmaival és létrehoznak valakit, aki én vagyok és mégse. (Minden léleksimogatás jólesik, minden ütés erősít.) Akik régen ismertek, belegyömöszöltek egy skatulyába és nekik sokkal jobb, ha nem mászom ki onnan. Ez az ő túlélési stratégiájuk. Az egyém viszont a blog, az írás és a dac. Sokszor sokat kozkáztatok, hogy úgy éljek ahogy szeretnék. Végletek között feszülök, néha pofára esem, néha szárnyalok és néha a hozzám legközelebb álló emberek sem értik, hogy miről és miért írok. Ilyenkor megkérdezik, én pedig elmesélem. Ezerszer mondtam, hogy a blogom önzőség, szeretek írni és szeretek mindent, amit hozott. Nem nyertem díjakat - racionálisan esélyem sincs, hogy nyerjek - viszont kaptam egy olyan életet, amilyenre mindig vágytam.

Reggel álmosan kelt. Ezerszer megfogadta, hogy éjfél előtt elindul az álmok mezejére, de a nyári forróság és a magány éppen azokra az éjszakai órákra szűnik meg. Éjszaka sohasem sürgető az alvás, nem kínzó a fejfájás, viszont ilyen reggeleken a kávé sem hoz lendületet. Vissza akart bújni, de ahhoz sem volt kedve. Már elindult, amikor olajos víz fröccsent rá és apró pöttyök baljós stigmaként ragaszkodtak hozzá. Délelőtt a hetes buszon megtalálta jókedvét, azután majd’ szétpattant az ötletektől. Ismeretlen kedvesség és szeretet ölelte magához, majd olvasott valamit és kucorgott. A test legmélyén, a harmadik borda árnyékában. Bűzös leheletek szórtak rá átkot, fázott, pedig Budapesten hőségriadó volt. Beletörődött, hogy könnyen megítélik és a (buták magabiztosságával) sárral dobálják, ilyenkor mégis remeget egy kicsit. Belső vacogás. Dühe régen elszállt, túlélési stratégiájához tartozott, hogy nem áll le vitatkozni arról, hogy milyen is ő. Igen, olyan, amilyennek látják. Valakinek szép, valakinek csúnya, valakinek okos, valakinek buta, valakinek kedves, valakinek elviselhetetlen. Minden végletet és szélsőséget felfedezett magában. Később a barna füzetből Dosztojevszkij és Gabriel García Márquez idézetekkel szórakoztatta magát, sőt előkerültek Federico García Lorca versei is. Egészen kimelegedett, sőt a táskából még az angyal varázslata is előmászott.

Vártam a szellőt, vártam az estét, vártam, hogy csituljon az öröm, hogy ne fájjon a szúrás.

Te azt mondod, hogy élsz, én azt, hogy gondoltam rád, mégis ugyanaz.

Eszembe jutott, hogy ennek a mondatnak az egész történetét le kellene írni szép kerek mondatokkal, bevezetéssel, befejezéssel és tanulsággal, de végül meghagytam a hosszú csendet és a semmi fölötti feszülést, mert azt kedvelem legjobban ebben a történetben és ebben a mondatban, hogy mennyire másként tudunk reagálni ugyanarra a helyzetre.

Szavak

A lány Nicole Krauss könyvét A szerelem történetét olvasta és kifejezetten szerette azt a részt, amikor Alma elmeséli, milyen volt amikor Misha-val hóbarlangot építettek: "A bejáraton át kék fény jött be. A vállunk összeért, ahogy ültünk. - Egyszer talán elviszlek Oroszországba. - mondta Misha. - Sátorozhatnánk az Urál-hegységben - mondtam - vagy a Kazah-sztyeppén. - A leheletünkből kis felhők szálltak beszéd közben. - Elviszlek abba a szobába, ahol a nagyapámmal éltem - mondta Misha -, és megtanítalak korcsolyázni a Néván - Megtanulnék oroszul. - Misha bólintott. - Majd én megtanítalak. Első szó. Dáj. - Dáj. - Második szó. Rúku. - Az mit jelent? Előbb mondd! - Rúku. - Dáj rúku. - Dáj rúku. De mit jelent? - Misha megfogta a kezemet, és megszorította." A lány becsukta a könyvet és arra gondolt, hogy annyit kellene írni a fiúnak sms-ben, hogy Dáj rúku. Vajon mit jelenthet? Próbálta felidézni azt a néhány orosz nyelvleckét abból az időből, amikor még kötelező volt oroszt tanulni, de semmire sem emlékezett. A fiú viszont érteni fogja. Lehetetlen módja a nevetségessé válásnak, hogy olyat mond, amit nem is ért. De Misha megszorította a Alma kezét. Misha-nak fontos volt. Misha hallani akarta. Misha szerette Almát. Ez biztos. Végül is ez olyan, mintha úgy emelné a tétet, hogy nem is látta a kártyalapokat. Rettegett a nevetségessé válástól. Elküldte a Dáj rúku-t, mert valamilyen megmagyarázhatatlan módon fontos volt, majd várt. A fiú nem jelentkezett. Napokig készült a lány, hogy majd felolvassa ezt a részt a könyvből, elmeséli a sürgető és gyomorszorító érzést, ami arra ösztönözte, hogy elküldje azokat a szavakat. Pár nappal később a fiú felhívta, oroszul beszélt hozzá. Nem látta az arcát, nem értette a szavait, próbált a hangjára figyelni, de az idegen nyelv eltorzította. Talán csak képzelte, hogy nevetett a hangja. A lány azóta minden nap elküldi a fiúnak a Dáj rúku-t. Ha boldog, azt képzeli, hogy ez egy ígéret, ha rossz napja van, azt gondolja, hogy minden nap nevetséges módon elismétli, hogy az asztalnak négy sarka van.

Egy másik lány elolvasta ezt a történetet. Mosolygott, de a Dáj rúku nem ment ki fejéből. Éjszaka hozzávackolta magát férjéhez és mielőtt az álom messzire vitte volna őket megkérdezte. - Te sokat tanultál oroszul, emlékszel, mit jelent a Dáj rúku. - A rúki kezet jelent. - mondta a férfi, a lány pedig elmesélte Alma és a másik lány történetét. - Akkor egyszerű - kezébe vette a lány kezét és megszorította. A lány elalvás előtt magában néhányszor még elismételte, hogy Dáj rúku és mosolygott, mert ő már tudta, hogy a másik lány az ismeretlen szavakkal pont azt kérte, amire szüksége volt.

Mindig várom haza, de ma valahogy jobban. Ma tarkómon érzem az elmúlás leheletét. Kilenc - véletlenül lett ennyi - fekete cseresznyét rendeztem sorba egy fehér lapon, majd kusza betűimmel ráírtam: Szeretlek! Csók: Miri.

Kisboltban péksüteményeket válogatok. Azon gondolkozom, hogy tökmagos, vagy "szotyis" rozskiflit vegyek. Mellettem egy idős néni is válogat, és amikor ugyanolyan kiflit teszek a zacskóba, mint ő, megszólal:
- Ezt a férjem nagyon szereti, én sajnos nem tudom elrágni.
- Én is a pasimnak válogatok... - mondom, de valahogy nem tudom folytatni. Nem is ismerem őt, nincs időm beszélgetni, mert rohannom kell, a pasim mindjárt indul, nem akarom reggeli nélkül elengedni.
Ott állunk egymás mellett és a péksüteményeket nézzük. Ismét ő szólal meg:
- 57 éve jól szolgálom a férjem.
- 57 éve házasok? – kérdezem teljesen feleslegesen, majd hozzáfűzök még egy idióta "nagyon hosszú idő"-t.
- A férjem 84 éves, én most múltam 81. – folytatja a néni, és én egyre inkább nem tudok mit mondani. Erre mit lehet mondani? Hogyan lehet otthagyni egy idős embert, aki valamit mesélni szeretne nekem? Motyogok valamit és a zűrzavart kihasználva hátraosonok a hűtőhöz, majd rohanok haza a reggelivel.

De a néni itt maradt velem akárcsak a tegnapi pacsirta. Ismerkedjünk lovakkal program keretében néhány órát egy tanyán töltöttem. Lovászfiúval beszélgettem, fáról sárgabarackot ettem, egyre jobban nem értettem, hogy miért is élek én Budapesten, és láttam egy pacsirtát. Jobban mondva kétszer láttam. Először amikor megérkeztünk, utána pedig velem szembe telepedett le a kerítésre.

Annyi minden történik velem nap mint nap és mégis azt érzem, hogy a pacsirtának és a néninek volt valamilyen üzenete számomra és én nem értettem meg. Mintha mindkét formában ugyanaz a "valami" akart volna velem kommunkálni. Mindkét találkozás alkalmával valahogy más volt a világ, halkabb, láthatatlanabb, de a madár és az öreg hölgy élesebb, pedig annyi érdekes dolog történt: láttam magam egy ló szemében, lovakkal ismertem, kaptam egy rozsdás patkót, beszélgettem, szócsatáztam, embereket fedeztem fel, megtaláltam azt a szoknyának álcázott rövidnadrág, amit régóta keresek, de nem volt a méretemben...

A postabélyegző szerint 938 DEC 30-án adták postára a következő lapot. Az író (nagyapám öccse) rosszul gazdálkodott a hellyel, így a levél fölé írta a jókívánságot és így ilyen az olvasata: Boldogújévet kívánok! Tisztelettel írom ez a pár soraimat hogy a legjob egéségben találjon fel magukat. Ara kérném magukat ha lennének szivesek küldeni egy szép újévi ajándékot egy pár keztyűt! Tudatom magukal hogy a mutkori levelüket meg kaptuk! Csak kérem a sziveségüket Kedves bátyám és ángyikam! Isten velük. Ferenc.

A képeslap címzéséből tudtam meg, hogy hol szolgáltak a nagyszüleim és hol kapták a teáskészletet, ami rendes konyhára várva éppen egy dobozban időzik. A jövő héten elmegyek megnézni a házat, remélem, hogy soha nem számozták át az "Andrási u."-at.

A legrégebbi képeslap 1914-ből származik. És dédpapám öccse írta: Kedves Bátyám és ángyi! Tudatom veletek hogy folyó 1 évre ismét vissza értem Novára. Továbbá tudatom veletek hogy a szabadságomból már aligha lesz valami, mert el megyek altiszti iskolába Nagyváradra, az azonban hogy mikor még biztosan nem tudom, ugy beszélik hogy szeptember 15-én nyillik meg. Tehát ha nem elöbb, akkor szeptember 1-től kérek 8 napot s akkor talalkozhatunk. Különben hogy vagytok? Nekem a fürdő használt. Hogy van Anna? Az említett fenyképet majd el küldöm és adjátok ... (itt olvashatatlanul elvékonyodnak a betűk) ... öcséd

Nem tudom, hogy a két testvér találkozott-e, úgy sejtem (a dátumokból), hogy nem. Dédapám azokban a napokban olvashatta ezt a lapot, - másik oldalán egy széknek támaszkodó délceg katona áll -, amikor lánya születése után együtt volt családja. Fél év jutott nekik, mert nem sokkal később, talán pár nappal később, kitört az első világháború és ő még abban az évben meghalt a fronton.

Elfelejtett dobozból kipotyogott néhány régi képeslap és velük együtt múlt egy szelete. Ahogyan időrendbe próbáltam állítani az üdvözlőlapokat észrevettem, hogy ugyanazzal a dátummal, ugyanarra az ünnepre néha több képeslap is érkezett...

Fogadja kedves Annuska
jo kivanataimat. az
Isten éltesse nagyon
sokaig és adjon nagyon
nagy boldogsagot
név napjara űdvőzli
Péter
(934 VII 24én)

Kedves Annuskám fogad sok jo
kivánságomat születés napod
alkalmából sok örömet
és boldogságot kivanok
tiszta szivemből
szeretettel sokszor csokol
Péter
(935 II. 14)

Kedves kis Nusikam
fogad Szívélyes űdvözletemet
névnapod alkalmabol
sok szepet és jot kivanok
messze tavolbol
sokszor csokol a legnagyobb szeretetel
Péter
(935 VII ho 25 én)

Kedves Nusikam!
Boldog uj evet
kivanok.
szeretettel sokszor
csókol Péter
(935 dec 31.)

Kedves Péter.
Fogad sok jó kivánatomat
születés napod alkallmával
sok örömet és boldogságot
kivanok szívből!
Szeretettel sokszor üdvözöl
Annuska
(936. X. 5 én)

Kedves Péter!
Kellemes és boldog husveti
ünnepeket kívánok a
távolból. sok üdvözletell
Annuska
(937 márc 26.)

Kedves Péter! Születés
napod alkalmával
sok örömet és öröké tarto boldogsagot
kiván Annuska
(937 X 5.)

Péter 1913. október 18-án született és 1976. augusztusában halt meg. Anna 1914. február 14-én született és 1998. október 3-án halt meg. 1938-ban házasodtak össze, 1950. szeptember 4-én született meg egyetlen gyermekük, aki a keresztségben a Péter nevet kapta és aki az én apám.

Zsonglőr

Ismertem egy zsonglőrt, aki képes volt vékony pálcikákon egyszerre húsz tányért pörgetni. Évekig előadta ezt a számot és a közönség mindig lenyűgözve nézte, nekem viszont mindig összeszorult a szívem. Csak a reménytelenséget láttam, amivel egyik tányértól a másikig rohan és sohasem ér a végére, mert amikor az egyiket mozgásba hozza, egy másik kezd el kacsázni, és akkor odarohan, menti a menthetőt, majd a következőhöz, majd a következőhöz, mindig csak rohan, mindig megment valamit a bukástól, közben pedig nem hallja a zenét és nem látja a nézők csillogó tekintetét. Csak rohan, rohan, rohan, egyik tányértól a másikig, próbálja egyensúlyban és lendületben tartani az összes tányért. Nem tudom, hogy hány éves volt, a légtornászok szerint még nem töltötte be az ötvenet, viszont az idomár azt mondta, hogy legalább hatvan, nekem nyolcvan éves öregembernek tűnt azon az estén. Minden szokásosan kezdődött. Feltette a pálcikára az első tányért, megpörgette, majd letűzte. Megfogta a másodikat, megpörgette, pálcikára tette és letűzte. Várt, megmozgatta az elsőt, majd a másodikat, majd megfogta a harmadikat feldobta, elkapta a pálcával, megpörgette, letűzte és így ment mind a húsz tányérral és közben újra és újra egyensúlyba hozta a kacsázó, lassuló tányérokat is. Amint feltette a huszadikat, rohannia kellett az elsőhöz, majd a másodikhoz, a harmadik majdnem leesett, de még éppen időben mozdított egy keveset a vékony pálcán. Volt egy tökéletes pillanat, miután a negyedik tányért ismét megmozgatta. Nagyon rövid volt ez a pillanat, de akkor tényleg minden rendben volt, ám a hatodik tányér elkezdett kilengeni. Egyre lassult, a nézők visszatartották lélegzetüket, pergett a dob, de a zsonglőr nem mozdult. Úgy tűnt, a semmit kémleli. Felhördült a nézőtér, amikor az első tányér leesett és kettétört, az utolsó tányérnál viszont néma csend volt, még a zenekar is elfelejtett játszani. A zsonglőr ott állt a törött tányérok között, mosolygott és meghajolt. Azóta nem hallottunk róla. Valaki azt mondta, hogy beállt tengerésznek egy halászhajóra, de a pletykás Marcsi azt mondta, hogy diliházban van és egész nap a falat nézi ugyanazzal a mosollyal, amivel a földre hulló tányérokat nézte.

néha hívlak, néha űzlek,
átkergetlek saját árnyékodon
át a halálon, át a halálomon
és ott talán elárulom az álmaimat

Pár napja, egy konyhai beszélgetéssel kezdődött. Így van ez, nők a konyhában, sütnek-főznek, közben félszavakkal megbeszélik a legnagyobb lelki válságokat. Majd elfogy az összes étel, maradnak a piszkos tányérok és a gondolatok, amelyek újra és újra előbukkannak a villamoson, vagy az éjszakai hatoson, vagy reggel, álmos pislogás és forró tea kortyolgatása közben. A kérdés tisztul, formálódik, míg éles késként végül a lélek titkos zugaiba hatol, ám ott nem cifra körmondatokat talál, nem is könyvet, hanem egyetlen érzést, ami olyan egyszerű, mint a negyvenkettő.

És a pünkösdirózsa is hullajtja szirmait

"Én mindig mindent késő kapok meg."

Hetek óta készült az utazásra és elképzelte, ha ott lesz, majd szed egy csokor virágot a lánynak. Néhány szálat a kerítés melletti rózsaszínből és fehérből, de legalább fél tucattal a vörösből. A csokor szélére tesz még néhány méregzöld levelet is, és este a lány szobát átjárja majd a virágillat. Elképzelte, hogyan járja be keze a lány testét, amit ugyanúgy ismert, mint a kert összes apró zugát, felidézte, milyen benne lenni, és érezte a kielégülés utáni frissességet, amikor a lány feje mellén van, ő haját simogatja és a jövőről mesél.

Nehezen szabadult el, mindig volt valami sürgős és halaszthatatlan, csak a csokor, a lány és a közelgő boldogság mentette meg a kétségbeeséstől. Este érkezett, már sötét volt a kert, a hold is fekete felhők mögött rejtőzködött.

Reggel korán kelt. Megborotválkozott, azt az arcvizet kente magára, amit a lány annyira szeretett. Inget vasalt, cipőt fényesített. Rámosolygott tükörképére és arra gondolt, hogy egy régi életben most brillantint kenne hajára. Megfogott egy kést és a virágoskertbe indult. A kutya úgy ugatta, mint az idegeneket. De akkor már nem hallott és érzett semmit sem. Állt a sötétzöld bokrok előtt és földre hullott pünkösdirózsa szirmokat nézte. Még mindegyik őrizte gyönyörű színét, de már az enyészet szeretői voltak és gúnyolódtak vele, akárcsak a száron megmaradt ék alakú csészelevelek. Túl későn érkezett. Legalább háromszázötven napot kell várnia, amíg a kipattanó zöld gömbökből virágcsokrot vihet a lánynak, és akkor, talán, időben érkezik és minden olyan lesz, amilyennek elképzelte. Háromszázötven nap és ugyanennyi éjszaka, végtelenül hosszúnak tűnt. Azt se tudta megmondani, hol lesz holnap, vagy holnapután.

- De komolyan, téged érdekel ez a nagy katyvasz? Akarsz többet tenni értem, mint boldognak lenni?
- Többet teszek érted...

Éjszaka indulok. Fejemet a párnába fúrom, testem takaró alatt melegszik, kilépek ebből a valóságból. Az álom lesz valóságos és alvó testemet magam mögött hagyva, egy kőkerítés mellett sétálok. Kezemben könyv. Találkozóm lesz és arra gondoltam, a várakozást majd olvasással töltöm el. A sok esőtől még tavaszi zöld minden, hiába járunk már a nyárban. Könnyű szellő ügyes keze megsimogat, tarkómat csiklandozza, és távolról, nyíló rózsák illata szalad felém. Látom a fát. Ősöreg. Még sohasem jártam itt, de tudtam, ide kell jönnöm. Találkozóm lesz. Itt és nem máshol. Úgy érkezem meg a fához, mint régi ismerős. Az emlékezés deja vu-je nehézzé teszi szívemet. Nem jártam még itt, de tudom milyen télen, amikor hó ül az ágakon, ősszel, amikor a levelek narancsvörös színbe öltöznek és lehullnak, ismerem tavasszal, amikor a rügyek, mint vágytól izzó mellbimbók, feszülnek, szétpattanni vágynak, és ismerem nyáron is, amikor a lombkorona árnyéka vigyázza az utazó álmát. Peregnek a percek, nem figyelek a könyvre. Eszembe jut egy másik fa. Egy fiatal, törzsénél két hatalmas kővel. Régen sokat jártam annál a fánál, törzse olyan vastag volt, mint a csuklóm, hüvelyk- és középsőujjammal körbe tudtam fogni. Most már biztos felnőtt korba lépett, akárcsak én. De az is lehet, hogy valamikor a tomboló szél, kicsavarta, kettétörte. Peregnek a percek, csak a szél zörgeti a füvet és a leveleket. Ma se jött, akit vártam, mennem kell – érkezik a reggel. Bezáródom a fába, fekete minden, egy hangot hallok, de nem kívül, hanem a fejemben. Ha egyszer elérlek, örökre megtartalak, ígéri. Mosolyogva ébredek, de nem a boldogság, hanem a szelíd elnézés rajzolja mosolyom. Ősöreg leszek, mint a fa, mire elér hozzám, tudom.

Anyám tett íróvá, szó sincs itt semmiféle önkifejezésről. (Akar önkifejezni a fene.) Anyám hallgatása tett íróvá, nem az, ahogyan beszéltünk a dolgokról, hanem éppen az, ahogyan nem beszéltünk. Én viszont nem tudok hallgatni, a világ dolgait ugyanúgy fel kell böfögnöm, és újra megrágnom, mint a tehénnek a zöldet. Nekem kellenek a szavak. Szavakba kell öntenem, ami megtörtént. Anyámmal nem beszéltünk. Hallgattunk. A kimondott őszinte gondolatok, tépelődések, fájdalmak mocskosabbak voltak a pokol szennyesénél. Nem lehetett kimondani semmit, mert ha nem mondtuk ki, akkor nem is létezett. Semmi. És akkor a semmi rágta a lelkem, de én ezt nem bírtam. Írni kezdtem. Hálás vagyok anyámnak, mert sohasem lettem volna író, ha sokat és őszintén beszélgetünk.

Nevetve mondom, hogy engem nem ütne meg. Érzem, sőt biztosan tudom, hogy nem olyan ember. Kegyetlenül őszinte, de előbb szaggatná darabokra a lelkem, mint a testem. Mindegyikbe másként hal bele a nő, a nagyobb kockázatot a test szétszaggatása jelenti.

Állok a forró zuhany alatt, pár perccel múlt dél. Vajon hány ember zuhanyozik ilyenkor? Ilyenkor jönnek a legjobb és legelképesztőbb gondolatok. Majd megírom, gondolom, hogy a túléléshez kell, hogy tudjam, melyik férfi ütne meg, és melyik állna ki mellettem, ki ölne meg és ki halna értem. Egyszerűen meg kell éreznem, hogy mit rejt hét lakattal őrzött ajtók mögött, mert ha felpattannak - egyszer felpattannak, nincs mese -, akkor olyan kevésnek tűnik a jószerencse.

Fülemben dobog a szívem, szokatlanul tompa az utcazaj. A hír - nem valakiről, hanem róla szól -, mint üvegbura ölel körbe.

"Az eddigi információk szerint a nőt régóta ostromolta szerelmével a férfi, de a nő nem viszonozta az érzelmeket. A férfi ezért - eddig tisztázatlan körülmények között - megölte a nőt, majd magával is végzett, elvágta saját torkát. A vérrel borított földszinti lakásban számos körülmény mutat arra, hogy a gyilkos mindenképpen végezni akart áldozatával."

Legszívesebben bőgnék, de csak közös emlékek csorognak a fejemben. Egyébként végtelen csendem. Figyelmetlenül kilépek egy autó elé, elejtem a piros ribiszke dobozt és a fagyott piros golyók szétszaladnak a világba, mint megannyi megfagyott vércsepp. Ekkor elerednek a könnyeim, az emberek kedvesen néznek rám, ugyan mi értelme van sírni egy doboz ribizli miatt...

Némaságom belső falát üvöltve verem, ordítok, hajamat szaggatom. Istenem, ne csak büntess, mondd el bűnömet is. Mint ketrecbe zárt oroszlán, dühösen faltól falig megyek. Egyedül olyan kevés vagyok, mégis annyi minden feszít.

Nyakamba szakad nehézségekkel vánszorgok, pedig annyira szeretem a könnyű lépteket és a táncot.

Megbűvölve nézte kezét és átlátszó bőre alatt futó ereket. Egészen kékek volt, mint egy emlékében őrzött szempár. Nem lélekszakadva rohant át több mint ötven év emlékein, nem csapkodták lelkét a régi fájdalmak, egyszerűen csak ott volt azon a kanapén és hatalmas könnycseppek gurultak végig az arcán. A kék szempárban nem látott se szánalmat, se dühöt egyszerűen csak figyelte őt. A többiek azt mondták, hogy hazudik, hogy elvesztették benne bizalmukat, de senki sem hallgatta meg. Senkit sem érdekelt, hogy egyszerűen elfelejtette azt a fránya bizonyítványt, hogy ő nem is gondolt arra, hogy visszakapta. Ő nem akarta letagadni, hiszen nem is tudta, hogy a visszaosztott ellenőrzőben benne vannak azok a csúf hármasok és négyesek. Azon az estén ott a kanapén szeretett volna belesüppedni a megértés puha ölelésébe, végre azt hallani, hogy ami történt az nem az ő hibája, hogy ő semmiről sem tehet, vele csak úgy megtörtént ez az egész. Egészen jól kezdődött, végre valaki meghallgatta és nem azt vágta a fejéhez, hogy hazudik, de azután minden rosszabb lett: azt mondta - és kék szeme nem változott -, hogy nehezen hihető, hogy nem nézett bele az ellenőrzőbe, amikor visszakapta, hogy képtelenségnek hat, hogy az osztályban nem beszéltek a félévi bizonyítványról, de ha mégis így van, akkor szörnyű, mennyire figyelmetlen és mennyire nem érdekli a suli és a tanulás, hiszen azt tudta, hogy a félévi bizonyítvány miatt szedték be az ellenőrzőt. Itt már nem volt kibúvó: vagy hazug volt, vagy flegma. Megsértődött, grimaszolt, elvonult, és a kék szempár szigora sohasem érhette el, hiszen mint addig bármikor, most sem változott semmi, ügyesen surrant ki szülei figyelmetlenségének kiskapuján.

Elhatározások mentén egyensúlyozom, már csak egy piros, japán napernő hiányzik a kezemből. Rajtam kívül senik sem tudja, mennyire felesleges igyekezetem. (Jól vagy? Megvagyok... Ugyan, mi mást mondhatnék a telefonnak?) Tudom, hogy le fogok esni, már érzem testemen a zúzódások és törések nyomát. (A szív hogyan törik szilánkosra, ha nincs is benne csont?) Egyensúlyozom reflexből, egyensúlyozom, mintha ez lenne a dolgom, mintha nem tudnék zuhanni. Ugrani gyáva vagyok - persze én azt gondolom, az túl direkt és felesleges lenne -, de lépés lépés követ és nem jön az az egy elhibázott, amivel megkezdődik a zuhanás...

Újra és újra ugyanaz a pokol.

átlátszó emberek – tizenkettedik

Emberek jönnek el hozzám, és arról kérdezgetnek, hogy előző életükben mik voltak, hogyan éltek, hogyan haltak, mi történt velük. Mintha bármit is számítana ez, amikor azzal nincsenek tisztában, most kik ők, megoldatlan feladatok között vergődnek és éppen ezért jövőjük sincs. Reménykednek, hogy múltjuk megmenti őket, vagy leveszi vállukról az elrontott élet felelősségét, közben rettegnek az önbeteljesítő jóslatoktól. Azt mondják, hogy tudni szeretnék az igazat, de ehhez gyávák, mert ha tényleg tudni szeretnék az igazat, akkor nem engem faggatnának, hanem jó mélyen önmagukba néznének. Egyszer végre kinyitnák a szemüket és körülnéznének, úgy igazán, és többet nem hazudnának sem önmaguknak, sem a világnak. Fel sem fogják ésszel, hogy ha valami rosszat tettek, akkor nem teszik jóvá egy ugyanolyan mértékű jóval. A ló egyik oldaláról a másikra esnek, és közben persze a lovat hibáztatják azért, mert nem tudnak a nyergében ülni. Valóban van egy életfeladat, de ez nem olyan, mint a matematika érettségi és bizonyítvány sincs, ahova beírják az érdemjegyet. Helyesebben van bizonyítvány: az életük, és nem kellenek különleges képességek, hogy ebben a bizonyítványban olvassanak. Egy kérdés és egy őszinte válasz: Boldog vagyok? Ha igen, akkor bizonyossággal tudom, hogy jó úton járok. Ez persze nem jelenti azt, hogy néha nem leszek boldogtalan, nem lesznek kétségeim, de ha ott megtanulom, amit meg kell tanulnom, akkor ismét boldog leszek. Nem elég tudni, mit kellene tenni, vagy mit lehetne tenni, hanem végig kell csinálni, az elódázott, elkerült élethelyzetek újra és újra lecsapnak. Mondhatnám, hogy nem lehet hatványozni, amíg a szorzással gondok vannak. Egyik lépés a másik után jön, az élet, a sors, a végzet, az Isten - hívhatjuk akárhogyan - adja a feladatokat, nekünk a megoldással kell törődni. Néha bosszankodom, hogy a tenyerüket, a csillagokat, vagy az emlékeiket kutatják a jelenük helyett, hitet remélnek, de önmagukban sem hisznek, elbuknak és átkozódnak. Tulajdonképpen önmagunkat kell megtanulni és felfedezni. Nem azt, milyenek voltunk, vagy milyenek leszünk, hanem azt, hogy milyenek vagyunk.

átlátszó emberek – tizenegyedik

Kívánni könnyű. A düh és a vágy felkacag, a kívánság konkrét alakot öltve kiszalad fejemből, de amikor ez a kívánság a véletlen palástja mögül a nyakamba harap, megijeszt, egyetlen mozdulattal összetöri a jövő fénnyel játszó üvegvilágát. Én hívtam létre ezt a valamit, ami nem mutatja alakját, nem ígér semmit, nem mond semmit, csak ott áll a sarkon túl, néha kidugja fejét, néha szörnynek látszik, néha pedig csodás lehetőségnek. Érzékszerveim cserbenhagynak, nem tudom, hogy tényleg látom, vagy csak délibáb csalja meg szemem, csak véletlenek összejátszását túlkombinálva saját magam csapom be saját magam. Az utam kettévált - talán én hívtam életre ez a másik utat, talán mindig is ott volt. Az egyiken az ígéret izgalma, a másikon az ismert biztonsága hívogat, valamelyik a boldogságba visz, valamelyik a kétségbeesésbe. Régi emlékek rohannak meg, mint károgó vén banyák és idegesítően suttognak fülembe: az egyik azt mondja erre, a másik azt mondja arra, és mindegyik fene biztos a saját igazában. Most egy kicsit leülök. Nem gondolkozom, inkább várok, megvárom ki jön az egyik és ki a másik úton, de ha ilyen jól megy nekem a teremtés, talán teremtek egy harmadik utat, egy igazit.