Ez így pont jó

Könnyek között

Éjszakai műszak

Úgy dörög az ég, mintha Isten egy hatalmas, de vékony alumíniumlemezt rázna. Unatkozik az öreg, mert néha dob egy-két villámot, néhányat pedig egy-egy felhőben durrant el.

Szélúrfi is mérges, csapkodja az ajtókat, töri az üvegeket.

Gonosz kis felhő

Gonosz Kis Felhő ült a fejünk fölé. Ismerek gonoszabb kis felhőt is, de ez nem vigasztal. Szóval ez a Gonosz Kis Felhő úgy jön velem, mintha nélkülem már nem is élhetne. (Pedig élhetne.) Kitartóan lebeg a fejem felett és megbabonázza a dolgokat, azaz minden elromlik és az elromlott dolgok javítása közben még rosszabb lesz minden. (Eddig volt egy rossz vécétartályunk, most már van egy falból kiálló csöpögő vezetékünk. (Ezzel kettőre nőtt a csöpögések száma a lakásban.) Van egy vadiúj vécétartályunk, ami ráillik a csőre, viszont nem kompatibilis a vízvezeték szélességével.) A Gonosz Kis Felhő miatt semmi sem jó. Nem működik a kommunikáció. Kifut a kávé. Lábam kisujjával belerúgok a kád sarkába. Szétfeszít az elégedetlenség.

Nem tudom megunni

Szeretlek Miribogyó!

Naponta többször elmondja ezt a mondatot, nekem pedig ugyanolyan boldogság, mintha akkor mondaná először.

Főtt kukorica és paradicsomszósz

Tépkedtem le a csőről a leveleket és megrohantak az emlékek. Gyerekkoromban mindig nagy mulatság volt a kukoricaszedés. Pici voltam még, a kukoricaszár jóval magasabb volt, mint én. Reggel érkezett a lovas kocsi, én felülhettem a bakra és tartottam a gyeplőt, utána pedig a csűr előtt dobáltam le a kukoricacsöveket. A következő hetekben nagyanyámmal morzsoltuk a kukoricát. Szerettem, mert nagyon látványos és szapora munka volt meg vicces volt tekerni a morzsolót, bár nagyanyám kézzel hatékonyabb volt, mint én a vas gépezettel. Ma már nincs a kert végében kukorica, nem áll a csűr és nagyanyám se él már. Ilyenkor mindig megpróbálom elképzelni, hogy mi lesz velem húsz év múlva. - Annyit megyek előre az időben, mint előtte vissza. - Ötletem sincs. Nem tudom, hogy hol fogok élek, mit fogok csinálni, de abban se vagyok biztos, hogy élni fogok...

Mi a rendszámod?

Fél éjfélkor lassan, de határozottan elkezdett összeszűkülni a gyomrom. Nem vette fel a telefont. Nem volt még itthon.

Csak az üzletben felejtette, csak elszórakozta az időt és később indult. Még nem késik... Nem, nincs semmi baj, nyugtatom magam, de közben azon jár az eszem, hogy ilyenkor kit kell felhívni, kit tudja megmondani, ha esetleg balesetet szenvedett és kórházba vitték. A lerázhatatlan Myreille már készülődik, kiderítem, ha leszakad az ég is, miközben egyre inkább elhatalmasodik rajtam az aggódás. Még fél óra és felhívom a rendőrséget, alkudozom magammal. Tudom az autó típusát, színét, de nem tudom a rendszámot. Úristen, mit csinálok, ha kórházba került. Kitől kérjek segítséget? Taxit hívok és odamegyek, egyértelmű. Inkább nő, mint baleset. Persze, ha nő, akkor elválok. Hülyeség, sokkal jobban szeret, hogy nő legyen, úristen, akkor csak a beleset lehet. Talán nem sérült meg, csak az autó tört össze. Fülelek. Nem, nem a lift. Most viszont mozog a lift. Kicsit várok. Nem gyullad a folyosón a lámpa, nem ő az. Hol lehet? Este nincsenek sokan a boltban. Biztos elszötymörögte az időt. Később indult, mint mondta, bement vásárolni... Mi lehet a rendszám? Az első betűre emlékszem... Éjfélkor telefonálok, nézzenek hülyének, nem érdekel. A felesége vagyok, csak megmondják, ha történt valami. Csak tudják, ha történt valami... Ha törént valami akkor tudják, hogy engem kell értesíteni? Van erről valamilyen nyilvántartás? Megint megmozdul a lift. Fülelek. Gyullad a villany a folyóson. Hallom a lépteit. Nyitom az ajtót.

- Amikor rájöttem, hogy bent hagytam a telefont, tudtam, hogy aggódni fogsz - mondja -, de tudhatnád, hogy mindig hazajövök.
- Mi a rendszámod? - kérdezem és átölelem.

Kiborulás

Darvas Iván: Lábjegyzetek

Tavaly szülinapomra a férjem öccsétől megkaptam Darvas Iván Lábjegyzetek című könyvét, de csak idén június 3-án kezdtem el olvasni. Azért késlekedtem, mert olyan kevés az idő és olyan sok az olvasnivaló, ráadásul egyre többször veszem el az új könyvek áradatában. Pedig tudom, mindig így van, hogy a sok-sok könyv közül azok a legkedvesebbek, amit valaki azzal ad a kezembe, hogy ő szereti, olvassam el én is. Ilyenkor láthatatlan és definiálhatatlan titkot, világának egy kicsiny darabját osztja meg velem.

Most, hogy ezen gondolkozom, sorra jutnak eszembe a könyvek és az emberek. Valakivel évek óta nem beszéltem - messze mögöttünk vannak a főiskolás évek;  csak egyszer találkoztunk és beszélgettünk át egy napot; egyszerűen elsodródtunk egymástól -, de a könyvespolcomon álló könyv valós és létező kapocs, amelyet nem rág meg az idő és ha megsemmisülne - ez az egyik legnagyobb félelmem, hogy az összes könyvem elég. Nem is tudom, hogy Faludy hogyan volt képes téboly nélkül háromszor elveszíteni könyvtárát -, akkor mindent újra megvenném. Akkor is meg szoktak rohanni az emlékek, ha az antikváriumban találkozom egy-egy régi ismerőssel. Mármint könyvvel, a többi csak emlékezés.

Azt is nagyon pontosan tudom, hogy melyik könyveket kaptam a nagyapámtól. Nem tudom, hogy mi van velem, de mostanság leginkább a gyerekekre és az öregekre figyelek. Gyerekeket babonából nem fényképezek, öregeket viszont egyre szívesebben és közben mintha saját gyerekkoromat menteném meg magamnak. Otthonkákat, műbőr táskákat, ezernyi ráncot, történetet grófokról, háborúról, tehenekről és igazi tejről...

A Lábjegyzeteket is ezért szerettem, ellopott valamit az enyészettől és kaptam egy részt Darvas Ivánból úgy, ahogyan a szerepeiből sohasem kaphattam volna és megváltozott a világ, mintha a kaleidoszkópon fordítottam volna egy keveset. Nem tudok úgy gondolni a metró Astoria megállójára, hogy ne látnám a zsaluzás nyomait, még akkor is, ha nem látszik, és ne jutna eszembe, volt idő, amikor itt zsaluzott a nemzet színésze és persze az is, hogy a mi megpróbáltatásaink kutyafüle ahhoz képest, amit nagyszüleink végigcsináltak.

Myreille titkos élete

Már most tudom, hogy a következő sorok miatt a Political correctness mozgalom bármelyik tagja elevenen elégetne, de vannak dolgok, amelyekről csak nyersen és viccesen érdemes beszélni (írni) máskülönben elveszik a sava, a borsa, az íze és a szaga.

Új játszótársam akadt, aki Bak és buzi, és én elmondhatatlanul élvezem, hogy vele gátlástalan lehetek, mert úgyse fogja félreérteni pikáns szóvicceimet és beszólásaimat. Vele nem kell ketrecbe zárni magam, hogy a tisztességes három lépés távolságot megtartsam és rendes feleséghez méltóan ne incselkedjem. Pedig imádok incselkedni, imádok pasikkal igazán beszélgetni és imádom az intimitást, amikor várfalon belülre kerülök, amikor átlátok a hazugságaikon. Érdekelnek a férfiak, azt viszont már nincs kedvem elmagyarázni és olyan kevesen is értenék meg, hogy a szellemi intimitás nekem tökéletesen elég és akármilyen is a múltam nem kalandot keresek, hanem élmény- és lényfelfedező vagyok. Hiába tűnök csapongónak, szerelmes vagyok a férjembe - bármikor neki adom az utolsó, a legfinomabb falatot -, nagyon jó vele és sohasem kockáztatnám, hogy elveszítsem őt.

Buzi játszótársammal viszont minden hihetetlenül egyszerű. Általa új nézőpontból látom a világot, rengeteg új dolgot tud mutatni, röhögünk hasonlóságainkon (mindketten kavics-, tető-, fotó- zene-, tenger- és ex ákos-buzik vagyunk) és már elkezdtük megalkotni saját szavainkat. Csak mi értjük, hogy mit jelent a Jencike vagy! illetve a Ne legyél jencike!. Okos és helyes fiú, tetszik, ahogyan saját vágyairól beszél, érzem benne az állatot, el tudom képzelni szerelmesnek, ahogyan vadul és szenvedélyesen megharapja egy másik férfi ajkát.

Hazugság lenne azt mondani, nem számít, hogy buzi. Ugyanúgy számít, mint nálam a súlyfelesleg. Más testben, más billoggal, egészen más emberek lennénk. Kár lenne értünk...

Mielőtt szenté avatnám magam, elmondom, hogy komoly előítéleteim vannak a rajzolt szemöldökű és/vagy kilátszó, szilikon vállpántos melltartót viselő lányok, az ügynökök, a politikusok, a zebránál gyalogosoknak elsőbbséget nem adó autósok és a zsebesekkel szemben.

A boldogság rétegződése

Hosszú napok óta hársfavirágillat-buborék veszi körül a házat és a lakás nyitott északi és déli ablakai között, a kereszthuzattal együtt kavarog a virágparfüm. Reggel és este intenzívebb, ám mégse érzem az egész utcában. A kaputól 5 méterre csap meg, pont úgy, mintha egy erősen beparfümözött nő közelébe érnék, majd bűvkörébe ragadnék. Lassan a régi fotel is átveszi a hársfavirágillatot. Hosszú napok óta észre se veszem, hogy a város közepén és kicsit a tetején élek, meg se lepődnék, ha kilépve az ajtón, egy füves udvarban állnék. (A virágoskertben a pünkösdirózsák lehullott szirmai között lila, fehér és rózsaszín szarkalábak meg margaréták nyílnának.) A valóság közben annyi, ha kilépek az ajtón, hogy ott a keskeny gang meg a rozsdás korlát, tőlem pedig hat karnyújtásnyira, tehát elérhetetlenül, ott a cseresznyefa teteje és incselkednek velem a ropogós, piros cseresznyék, és sárga meg rózsaszín petúniák vetik bele magukat a mélységbe.

Jó helyen vannak a hangsúlyok, csupa lényeges apróságon. Mert nem sok fontosabb dolog van, mint amikor egy kétéves arra kér, hogy rajzoljak neki nagy sárga-kék vonatot, vagy segédkezem, amikor óriásgyöngyből nyakláncot fűz. Szerintem, elképesztően ügyesen csinálja, de amikor elsőre nem sikerül a madzagot a lyukba tuszakolni, megszólal: kicsit bénázok. Hallottam még egy gyerekszájat. A kiskölyök kinézi a hintaágyat, amiben éppen egy felnőtt fetreng és édes, csilingelő hangon megkéri: légy szíves, takarodj innen.

Elmondani nem tudom, hogy mennyire vágyom már, hogy a kiskrampusz elérhető, szerethető közelségbe kerüljön. Tudom, hogy nem a vicces beszólásaival kezdődik majd a dolog, hanem átmegyek etető és pelenkázó rabszolgává és az átaludt éjszakákat is elfelejthetem jó időre, de én mindezekkel együtt szeretném. Roppant mókás volt, hogy a fertility friend szépen kirajzolta, az elmúlt ciklusban a mézesnapok alatt voltam termékeny, sőt egy tesztelést is javasolt a születésnapomon. És ugye miért a hőmérsékleti görbém lenne normális? A hőmérsékletem marad magasan, de iszonyatos görcsök között nyilvánvalóvá válik, hogy nem kell tesztet vennem. Anya azt mondja, hogy ettől még akármi lehet, de én tudom, hogy nem. Azóta hőmérőzni sincs kedvem. Nem akarok semmilyen reménykedést, nem akarom még a reménykedés lehetőségét sem. Azért kezdtem el hőmérőzni, hogy tudjam, akármilyen leleteim is voltak az év elején, van peteérésem és rendben vannak a dolgok, csak ki kell várnom, hogy az Univerzum úgy rendezze és gyerekünk fogadjon. Hőmérsékleti görbéből csak utólag látszik a peteérés és nem is akartam én olyannal foglalkozni, hogy akkor szeretkezzünk, amikor termékeny napjaim vannak. Most sem akarok. Dupla hatost akarok dobni, véletlenül. Még akkor is, ha úgy tűnik, nem állok jól szerencsével. Közben pedig a szerencse és az Univerzum az, amire a legkevésbé van okom panaszkodni. A pasim fodrásznál volt, most jó rövid a haja, én meg egyre szerelmesebb vagyok. Volt egy döcögősen induló, majd frenetikus péntekem, csupa egetrengető aprósággal. Leküzdöttem a magyar bürokráciát - levágtam mind a hét fejét - és elintéztem az elintézhetetlent. Sőt azt is tudom, hogy az Univerzum megkapta a csónakom és már el is kezdte teljesíteni a kívánságaimat.

Egyszerű

Szereted a könyveket, adok neked könyveket.

Én pedig köszönöm.

(Nem először fordul elő, hogy elkezdek írni valamiről és a végén nem kerül ki a blogba, hanem lementem a cimtelen.doc-ba és mindig meglep, hogy az a valami egyre önállóbb életet él.)

Mindig a nők és az anyák jogairól beszélnek, de az aljas és buta anyákkal szemben ki védi meg az apákat és a gyerekeket? Apának lenni amúgy sem egyszerű...

Nyicsevo

Antikvárium után beugrottam rétest venni. Már napok óta azon töprengtem, hogy jó-jó ez a mézes körtés, de kicsit unom. Ma volt a hagyományos túrós, almás, meggyes, meggyes-mákos mellett epres és tejberizses málnás is. Én viszont mézes körtést akartam venni. Annyira a rétesekkel voltam elfoglalva, hogy majdnem felestem egy diplomatatáskában. Nem olyan volt, amivel anno a fiúk jártak az iskolába, hanem modernebb, műanyag csatokkal. Az előttem álló idősebb férfi éppen akkor mondta ki, hogy "nyicsevo" és nevetett. A nevetése ismerős volt. Az arcát nem láttam, a tarkóját viszont nem ismertem.
- Még kérek egy túrósat szalvétában. - mondta és oldalra nézett. Moldova, állt össze a mozaik és rögtön a kezét néztem. Szép kéz, egy író keze, de mielőtt mélyebben elmerültem volna a gondolatban, én következtem és megint a rétesekkel voltam elfoglalva.
- Porcukrozzam? - kérdezte az eladó.
- Csak egy kicsit. - feleltem.
- Így jó lesz? - szitálta lassan és finoman a porcukrot a rétesekre. - Az előbb volt itt egy úr és azt mondta, hogy nem kér rá cukrot, de én véletlenül mégis megszórtam. Rosszulesett, hogy a lány nem ismerte fel. Én sem sokat olvastam tőle, de a nagyapám szerette az írásait.

Kicsit később még Vámossal is "összefutottam".

Bármi lehet

Vettem ma egy régi fényképet, de most nem a kép, hanem a hátulja miatt. (Persze, ha nem lenne ilyen rövid eszem, akkor elég lett volna megjegyeznem a feliratokat.) Azt hiszem, hogy ez a mozzanat egy idő múlva életem fontos adataihoz fog tartozni. Utólag persze piszok könnyű lesz azt mondani, hogy ez a végzet, életed szövetében, nézd ott az a piros fonal, egyértelmű, hogy arra haladt, hiszen máshonnan nem is juthattál volna ide. Pedig ez a nap átlagosnak, szinte kihagyhatónak indult. Reggel hőmérőztem - még nagyon furcsa és szokatlan érzés -, majd bevezettem az adatot a szupertuti excel táblázatomba, lementem a boltba, hoztam a pasimnak reggelit és amikor kilépett az ajtón, elkezdtem túlélni a napot. Írni kellett volna, de inkább olvastam. Csak egy kicsit, mondtam magamnak... Megszólalt a telefonom és megkértek, hogy menjek el a jószagboltba. Azután így ment, újra és újra csengett a telefonom és a napom úgy kanyargott, mint a Moldva Cesky Krumlovnál. A végtelen időből csekély lett és írni is csak este hét után kezdtem el. Fontos nap lett. Bementem a jószagbolt melletti antikváriumba, megvettem a képet - az egyik régi nadrágom zsebében pénzt találtam -, ittam nyolc kincs teát és csuda jó híreket kaptam. Olyan ajtók mutatták meg magukat, amelyek létezését csak sejtettem...

Régi dolgok

Hétvégén kezembe került anya Terhesgondozási könyve, amiben szerepelt az első magzatmozgás ideje. 1976. február 1. Ez a legkorábbi "dokumentáció" rólam.

Azt már próbáltam elképzelni, hogy milyen érzés lesz, amikor bennem mozdul meg először a pulya, de arra még sohasem gondoltam, hogy milyen lehetett, amikor én mozdultam meg először anyuban. Meg úgy egyébként arra sem gondoltam, hogy mennyire egyek voltunk anyuval.

"Mindenesti

Remélem, ma is szép napod volt.
Sokat játszottál, finomakat ettél,
sokat nevettél, és ma is tanultál valami újat.

Aludj jól, álmodj szépeket.
Angyalok vigyázzák holnap is
minden apró léptedet.
És bárhová mégy, soha ne feledd,
hogy anya téged nagyon szeret!"

Hogyan kell jól meghalni?

Baracklekvár

- Milyen lekvár van az islerben?
- Barack.
- Akkor egy kardinálist kérek.
- De abban is baracklekvár van.
- Tudom, de abba az való.

Volt itt a Pozsonyin egy aprócska parfüm bolt, de talán már egy hónapja Star Wars szaküzlet. Ma, amikor elrohantam előtte és orrom megtelt akácvirág illattal - fogalmam sincs, hogy honnan jött - eszembe jutott, hogy anno, a rendszerváltás után néhány évvel, francia órán az osztályfőnökünk arról beszélt, hogy Párizsban a kis illatmintákat nem pénzért adják, mint itthon, hanem a bejáratnál osztogatják. Képzeletemben Párizs maga volt a Kánaán.

Nincsenek túl jó napjaim. Hatalmas erővel tudom csak magam a jelenben (a Mostban) tartani és pillanatról pillanatra rendül meg hitem, hogy a jó jót kap, a rossz pedig rosszat. Majdnem olyan vagyok, mint Earl, csak nem nyertem egy rakat pénzt és nincsen hosszú listám a jóváteendő bűneimről. De életemben először az egyik vetítésen nyertem egy pólót - sokszor elrejtenek ajándékokat a székek alatt - viszont odaadtam a melettem ülő kissrácnak. Vasárnap az egyik kéregető annyira zavarba hozott, mert már a megszokott módon söpörtem volna félre kérését, hogy adjak pénzt, de ő azt kérte, hogy vegyek egy kiló krumplit. Vettem és olyan suta voltam, hogy még itthon is lelkiismeret-furdalásom volt. Ahogy távolodtam, hallottam, odakiált valakinek, hogy van krumpli és a hangja fényes volt. Ma pedig a Blahánál megláttam egy vak fiút és beszélgetőpartneremet otthagyva mentem segíteni, mert egyszer egy eltéved vak lány mondta, hogy milyen nehéz ott tájékozódni. Elkísértem a metró lejáróig, ahol viszont morgott rám egy pasi - minden voltam, csak becsületes ember nem -, mert tömeg volt és én egészen a korlátig kisértem újdonsült ismerősöm és utána vissza kellett mennem. Szemben a tömeggel. Meg kitartóan küzdök a magyar bürokráciával is.

Nem is tudom, hogy mi kavarog bennem. Néha - egyre gyakrabban - azt érzem, hogy magamat megmenteni már nincs erőm, de másoknak olyan apróságok kellenek a boldogsághoz és olyan könnyű megtennem.

Elérhetetlenül távolinak tűnik, hogy gyerekem legyen és a meglévő/ megmaradt egy munkám mellé sürgősen jól fizető munkára vagy egy lottó ötösre van szükségem...

Aztán elmerülünk

"Müller Péter szerint a csecsemő sír, mert az élet nehéz és ő még tisztán látja elkövetkezendő életének a sorsfeladatát, a rá váró nehézségeket és fájdalmakat.

Hát ezért sír.

Aztán elfelejtjük és elmerülünk..."

2-es villamoson

Szalay utcai megállót követő kanyarban jutott eszembe - igen, pont akkor, tisztán emlékszem -, hogy vajon fáj-e a léleknek, amikor hozzákapcsolódik a testhez. Kéj és élvezet után a láthatatlan dolgok tengerében a lélek vajon fájdalmasan felkiált, mint áldozat a halála előtt? Az élet ajándék vagy büntetés? Vajon a lélek együtt keletkezik a testtel? Miért élek? Mit kap majd tőlem a gyerekem?

Nietzsche és jazz a Duna-parton

Hosszú és nem is akarom leírni, de Nietzschetől kerestem valamit és az találtam, amit az Ecce homoban írt: "Valahányszor elképzelem a tökéletes olvasót, minduntalan egy bátor és kíváncsi, hajlékony, furfangos és óvatos szörnyeteg - egy született kalandor és fölfedező - képe lebeg előttem."

Délután megpirult az arcom a Duna-parton. Európa jazzhíd - Budapest jam 2007. Először Balázs Elemér Groupot hallgattunk, sétáltunk másfél órát, majd Dés Lászlót hallgattunk. Mire Babosék beálltak, lement a nap és fáztam, inkább hazajöttem és vettem egy forró fürdőt.

Távolról úgy követtem magam, mint ahogyan egy turista elképzeli a Budapesten élők életét. Ott az a zöld pulcsis lány nevet a barátnőivel, felnéz a kettes villamosra és mosolyog, hogy milyen vicces a villamos egy méterrel a színpad felett közlekedik. Ásít egyet, kicsordul a könnye. Felszáll a villamosra és hazaindul, otthon megfogja megszokott bögréjét és forró teát iszik. Este saját szagú párnájába fúrja arcát. Holnap is ugyanazzal a villamossal fog utazni.

Árnyék galambbal

Tudom, hogy hülyeség, de néha megszeretem a nagy tető és nagy égszelet egy-egy részletét. Ugyanígy szeretek bele a pasim testének egy-egy apró részletébe. Térdén egy eddig fel nem fedezett hófehér hegbe, egy ősz hajszálba vagy éppen abba, ahogyan lenövő haja kacsásodik tarkóján. Ismerem, ezerszer láttam már, de mindig tartogat újat. Szerencse csupán, hogy a véletlenek összjátékában éppen ránéznem (éppen kinéztem) és felfedeztem valamit, amit azelőtt még sohasem láttam. Megismételhetetlennek tűnik a pillanat. A vaskorlát ugyanoltt áll, a heg ugyanott húzódik, de megváltoznak a fények, elmúlik a pillanat.

Hányat kell még aludni...

... hogy 31 éves legyek? Erre a kérdésre a legegyszerűbb válaszolni és ez a nap legérdektelenebb kérdése. Semmi sem fog változni, de legalább az életkorom prímszám lesz.

.... hogy az Együtt lehetnénk végre a hazai mozikban fusson? Furcsa nézni a karaktereket. Én úgy képzeltem, hogy a szakácsnak krumpliorra van, nem ilyen vékony és szép.

... hogy szaros pelenkát cseréljek és a játszótéren a ricsajból bármikor meghalljam, ha a gyerekem annyit mond, anya.

... hogy legyen egy ház meg egy kert, ahol nem csak átutazó vagyok. Nézegettem a lift előtti taposó fekete-fehér mintáját. Ismerem az összes lepattant sarkot, de amint elköltözöm, el is fogom felejteni. 

Boldog vagyok

Nem értem

Még mindig. Már megint. Egészségesnek érzem magam, de a leleteim mást mutatnak. Most a pajzsmirigyem hozott újabb változókat az egyenletbe. Egyre cudarabbul áll az öngyógyulási tervem meg a világképem. Jól vagyok és mégse. Valamit megint elhibáztam, de nem tudom, hogy hol vagy éppen mikor és persze fogalmam sincs, hogyan hozhatnám helyre. Tepperwein apó azt mondja, hogy a pajzsmirigy rendellenes működésének megszüntetéséhez meg kellene szabadulnom a belső nyugtalanságtól és megoldást kellene keresni a problémáimra. Fasza. Azt is mondja, hogy válaszoljak a következő kérdésekre: Milyen indulatokat fojtok el? Mi ellen harcolok megállás nélkül? Oké! Van elfojtásom. Egy. Kettő. A "szerencsekerék" újra és újra ugyanott áll meg. Az Egyből következik a Kettő. Nem kispályázom. Magamat zárom el. Boldog vagy, olyan régen hívtál fel bőgve, kérdezték a minap. Én eddig azt hittem, hogy boldog vagyok, de a leletek mást mutatnak. Tepperwein apó azt is mondja, hogy "a petefészek-problémák mindig azt mutatják, hogy a partnerrel való kapcsolat zavart, hogy nem áll fenn a teljes el- és befogadás készsége, amelynek során együttesen hoznak létre valami újat". Fasza. Belehalok, ha maradok. Belehalok, ha elmegyek. Nem tudom, hogyan lehet jobban szeretni. Nem tudom, hogyan lehet jobban szeretve lenni. Nem tudom magam megmenteni, meg kellene menteni engem. (Királylány vagyok én is, látod...)

Így nem frankó

Hogyan legyek jó? (3.)

Vasárnap este zsúfolt a kisbolt, a hátsó polcig ér a sor. Beállok a sorba. Előttem egy idősebb nő néha otthagyja kosarát és elrohan ezzel vagy azzal kiegészíteni. Ha halad a sor, előre tolom a kosarát. Most már mögöttem is állnak. Egy középkorú nő. Nézelődöm az édességpolcon, azon töröm a fejem, hogyan lehet kivenni a borosüvegből a bonbont. Egy kisfiú áll be mögém, mert a középkorú nő a hátsó polcnál válogat. Lassan halad a sor. A középkorú nő rárivall a fiúra:
- Te a sorban állsz?
- Igen. – mondja a kölyök megszeppenten.
- Akkor állj mögém. – osztja tovább a srácot. A gyerek mögé megy, néhány pillanatig hallgat, de végül kibuggyan belőle a kérdés:
- Miért álljak hátra?
- Mert előbb itt voltam. – mondja a nő egyre arrogánsabban és még hozzáfűzi – Meg különben is az anyád vagy a nagyanyád lehetnék.
Bennem egy Kis Hang elkezd üvölteni. Nem kóser ez így. Zavartan nézek körbe és ugyanezt a zavart látom a középkorú eladónő meg egy másik vevő szemében is. Egyikünk sem szól semmit. Szóljak, ne szóljak, birkózom magammal. Éppen én következem, amikor hátrafordulok a gyerekhez. Kezében négy adag 3 in 1 kávézacskót szorongat.
- Csak azokat veszed? – kérdezem tőle.
- Igen. – mondja alig hallhatóan.
- Akkor gyere elém. – A gyerek teljesen megszeppenve adja oda a pénztárosnak az apró zacskókat és a pénzt. Papucsos lábára esik a pillantásom, ő pedig annyit mond még, hogy az anyukájának viszi. Kér egy zacskót, a pénztáros és az eladó is különösen kedves vele. A boltban még a légy zümmögését is lehetne hallani, ha lenne légy. Kimegy a srác, én következem, a középkorú nő ugyanazon az arrogáns hangon szól hozzám:
- Ismerte ezt a gyereket?
- Nem.
- Akkor ezt miért csinálta?
- Mert úgy éreztem, igazságtalan vele és bántóan beszélt vele.
- Akkor miért nem kérdezett meg engem? Elmondtam volna, hogy ideges vagyok. Majd szét robbanok.
Nem kezdtem el neki magyarázni, hogy egy nálam húsz évvel idősebb nőt nem oktathatok ki, főleg akkor nem, ha ideges. Nem szül jó vért. Tudom, hogy így sem barátot, hanem ellenséget szereztem magamnak, de ez tűnt a legszelídebb megoldásnak. Apróbb vita alakul ki a boltban és akkor lepődök meg legjobban, amikor az eladó meg az egyik vevő is pártomra áll. Az eladó próbál azzal érvelni, hogy a kisfiú udvarias volt és amikor ő beállt a sorba, a nő nem volt ott. A nő csak azt hajtogatja, hogy ideges és feszült. Nem akarok vitatkozni. Fizettem, bepakoltam a szatyorba. Udvariasan elköszönök, mielőtt kilépek az ajtón. A nő csak hajtogatja, hogy ideges, az eladónő pedig biztatóan rám kacsint.

Hasonlóan éreztem magam akkor, amikor a Combinon utaztunk a pasimmal és az egyik széken egy hajléktalan zabált valamilyen gyógyszert és közben összehugyozta magát és a villamost. A pasim megkérdezte, hogy van-e jegye, nem volt, és a következő megállónál „lerakta”. Zsúfolt volt a villamos, mindenki az eseményeket figyelte, de senki sem szólt. Amikor a csöves leszállt és becsukódtak az ajtók, két férfi is odafordult a pasimhoz és azt mondta, hogy kösz.

Szóval Feldmárt olvasom. Két gondolat talált eddig nagyon. Azt hiszem, hogy mindegyiket olvastam már, de jó pillanatban jött az ismétlés.

"Mert egy jó Myreille-re nincs terv. Azt kitalálom percről percre."

"Minél többször tud az ember kis nemeket mondani, annál kevésbé kell nagy nemet mondani."

Félúton

Csorgó könnyek

Március tizenötödikén ültem a Mekiben, néztem a gyerekeket és egyszercsak elkezdtek csorogni a könnyeim.

Március tizenkilencedikén éppen lefeküdni készültem, amikor elkezdődött a tévében az Elboronálva. Csak ültem és csorogtak a könnyeim.

Hogyan legyek jó? (2.)

Azt hiszem, hogy végre megértettem valamit, amit már régóta mondogatnak nekem. Nem volt egyszerű menet, de az eredménye egy újabb felébredés. Csak most jöttem rá, hogy tudattalanul hányszor nem akartam megmutatni magam. Nem volt fontos. Maszatoltam és toporogtam. Az írás sokszor boldoggá tett, de gyakran fogyott a lelkesedés - főleg, ha munkáról volt szó -, egyre zárkózottabb lettem. (Igen, már én is érzem a paradoxont: zárkózott blogger, véleményét nem egészen vállaló (újság)író.) Most kérték számon rajtam, most értettem meg. Eddig azt hallottam, hogy meg akarok felelni. Egy fenét akartam megfelelni. Lényem egy kis, majd egyre nagyobb darabja, nem tartotta elég fontosnak magát, de erről nem vettem tudomást. A boldogság nem feszít szét, mint a düh. A boldogság jó, belesüppedek. Most (mégis) én feszítem szét saját magam. Nem csak próbálom, hanem feszítem.

Nagyon vártam Bertolt Brecht darabját A szecsuáni jólélek-et. Kíváncsi voltam, hogyan lehet az isteni parancsot betartani és közben nem beledögleni. Nem meglepő módon, nem lehet, a darab néha ripacskodásba csapott, de Tóth Ildikóért érdemes volt kockára ülni a seggemet.

Semmi és minden között

Egyre többször eszembe jut Van Gogh azon ötlete, hogy ő parasztfestő, a parasztokról készít litográfiákat és azokat majd jó pénzen eladja nekik. Azt hiszem, hogy ebből az időszakból származik Krumplievők című (híres) képe is. Az ötlet borzalmas. Nem is csoda, hogy ez az üzleti vállalkozás megbukott és egyetlen képet sem adott el. Ugyan ki szeretné saját nyomorúságos életét a falon nézegetni? Álomvilág kell a falra, varázslat és misztikum, valami szépség. A napraforgók sokkal jobban fogytak volna. Viszont milyen jól járhatott volna egy szerelmes férfi, akinek feleségét Van Gogh lerajzolta és ő megvette volna a képet. Talán, Van Gogh már egy kiló kenyérért eladta volna. Később pedig ez a szerelem felért volna egy lottó ötössel.

Néha, például ma, fogalmam sincs, hogy mire vagyok képes.

Azon is eszembe szokott jutni, hogyha Picasso unokája lennék és kaptam volna a nagyapámtól néhány képet, akkor azok milyen fontos képek lennének függetlenül attól, hogy egy-egy gyűjtő mennyit kínálna értük és közben milyen nehéz lenne ezekkel a képekkel érni, mert jó lenne a falon őrizni, naponta többször ránézni, de rettegnék attól, hogy betörnek és ellopják.

Az íróasztalrészletemmel szemben van egy keskeny fal. Régi képeslapokat gyűjtök ott. Olyan elveszett pillanatokat, amelyek régen unalomig ismertek voltak, de most már ritka kincsek. Pár hete két képpel bővült a sorozat. Találtam mindkét nagyapámról egy-egy jellemző pillanatot. Apai nagyapám szakácssapkában, egy fakanállal a kezében áll a sparhelt mögött, anyai nagyapám pedig egy várrom tövében üldögél és messziséget kémleli. A képeken egyidősek lehetnek.

Annyi, mint most én.

Már nem vagyok idegen ebben a városban

Megyek hazafelé a Jászairól a Pozsonyin. A teaboltos egy Kezitcsókom!-ot küld felém. Kicsit később a fodrász mosolyog rám és egy-egy Hello!-val üdvözöljük egymást. A könyvesboltból éppen kilép az üzletvezető lány és már csúszik is ki a száján a Szia!. Belépek az bejárati ajtón, összefutok a házmesterrel. Jó napot! Jó napot! Milyen szeszélyes, esős időnk van! Ne is mondja, ma már kétszer feltöröltem a bejárati ajtónál.

Kihagyott levegővétel

Hogyan legyek jó? (1.)

Éjjel egy körül

Délutánonként valaki zongorán gyakorol, én úgy hallom, a fal pólusaiból jönnek a kopácsoló hangok. Ilyenkor kikapcsolok minden zajt, csendben ülök a kanapén, ölelem a sárga párnát. Még sohasem képzeltem el, milyen lehet, aki gyakorol, csak azt tudom, hogyha előbújnak a hangok, kint lassan sötétedni kezd. Olykor megérkezik a szólista is. Egy feketerigó. Kiválaszt egy kéményt vagy az eresz peremére ül és rázendít. Messzebbről néha feleletet is kap, de mindig csak egy rigót látok. A hímet. Türelmesen megvárja, amíg kisettenkedem a fényképezőgéppel, illegeti magát, amíg fókuszálok és abban a holtidőben, amíg a gép dolgozik, elreppen.

Éjjel egy körül egy kád forró vízben üldögéltem és Csuang Ce-t olvastam. A ház csendes volt, a falból csak az álom halk szuszogása hallatszott és a lift se dörmögött. Csend volt. Az ellentétekről olvastam és azon járt az eszem, hogy vajon hol van zaj. Talán egy egyetemista buliban, gondoltam.

Éjjel egy körül gépfegyverrel lőtték a rendőrpalotát.

Szerelem

Pötty

Udvarias öngyilkosság

Csikorogtak a fékek és én még mindig ugyanott álltam. Emberek rohantak át rajtam, de én a döbbenettől mozdulni se tudtam. A metrósofőr arcán borzalmat láttam, pillanatok alatt éveket öregedet. Bocsánat, hogy megijesztettem, mondtam, de nem volt hangom. Senki se figyelt rám, mintha ott se lennék. Kérjük kedves utasainkat, sürgősen hagyják el a metróállomás épületét, mondta a forgalmis. Az emberek elindultak kifelé, nézelődtek, ráléptek a cipőmre, nem fájt, keresztül mentek rajtam, nem fájt. Mindenki az óráját nézegette. Felnéztem az órára, éppen fél nyolcat mutatott. Kipróbáltam, tudok-e menni. Biztonságiak kifelé küldték az embereket. Kipróbáltam, járni is tudtam. Odamentem a szerelvény elejéhez, lenéztem és nem láttam ott semmi mást csak a fényes síneket. Inkább kimentem a tömeggel. Számoltam a lépcsőket, éppen olyan fárasztó volt megmászni, mint máskor. Rendőrök futottak lefelé, utat adtam nekik. Jobb, ha nem szaladnak át rajtam, még valami bajuk lesz. Mellettem egy lány szorította fülére mobilját és remegő kézzel mesélte, hogy leállt a metró és ő késni fog. Éreztem a félelmét, csak most jutott eszembe, hogy miattam hány ember fog elkésni a munkahelyéről, hány program hullik darabokra, hány ember bosszankodik. Elnézést, nem reggel kellett volna, kiabáltam hang nélkül, legközelebb majd jobban odafigyelek.

Még sohasem láttam ekkora tömeget, mint a metrópótló megállójában. Mindenkihez odaléptem és elnézést kértem. Bocsánat! Bocsánat! Ne haragudjon! Elnézést! Ne haragudjon! Kérem, bocsásson! Ne haragudj! Bocs! Bocs! Elnézést! Bocsánat, erre nem gondoltam! Senki sem válaszolt, csak állt ott összeráncolt szemöldökkel, mogorván, haragosan. Feltámadt a szél, először jobb vállamat fújta el, majd egész testemet. Mintha a sejtjeim színes homokszemeké váltak volna, melyeket éppen most kap fel a szél. Egyre nagyobb lett körülöttem a hangzavar, mindenki rám haragudott, én pedig nem győztem bocsánatot kérni.

Fejjel a falnak

Csúnyán saját korlátaimnak rohantam és a belső feszültség megfojt. Annyira szerettem volna, ha ő őszinte vélemélnyt mond, ha segít szembenézni a tévedéssel és ügyetlenséggel, de csak átlátszó (kegyes) hazugságokat kaptam.

Piano

Tudok én szótlan is lenni. A fodrásznál, például, remekül megy. Nem érzek ellenállhatatlan késztetést, hogy karácsonyi és szilveszteri sztorikról csacsogjunk, vagy a teljes érdektelenségbe fulladva üres szócséplésre pazaroljuk a csendet. Szeretem a csendet, szeretem amikor mossák a hajam (ha gazdag leszek rendszeresen fodrásznál mosatom majd a hajam) és szeretem amikor zúg a hajszárító. Valakinek kellemetlen a csend, nekem a "muszáj beszélgetni" kellemetlen. A kozmetikusomhoz is vagy egy éve jártam, amikor elkezdtünk beszélgetni. (Azóta, ha telefonálok, nem kell bemutatkoznom.) Szerencsére a fodrászom – már legalább hatszor voltam nála – ugyanúgy szereti a csendet, mint én. Mellette viszont dolgozik egy pocakos, nagy bajuszú pasi, de még nem láttam ollót a kezében, csak újságot. Néha hírekkel szórakoztat minket (mi titokban forgatjuk a szemünket), néha viszont magánéletét traktálja. Ma a számítógépes játékélményeit. Amint belevágott a témába, elképzeltem, amint Quake-ben dauercsavarókkal támadó kisnyugdíjasokra vadászik, de kiderült valami Mario-ra esküdözött és az összegyűjtött bizbaszok rúpiára váltását fejtegette. Később áttért egy katalógus böngészésére és a fémradír valamint a macskariasztó nélkülözhetetlenségét bizonygatta.

Tegnap jutott eszembe – azt hiszem, ezerszer csak akartam, de végül egyszer sem írtam le -, hogy amikor Székesfehérvárra mentem, találkoztam egy vak lánnyal. Meglepődött, hogy milyen figyelmes vagyok. A legtöbb ember nagy hévvel szeretne segíteni neki, de nem szólnak a padkáknál, tócsáknál, lépcsőnél. Azt mondta, hogy mellettem könnyű menni és nekem ez olyan jólesett. Meséltem neki a világról, amit látok és megpróbáltam tapintással, hőérzettel leírni a vörösesbarna színt.

Deres almafa

Selmecbánya, Szlovákia

Szeretem ezeket az almafákat. Szeretem ezt a hiábavalóságot.

Radiátor

Gyerekkoromban, télen, fürdés előtt, anya mindig a radiátorra tette a pizsamámat.

Általános iskolában a radiátoron melegítettük a kiflit a zacskós kakaóhoz.

Próbálom elképzelni az öregséget, de olyankor mindig Feleki Kamill néhány mondata jut eszembe: "... már csak néhány kedves, aranyos, régi barát van körülöttem. Ez az öregkor szörnyűsége, hogy annyi mindenkit kell túlélni és ez annyi, de annyi fájdalom!"

Kihámozom magam ebből a sötét télből, mint kígyó a tojásból, de bárhova jutok, mindig beverem könyököm, térdem, fejem egy-egy újabb falba. Néha nincs is fal, csak a fájdalom szalad szívig ugyanolyan csalókán, mint az égből földre zuhanó villám.

A legszebb bók a legnagyobb teher, a legszebb kérés a leglehetetlenebb feladat. Siettetném én, de még hogy siettetném, de most nem hegycsúcsot kell meghódítani, hanem egy hétköznapi csodát véghezvinni. Illetve túljutva a dőreségen, egy hétköznapi csodát kell kivárni és örülni annak, amit a végzet tartogat...

Jó kalmár módján alkudoznék én az Univerzummal vagy Istennel, de ez sokkal bonyolultabb kérés, még nem tudtam leegyszerűsíteni.

Eh, régi nagy szerelem. Pár napja történt, hogy egy régi nagy szerelem szemét, kezét, arcát nézegettem, de idegen volt, mintha sohasem ismertem volna. Egy másik nagy szerelem tíz éve élt emlékeimben, néha gondoltam rá, vajon mi lehet vele, néha összeszorult a gyomrom, amikor egy idegenben őt véltem felfedezni. Ezerszer mosolyogtam ügyetlenségünkön, hogy ezerszer léptünk egymás felé, de mindig és újra elléptünk egymás mellett. Tegnap éppen karnyújtásnyi lett közöttünk a távolság és már nem akartam kinyújtani a kezem. Mintegy varázsütésre, ugyanolyan láthatatlanná váltak ezek a régi nagy szerelmek, mint házasságom az exférjemmel.

Pont úgy érzem magam, mintha szívem pasiknak elkerített kiskertjében összegyűjtöttem volna az elszárad egynyári virágokat, kigyomláltam volna az előbújó gazokat és a kertet most egyetlen facsemete uralná.

Azok a fránya erek pár hete felmondták a szolgálatot nagyapám jobb lábában, így jobb láb és élet között kellett választani. A láb ment. Évekkel ezelőtt a látás is ment. Ma, amikor beléptem nagyapámhoz a szobába, úgy találtam, mint ahogy emlékeimben találom legtöbbször. Ebéd után feküdt az ágyban és csukott szemmel rádiót hallgatott. (Hely hiányában az egyik könyvespolc a garázsba került, elléptem a kerekes szék mellett és a könyvek gerincét nézegettem. Hamvas Béla összes második kötete fényképszerűen égett fejembe. Boldogan nyugtáztam, hogy egyre több könyvet olvastam már a polcról. Régen mindegyik misztikus és ismeretlen volt.) Búcsúztunk - mindig úgy búcsúzom, hogy örökre - és nagyapám azt mondta nekem, hogy jó az a derű, ami bennem van. Mondja ő, aki pár perccel korábban éppen azt mesélte: "Délelőtt égett szagot éreztem, mondtam is nagyanyádnak, ne gyújtsa fel a lakást, mert most még menekülni se tudok."

Egy másik kép is fejembe égett. Végtelen szürkeséggel érkezett az este, amikor megláttam a fát. Fekete ágain már nem volt levél, csak a fa tetején virítottak a piros almák.

Proustnál a teába mártott madeleine íze idézi fel a régmúltat, nekem pedig éppen ez a történet az emlékezésről. Egy időben hetente kétszer jártam egy idős franciatanárhoz, de egyetlen igeragozás nem marad meg bennem olyan tisztán, mint amikor a madeleine-ekről mesélt. Franciaországban gyakran evett és amikor én jártam hozzá, akkor talált valamelyik nagyáruházban 20 db-os kiszerelesben. Minden délutáni kávéjához megevett egyet és amikor beleharapott a süteménybe, mindig a varázslatot várta.

"S hirtelen megjelent az emlék. Ez az íz annak a darabka madeleine-nek az íze volt, amit Combray-ban, vasárnaponként (mert olyankor mise előtt sose hagytam el a házat) Léonie néném szokott adni, ha felmentem köszönni a szobájába, miután előbb beáztatta a teájába vagy a hársfateába. A kis madeleine látványa semmire se emlékeztetett, amíg meg nem kóstoltam; talán mert azóta sokszor láttam, anélkül hogy megízleltem volna, a cukrászdákban, és így a képe elhagyta a combray-i napokat, hogy más, újabb napokhoz kapcsolódják; talán mert az emlékekből, amelyek oly régóta kívül estek az emlékezetemen, semmi se maradt életben, mindannyi százfelé hullott; formáik – e kis cukros kagylóé is, amely pedig oly buján érzékies, szigorú és ájtatos redői alatt – vagy megszűntek, vagy elszunnyadtak, elvesztették terjeszkedő erejüket és így nem voltak képesek feljutni az öntudathoz. de mikor a régmúltból többé már semmi se marad, az élőlények halála után, a dolgok pusztulása után, egyedül az íz és az illat élnek még tovább sokáig, törékenyebben, de elevenebben, anyagtalanabbul, szívósabban és hívebben mindennél – mintha csak lelkek volnának, amelyek idézik, várják, remélik, minden egyébnek romjai felett, s amelyek moccanás nélkül tartják majdnem megfoghatatlan harmatjukon az emlék óriás épületét." (Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában)