Hol találkozunk?

Temetés

A temető kapujában úgy nyiltak ki a könnycsatornáim, mintha valaki megnyitotta volna, de a legfájdalmasabb mégis a fejfa látványa volt, rajta nagyapám neve. Az aprócska koporsó egy fémtálcán állt és én nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy régen a győzteseket emelték pajzsra és ez talán most sincs másként.

Nem vittem koszorút, mégis nagyon sok volt és a sír roskadozott alattuk. Ez is egy megdönthetetlen hagyomány.

Kedvenc virágaimból köttettem csokrot. Hófehér kála, frézia és apró fejű gerberából. Azt hiszem, remélem, hogy ebből is hagyomány lesz. Saját bejáratú rítus.

Út a vadonba

Tévedtem. Nem az egész filmet, csak a végét bőgtem szét. Az Út a vadonba (Into the Wild) nagyon jó, szép és fájdalmas mozi. A film "tanulságát" mindannyian hallottuk már, de olyan ritkán fogalmazzák meg ilyen egyszerűen, de mégis plasztikusan. Christopher McCandless élete valóban filmre illik, de ...

Rám most, érthető okokból, leginkább a szülő-gyerek viszony bemutatása hatott. Szinte már feldmáros, hogy a szülő a legnagyobb jószándék hitével és álarcával, mibe képes belekergetni gyermekét. A film közben olykor-olykor némán felsikoltottam: Istenem, kérlek segíts, hogy ilyet sohase tegyek...

A véletlen margójára a valóság és a képzelet összemosódásáról

Vannak olyan esték, amikor valaki egy láthatatlan, de súlyos kendőt terít a vállamra. Ilyen volt a tegnapi is. Hétfő esti hangulatban - CSINY (New Yorki-i helyszínelők nélkül) - unatkoztam a keddi estén és kapcsolgattam a tévét. Először jobbról balra, majd vissza, végül rászántam magam egy egész körre, mit számít már nekem, jöhet a kínai csatorna és a mezzo, úgyse lesz már jobb ez a mai este. A Zone Europán viszont megálltam és bambultam a zöld betűket a fekete háttéren. Amikor megjelent a felirat, The Piano, nagyot dobbant a szívem, de amilyen ökör vagyok, csak a második jelenetnél ismertem fel az egyik kedvenc filmem. A világ a helyére került, mintha egész este erre a filmre vártam volna. Összevackolódtam és ezredszer is megnéztem. A pasimnak viszont egy életében első volt, viszont azóta néha arra figyelek fel, ahogy a film jellegzetes dallamát fügyüli. Bár nekem gyakran eszembe jut a film és Michael Nyman filmzenéjét is gyakran hallgatom, az utóbbi időben kicsit nagyobb figyelmet kap, mert Isabelle Delobel és Olivier Schoenfelder műkorcsolyázók az egyik kűrjüket a filmzenére futják, sőt még a jelelést is használják. Illetve, ha már itt tartunk, pár napja nyertek a göteborgi jégtánc világbajnokságon. (Nem kedvelem a korcsolyaközvetítéseket, de eddig kétszer láttam azt a bizonyos kűrt.)

A zongoralecke (The Piano) olyan volt, mint amilyennek szeretem és még mindig nem unom, viszont nincs benne az a rész, amelyet olyan sokszor emlegettem. Vagy legalábbis most nem volt benne. Nem tudom, hogy az emlékeim és a képzeletem tréfált meg vagy ebből a tévés verzióból maradt ki a gödrös jelenet. Mindenesetre furcsa, hogy a gödörbe sikítós jelenet élénken él az emlékezetemben, viszont nem tudom, hogy a tegnap esti filmben melyik két jelenet közé illeszteném.

Életem legfontosabb éve (1.)

Más ez a reggel, mint a többi. Másként ébredtem és ezentúl mindig így lesz. 

Párhuzamos életek

Ma reggel, amikor kakaóscsigát sütöttem, a nagyapám nem ébredt fel, hanem aludt tovább... mélyen... levegővétel nélkül... végtelenül. Hozzám a hír akkor jutott el, amikor a havas Normafánál - mert olyan egyszerű vasárnapnak tűnt ez a mai nap - sétáltunk és fényképeztem. Nem is tudtam, hogy már ott ücsörög valamelyik felhő szélén.

Persze, ilyet is csak ő tud. A feltámadás napján meghalni.

Leányok kökörcsinről álmodnak

Báránybőrbe bújt farkas volt az esti álmom. Gyerekkorom kisdombjánál jártam és a dombon mindenhol leánykökörcsinek nyíltak. Lépni nem lehetett tőlük. Elmélyülten figyelgettem a szárakon meredezők kis szöszöket, a lila szirmokat, mert még sohasem láttam igazi leánykökörcsint. A fényképezőgépem viszont nem volt nálam. Ugyanolyan hülyén éreztem magam, mint csokiallergiás a csokigyárban. Az pedig már csak a slusszpoén, hogy két hete kirándulni mennék és leánykökörcsint fényképeznék...

Szeretem, amikor egy szokásos nap hajtűkanyart vesz és meglepetést hoz. Tegnap este, éppen a bealvás határán voltam, amikor megszólalt a telefonom. Van egy szabad estém, találkozunk? Találkoztunk és olyan rendben volt a világ, mintha így írták volna meg a nagykönyvbe.

Néha viszont aggódom. Két dologon. Az egyik, hogy sokat beszélek a kis alienről, a másikra pedig a pasim hívta fel a figyelmem, tudnillik minden visszautasításnál az első gondolatom, hogy a másik már nem szeret. A pasimmal és néhány barátommal nem csinálom, viszont nagyon sok emberrel rendszeresen. Halkan magamban. Az eszemmel tudom, hogy nincs szó semmi nem szeretésről, hanem csupán arról, hogy más dolga van, más éppen fontosabb és lényegi dolgok nem változnak, de a szívem összeszorul, és a görcs egészen addig nem oldódik, amíg rám nem mosolyog és megbizonyosodom arról, hogy még mindig szeret. Ha két hétig nem találkozunk, akkor két hétig áll görcsbe szívem azon része, ahol őt szeretem... Ha pedig kiderül, hogy már nem szeret, akkor egyszerűen nyugtázom, hogy megint igazam volt.

Tökéletes tíz perc

Szivárvány

Sohasem fogom összeírni azokat a dolgokat, amelyekért nem haragszom, nem vagyok dühös, amelyekkel hiába békültem meg, mégiscsak fájnak. Egyszerűen csak fájnak. Hiába vagyok megértőbb, hiába vagyok idősebb és bölcsebb - mert igaza van az öregeknek, az idő mindig árnyalja a dühöt, és az elkeseredést, és az idő múlásával könnyebb megérteni és elfogandni mások szavait és tetteit -, a fájdalom ettől nem szűnik. Elég egy apró szó, egy mozdulat vagy egy emlék és darabjaimra hullok, mint fehér napfény az esőben, de belőlem nem szivárvány lesz, csak bőgőmasina. Ilyenkor nem a tehetetlen düh vagy a harag árasztja apadatlanul a könnyeimet, hanem a fájdalom.

Túlélni a szeretetet

Sohasem szabadulhatok saját csapdámból és azóta se sokkal könnyebb, amióta értem a saját és az ő viselkedését. Először minden normális. Feloldódok a szeretetében, élvezem, hogy szeret, majd egy idő után (általában 15 percen belül) a szeretet gúzsba köt, nyakamra szorul és nem kapok levegőt. Mindig is így volt. Én meg okos kisállatként, egy idő után (gyerekfejjel) már bele se mentem az első szakaszba (feloldódás), mert sohasem kerülhettem el a második szakaszt (menekülést). Minél jobban menekültem a szeretete elől, annál kétségbeesettebben szorított. Vágytam a közelségre, de a közelében agonizáltam, ezért távolodtam. A levegőre nagyobb szükségem volt, mint a szeretetre. Tulajdonképpen mindegy volt mit teszek, már születésem előtt eldőlt, vagy így, vagy úgy, kis nyomoronc leszek.

Mostanság próbálok többet adni magamból, enyhíteni a hiányom, kicselezni a tudatalatti kódot, amely keserű pirula mindkettőnknek. Nem megy egyszerűen. Ugrom a fejeseket, bagatellizálom a nyakam köré fonódó szeretetszálakat, de amikor eljövök, kiszakad belőlem a nagy sóhaj: megint túléltem. Egyetlen eredményét látom a próbálkozásaimnak, mostanság ő boldogabb, mint régen.

The heart asks pleasure first

Ülök a sötét szobában, csak a laptop képernyője világít meg a másik szobából a lámpa. A lámpa alatt ott a könyv, amit éppen olvasok és amit otthagytam, mert becsipogott egy üzenet. Halkan szól a zene. The Piano. Most éppen a The heart asks pleasure first majd egy kis kitérő után a The promise, ezt a két dalt szeretem a legjobban.

Csorognak a könnyeim. Már véget ért a csipogás, most fénytelenebb a világ. Nem tudom, hogy mit lehetne tenni. Hogyan lehet egy kisfiút visszavezetni önmagához, miközben a kisfiúból férfi lett? Hogyan segíthetném, hogy megmentse saját magát? Pedig lehet, hogy minden mostani szenvedéséért én vagyok a felelős. Én segíteni akartam, de nem volt elég bölcs, nem lehetett elég bölcs ahhoz, hogy teljes egészében átlássam a helyzetet, hogy előre lássam a jövőt.

Oh, ne mondd nekem, hogy minden azért történik, mert így kell történnie és csupán kis porszem vagyok a gépezetben, aminek semmi hatása sincs a gépezetre. Igenis ott az a nyüves "ha" és ha ott van, akkor volt választás, volt legalább két út...

Csorognak a könnyeim a kisfiúért, a nagyfiúért, csorognak a tehetetlenségtől és a bánattól.

Isten nagy tréfamester. Simán leültet beszélgetni korábbi önmagaddal és orrod alá dörgöli minden keménységed és önfejűséged. (Ha tudnám, hogy hányadik, akkor ez megint egy Myreille szubjektív lenne...)

Hétköznapi csalódások

Amikor a csemege uborka nem roppan.

Amikor a mandaringerezdben mag van.

Amikor az anyád nem hív fel, pedig várod.

Kenyér és vodka

Kezdődő ráncok

Hónapok óta nem találkoztunk, bár lehet, hogy kevesebb volt és csak nekem tűnt hónapoknak. Sok fontos dolog történt velünk, emiatt az idő gyorsabban repült. A fő vonulatokról persze tudtunk, Bell találmányának köszönhetően, de azért mégiscsak hosszú idő telt el. Délután sütöttem Tarte Tatin-hoz hasonló karamellás-almás süteményt és amikor felcsengetett, begyújtottam a piros kislábos alatt a gázt és elkezdtem vizet forralni a teához. Nem szereti, ha mikrózom a vizet, ezért kis piros lábosban melegítem mindig, ha jön. Ilyen lesz majd nagyon-nagyon sok év múlva is, amikor a ráncok pókhálóként futják be az arcunkat. Lelkükben megmaradunk harmincnak, a testük viszont évről évre öregedni fog. Nincs mese. El tudom magunkat képzelni hetven-nyolcvan évesen, ahogy almás sütit eszünk és forró teát iszunk. A teát finom porcelánból, mint az úrilányok, és nevetünk, mint a csitrik.

Csinált nekem szépkék fülbevalót, kétfajta nyakláncot, sőt egy gyönyörűséges csillagot. Szerintem - illetve nagyon remélem -, hogy fél évszázad múlva valami hasonlót hoz, és amíg ő ugrál a vicces zokniban, amit tőlem kapott, én a fejemet rázom, hogy érezzem a fülbevalót. Otthonkát nem fogunk hordani és kendőt sem. Pirosat és vidám színeket viszont sokat. Talán hófehér bubifrizurám lesz, de amilyen hülye hiú vagyok mostanában - szemránckrém nélkül nem stimmel a napom -, a fodrásztól majd azt fogom kérni, fesse mézszőkére.

Enyhe, tavaszi szél

Hónapok óta nem jártam a Margitszigeten. Ma viszont a langyos, már-már tavaszi idő kicsábított. Körbesétáltam a szigetet, megnéztem minden nevezetességét, most találtam meg először József Attila mellszobrát, ami mellé valaki hófehér szegfűt tett, és amikor kisütött a nap, a télikabátban kicsit meg is izzadtam. A budai oldalon elkapott a vágy, hogy milyen jó lenne futni, de csak lépdeltem tovább és utat adtam a szaladóknak. A megszokott irányban jártam körbe a szigetet, ami viszont éppen ellentétes azzal, amerre futni szoktam. Ilyenkor nem tudok nem arra gondolni, hogy rigolyás vénasszony leszek.

A budai oldalon, az Árpád híd felől enyhe, tavaszi szél fújt. Belekapott, meglebegtette és megszellőztette gondolataimat, de a nyugalom nem változott. Hazaértem és felhívtam anyát. Persze, most is, mint mindig, túlságosan aggódott értem, de amióta értem, miért félt ennyire, valahogy könnyebb. Nevetve megnyugatom és nem próbálok szabadulni fojtogató szorításból. Talán ez is a felnőtté válás egyik lépése. Rá kellett jönnöm, hogy a "nagy és erős" apa és anya milyen démonokkal küzd.

Véletlen találkozások

Két ember ugyanott ugyanakkor. Pont úgy viselkednek, mint az emberek általában. Talán egymásra néznek, talán nem. A Margit hídról fényképezik az úszó jégtáblán tollászkodó sirályokat. Akkor idegenek.

Most, két év múlva, barátok. Mintha mindig is ismerték volna egymást.

Vajon hányszor mentem el az utcán olyan ember mellett, aki később fontos lett vagy fontos lesz? Ki dönti el, hogy az Élet szövetében a szálak csak érintik egymást, mint megannyi véletlen, vagy sorszerűen keresztezik egymást?

Megszokhatatlan, megváltoztathatatlan

Nem lehet megszokni. Nem lehet hozzászokni. Lassan abba is beletörődöm, hogy megváltoztatni sem lehet. Keserű pirula és én nyelem. Szeretetből.

Volt egy pillanat, amikor mindenki nevetett. Nem számított, hogy hangosan, de az se, hogy a csirke forró vagy hideg. Akkor, arra a pillanatra, minden a helyén volt.

Mennyből az angyal

Valószínűleg a világ legtermészetesebb és legevidensebb dolga karácsonyt ünnepelni. Kivéve nekem. Én bizonytalan vagyok és minden évben mindent újra kell értelmeznem. (Túl sokat gondolkodom.) Ajándékokat kitalálni és másokat meglepni teljesen a helyén van, csak az ünnep három napjának nem találtam a helyét. Idén odáig totojáztam, hogy végül fánk se lett, csak vadas és keksztekercs, és az éjféli misére se jutottunk el. Leginkább azért, (mert lusták vagyunk és) mert nem találtunk egy kis falusi templomot. (Mi a fenét keresek én ebben a városban a sok idegen ember között?) Idén hasogatóan hiányzik valami. Leginkább gyerekkacagás és gyerekszem csillogás. A szenteste így nem volt más, mint egy hétköznapi szombat este.

Viszont ma délután és este igazi karácsony volt. Csupa nagybetűvel, csillagszóróval, mennyből az angyallal, terülj-terülj asztalkával, sok beszélgetéssel és rengeteg nevetéssel. Rengeteg szuper ajándékot kaptam/kaptunk, de mégis az volt a legjobb, hogy egy asztal körül ültünk és együtt voltunk. Észre se vettük, hogy elrepült az idő.

Málnabor - Ganádpuszta

Megleptem magamat, mert igazán jóban vagyunk. Igaz, szederbort még mindig nem találtam, de panaszra nincs okom, mert éppen ganádpusztai málnabort kortyolgatok. Elmondhatatlanul intenzív az aromája és pont úgy érzem magam, mint maci a málnásban. Sok-sok illatos málna. Már látom is magam öregasszonyként - a férjem szerint Bogyó néninek szólítanak majd a környékbeli gyerekek - és hideg téli estéken saját készítésű málnaborunkat kortyoljuk az apró fenyőfa előtt. Alakul a hagyomány.

Vettem feketeribizlibort is. Nagyapám tiszteletére. Tegnap és tegnapelőtt is azt ittam. Csak egy pohárkával, mert kincsnek számít, jó tudni, hogy holnapra is marad még. Ahogy a bor ízvilága kinyílt a számban, megrohantak az emlékek, a nyári ribizliszüretek. Az udvaron felállított asztal, a nagy hordó - egy másik nagy hordóba pedig a körtét gyűjtöttük, télen pálnikát főzetett belőle -, a kiskád, a nagy szita és a ringlófa árnyéka. Karácsonykor az asztalra került a piros gyümölcsbor, papa mindig megkóstoltatta velem, de nem ízlett.

Még almaborra vágyom.

Szilveszterre behűtöttem a házi málna és körte pálinkákat.

Gyerekkor íze

Mese egy budiról

Kisnyalkán Tibihez is bekötötték az internetet. Serény első dolga nem volt más, mint megnézni, a széles és kies világhálón, mit írnak az ő kis falujáról. Az első találatok között volt egy blog, amit egy Myreille nevű lány ír, és a blogon nem mást talál, mint egy képet a régi budijáról. Tibi első virtuális kommunikációjának témája így nem is lehet más, mint a "világhíres" klotyó. Kötelességének érezte, hogy a blog szerzőjét tájékoztassa a nevezett árnyékszék sorsáról. A budit ugyanis elajándékozta Péter barátjának, akinek nagy szüksége volt rá. A klotyó most Szentbékkálla melletti kőtengernél látja el tisztes feladatát. Nagyon jó helyen lett felállítva, de avatatlannak nem könnyű rátalálni. Tibi utolsó ottjáratakor még papír is volt benne.

Myreille el fog menni Szentbékkállára és megkeresi a budit, úgyis szeretne a Káli-medencében biciklizni.

Macskafogó és ilyenek

Átverés. Reggel úgy beöltöztem, mintha Szibériába készülnék, majd magabiztosan az Urániához mentem és csak a zárt ajtóknál döbbentem rá, elvétettem a mozit. (Ma megint nehéz Mirinek lenni.) Gyorsan átnégyeshatosoztam a Corvinhoz, még pont időben érkeztem, és megnéztem a Macskafogó 2-t. Délben viszont kisütött a nap és a mai dátum ellenére, a levegőben határozottan tavasz illat volt. Meglepetten vettem észre, hogy a budai hegyekben hófoltokat látni. Városban nem tudom komolyan venni a telet. Délután már sapka, sál nélkül sétáltam. Voltam csuda jó helyen, viszont arról csak karácsony után írhatok.

Nagyon ijesztőek a múmiaként megkötötzött, kilógatott fenyőfák. Kiábrándító karácsony-csonkítás. Gyerekkoromban a garázs eldugott sarkába, az alma és körteládák mögé rejtettük a fát, amikor már tudtam, hogy nem a Jézuska hozza, előtte pedig sohasem láttam egyetlen kivágott fenyőfát és fenyőfaárust se.

A Macskafogó 2 - A sátán macskáját mérsékelt lelkesedéssel vártam. Féltem, hogy elbasszák. Végül nem ütött nagyon nagyot, de jó volt. Látni kell. Főleg azért, mert a Macskafogót nagyon szerettük. Most több a kiszólás a nézőkhöz, szerintem feleslegesen, de mindent elmond a filmről, hogy amikor a moziból kifelé jöttem, az egyik poént ismételtem: "Sikerült! Ismételj! Sikerült! Sikerült!" (Nem baj, hogy most nem érted, a film után a helyre kerül.)

P. S. I Love You

Ez egy ilyen nap. Képes vagyok végigbőgni egy romantikus vígjátékot. Nem a röhögéstől potyogtak a könnyeim a P. S. I Love You alatt, pedig igazán jók voltak a poénok, hanem valódi könnyek csorogtak az arcomon. Nagyon felkavart már a gondolatnat, hogy kerülhetek olyan helyzetbe, mint a lány...

Aztán a Duna vonalát követve a szemerkélő téli esőben hazasétáltam. Gyönyörű a város és határozottan tetszett, hogy alig volt ember az utcán. Kedvem támadt egy forralt borhoz, de a bodegák már bezártak, mire odaértem. Pedig a forralt bort nem is szeretem, de megkívántam.

Jegyzetelek - Vámos Miklós

Teregetek, közben a tévét hallgatom, interjú Vámos Miklóssal. Muszáj jegyzetelnem:

"Már-már közröhej tárgya az én táskám. Benne van az egész életem. Itt vannak a hivatalos papírok, bankkártyák, egy magam korabeli férfinak már annyi igazolványa van, hogy csak na, itt vannak a magánéleti csecsebecsék, mostani feleségemtől kaptam két dobókockát, ez nálunk kultikus tárgy, itt egy boríték, kedves üzenettel, hordom babonából, itt vannak a gyógyszereim, és nagyon felkészült vagyok az életre, itt van a kiskanál, mi van, ha joghurtot kell enni, sörnyitó, és itt van az összes munkám, amivel most foglalkozom és a füzetkéim, ebbe jegyzetelek. Több ingatlan kulcsát hordozom, ahova nem járok, de mi van, ha igen."

"- Goethe, korának legnagyobb Casanovája volt, Jánoskának 15 szeretőt engedélyezel, neked hány volt?
- Most az a kérdés, hogy ez téged miért érdekel? Ha megmondod, megmondom." [Később még azt is mondta, hogy nagy demokrata, ezért válaszol, megmutat... Sajna, a riporter nem árulta el, hogy miért érdekli a kérdés, így a válasz is elmaradt.]

"Ha megírtam egy vaskos regényt, mindig jön a depresszió, mint szeretkezés után a szomorúság. Legnagyobb kihagyásom az Apák könyve után volt. Másfél évig nem írtam. Interjúkat persze ekkor is le tudok gépelni..."

"Családok krónikásának tartanak, és magamat is annak vallom. Az emberek és emberi kapcsolatok érdekelnek mikrokörnyezetben." 

"Harminc éve meg akarok írni egy regényt egy négyzetkilométer ezer évéről, de sohase fogom. Már azt is kitaláltam, hogy melyik terület lenne, de amióta elolvastam a Száz év magányt, nem olyan érdekes, meg írtam regényt 300 évről, ahhoz képest már nem lenne nagy ugrás."

Félbe maradt mozdulat

31 mondat

Az élet áramlik. Nem kell azon gondolkodnom, hogy miért vagyok itt és hol lehetnék máshol. Itt vagyok, tehát itt a helyem. Egy folyamat része vagyok, a lánc egyik tagja. Jó helyen vagyok.

Ha az apám másként viselkedett volna velem, más ember lennék. Kellettek és kellenek azok a tapasztalatok, amelyeket miatta élek át, bármennyire is keserű vagy fájdalmas olykor.

Nem azért nincs még gyerekem, mert rossz anya lennék, hanem éppen azért, mert már most úgy szeretem meg nem született gyermekem, hogy védem.

Anyám nem gyenge, csak olyan terhet cipel, ami nem az övé. Ha nincs rajta a teher, akkor erős. Már nincs raja a teher. Visszaadtam annak, akié.

Gyakran eszembe jutott, hogy lassan meghal mindenki, aki tudja, hogy a háború szörnyű. Elmennek és a borzalmaknak hírmondója se akad. Tévedtem. Családok tudatalattijában ott van minden borzalom. Látom az élőket és látom a holtakat, látom a félig élőket is. Sajnálom, ami történt. Sajnálom, hogy ez megtörténhetett, de nem az én bűnöm. Nem az anyám bűne. A nagyapám is áldozat. Mi ugyanúgy megszenvedtük.

Bocsánat, menj békével, mondom az áldozatoknak.

Az élet ajándék.

Lélegzem.

Élek.

Itt.

Most. 

Örülök, hogy nő vagyok és tovább adhatom az ajándékot. Nem, már nem gondolok arra, hogy az élet lehet büntetés is. Biztosan tudom, hogy az élet ajándék.

Köszönöm!

Szférák zenéje - Családfelállítás - második nap

Becsukod a szemed, mély levegőt veszel, és miközben kiengeded, saját hangodat "énekeled". Az enyém az ó. Csak akkor szoktam hallattni, amikor egyedül vagyok. Most viszont egy egy tucat ember énekelte velem együtt a saját hangját. A legszebb zene volt, amit eddig hallottam és utána még sokáig rezgett sejtjeimben. Ez volt a pont a két nap után.

Hógömb - Családfelállítás - első nap

Mérlegelés és gondolkodás nélkül ugrottam.

Megvan a válasz. Helyére került néhány nagyon fontos dolog.

Boldog vagyok, mint a zöld kabátos kislány a hógömbben. Valaki felrázta, most hullik a hó és ez jó.

Neonhalaktól a biliárdasztalig

Szépségesen-mókás, novellára elegendő, történetet tudok egy apukáról, egy kisfiúról és néhány aranyhalról, sőt még egy biliárdasztalról is - elképesztő barátaim vannak -, de egyik se az enyém. (Elkérhetem?) Nekem most alig vannak történeteim, csak ülök a pult mögött és hajtom a verklit, otthon pedig a szobabiciklit*. Milyen dolog az, hogy csak az egyik végén égetem a gyertyát és nincs időm elmenni vörös teát venni?

*Minek nekem szobabicikli, kacagam régen, hiszen, ha bringázni támad kedvem, akkor felülök a rendes biciklire, és huss, már itt se vagyok. A szobabicikli amúgy is úri huncutság, sőt egyenesen hülyeség. A hetek óta tartó rossz idő - erre ma kisüt a nap - és az egyre erőteljesebben jelentkező mozgáshiány végül tegnap döntési helyzet elé állított minket: csokit vegyünk vagy szobabiciklit.

Nosztalgia

Elköltöttem a nyereményem

Valami történni fog, mert az nem lehet, hogy valami ne történjen. (Remélem, jövő héten ilyenkor már bölcsebb leszek.) Itt ülök egy nagy halom könyv társaságában és azon morfondírozom, milyen hülyeség könyveket gyűjteni és ragaszkodni a könyvekhez.  (Unokaöcsém néhány hónapja felgyújtotta a garázst és nagyapám könyveinek egy része elégett.) Nem tudok olyat mondani, aminek a birtoklása boldogsággal töltene el. Jó lenne egy lakás, egy Puccás táska vagy egy bokacsizma, de egyik sem váloztatna meg. Ezért kell vennem valami edzőgépet, attól legalább ismét formába jönnék. (Értsd: nem lennék kövér.) A lottó ötösből viszont élményeket vennék. Összepakolnék egy hátizsákba és elmennék a pasimmal világgá.

Most kisebb élményeket gyűjtök. Tegnap pityeregetem egy kicsit, mert azt hittem, nincs pénz a bankkártyámon, pedig nagyon jó ajándékot találtam a pasimnak. Írország óta tudom, hogy szereti Boban Markovicék zenéjét és amikor olvastam, hogy egyszer jegyeket keresett, elhatároztam, én találok neki jegyet és koncertet. Tegnap észrevettem, hogy Markovicék decemberben Magyarországon koncerteznek. Pityergés után, a csodában bíztam és lett is csoda, mert megérkezett a nyereményem és meg tudtam venni a jegyeket. A napokban mindenféle három éves évfordulót "ünneplünk" meg jön karácsony is. Persze, ha nem lenne semmiféle "döglött kacsa napja", akkor is megvettem volna neki, még az utolsó filléreimből is.

Szeretek ajándékozni. Kanadai barátnőmnek hetek óta gyűjtöm az újságokat, retro-rajongó barátnőmnek pedig varrtam egy terítőt. Csupa apróság, de örülni fognak. A nyeremény másik részéből magamat ajándékozom meg, tudom, hogy fájdalmas lesz, kimerítő, de hiszem, hogy előrébb jutok, tisztább lesz a kép. Jövő hétvégén kiderül. Belső utazás lesz.

Bimbó leltár

1 db hibiszkusz

27 db karácsonyi kaktusz

17 db orchidea

Nagymamám régen az apró uborkákat, fagyos tavaszok után a sárgabarackokat és őszibarackokat meg a káposztafejeket számolta és osztotta el minden számolás után a családban. Egyik augusztus végén a naspolyákat porciózzását tervezgette.

Azt hittem, bonyolultabb orchideát nevelgetni. Néha megöntözöm és egyszer átültettem. Amióta nálam van - lassan egy éve -, hozott rengeteg levelet és most éppen virágozni támadt kedve. Lenyűgöző milyen lassan növeszt bimbókat, és napokig tart, amíg szétnyílnak a sziromlevelek.

Lelkiválság, de lehet, hogy inkább elmosogatok

Lekésett vonat

Ültünk a szobában és arról beszélt, hogy már menne, már nem jó így fél lábbal, vakon élni. Már nem akar élni, de meghalni se tud. Túl jó a szíve. Túl jó az emésztése. Olvasni tíz éve képtelen, az elmúlt egy évben a kertben sem volt. Csak a rádió maradt. Azt hallgatja. Azt hallgatja, hogy Polcz Alaine a halálról beszél. Régi felvételen. Hallottam? Meghalt. Soha semmire se volt irigy, most mégis irigységet hallok a hangjában.

Hiába idákoznék azért, hogy ismét legyen lába, hogy ismét lásson, tudom, hogy ilyen csodák nincsenek. Csak azért tudok imádkozni, hogy odaérjen, ahova vágyódik, ahol nem számít a szem, a láb, lényegtelenek az érfalak és nem kellenek fogak és karmok sem.

Az pedig már az én keresztem, hogy ha két évvel ezelőtt tudom, amit ma tudok, valószínűleg még meglenne az a hiányzó láb, nem lenne hatalmas gaz a kertben és nagyobb lenne az életkedv. Talán a szem is javult volna. Kicsit. Talán...

Miért van az, hogy az ember egy ideig semmire sem emlékszik, egy idő után viszont ömlenek az emlékek? Micisapkás-cigarettázós, narancssárga önözőkannás, udvari zuhanyzós, ribizliboros, piros serpenyős - paprikás tojásos... Ő családom egyetlen tagja, aki se akarattal, se akaratlanul, sohasem bántott.

Kabuli kissrác

Kételkedő

Az újdonság sokszor bódító és legtöbbször önmagunkat szeretjük az idegenben. Azt, hogy nem vagyunk egyedül, hogy nincs az az átkozott magány, hogy nem kell megfelelni, nem kell játszani, csak lenni. A valódi hasonlóság viszont igazán ritka, és az még ritkább, hogy egyformán változunk, hogy igazán kíváncsiak vagyunk arra, aki velünk szemben ül. A valóságra is igen ritkán vagyunk kíváncsiak, úgy látszik, ilyen az emberi természet, sokkal jobban kedveljük az eseményeket addig magyarázni, mindig kicsit hozzá tenni és elvenni belőle, csiszolni, ezt úgy magyarázzuk, hogy kiemelni a lényeget, amíg pontosan illik világ- és önképünkhöz. A megértés sokszor a legnagyobb szemfényvesztés. Azt tartjuk barátnak, aki megerősít minket. Az illúzió sokszor értékesebb, mint a tiszta érzelem. Felébredni sem szeretünk. Nem szeretjük belátni, hogy tévedünk, hogy nincs igazunk, hogy hülyék vagyunk és valamit elhibáztunk. Kimondani, hogy enyém a felelősség. Kerüljük, hogy szembenézzünk sötét oldalunkkal,  hogy nem vagyunk olyan okosak, mint hittük, hogy átvertek és megtévesztettek minket. Valaki vagy megfelel az elvárásainkak vagy rossz ember, csak azt fogadjuk el igaznak, amivel azonosulni tudunk, amit átéltünk, ami beleillik saját rendszerünkbe. Erénynek hisszük a szilárd álláspontot, pedig sokszor csak csökönyösség és a belátás hiánya. Saját sérelmeink elvakítanak. Saját érzéseink elvakítanak. Saját vágyaink elvakítanak. 

Mind megdöglünk.

Feladom

Ennek most fájnia kellene, gondoltam, de sehol sem éreztem fájdalmat. Semmit sem éreztem. Néztem, ahogyan mozog a szája, hallottam, amit mond, és pontosan tudtam, hogy azok a könnyű kis szavak, milyen természetesen siklanak ki száján és észere se veszi, hogy gyilkos szavakat fűz egymás után. Nem gondol rám, csak magára, és megint oda jutok, hogy nem szeret. Már nem is akarom felmenteni azzal, hogy nem úgy szeret, ahogy nekem jó lenne. Már nem szépítem, csak csendesen megpróbálok megküzdeni és megbékélni azzal, hogy nem szeret. A mérgezett szavakat csak néhány óráig tudtam megállítani. Egy csendes pillanatban lecsaptak. Gördülnek a könnyek. Sajog a szív. Mosogépben forog a ruha. A szobában nyúlik a fénycsík. Szürke felhők úsznak az égen. Másként nem tudom magam védeni, csak ha távolodom. Megint éveket vesztegettem el arra, hogy utat találjak hozzá, de neki semmit sem jelentenek ezek az utak. Másmerre jár. Sohasem felém indul. Hozzám sohase jön, se átvitt, se a szó valódi értelmében.

Lebegés

Szeretek a tengeren lebegni, mint őszi tócsán a színes falevél. A fülem tele megy sós vízzel, kitölti a csigát és elmosódik határ köztem és a tenger között. Az én nem ér véget ujjaim hegyénél és fejem búbjánál, hanem a végtelent közelíti, de amint megszoknám ezt az édes érzést, egy hullám az arcomba csap, egybefolyik taknyom-nyálam, szemembe is jut a sós vízből, a lelkem kicsit vacog, majd gyorsan megszokja a magányt és pontosan érzem testem határait. Ha arra gonolok, hogy mi van a földi élet után, csak a tengeri lebegésre tudok gondolni.

Annyi gondolat kavaroga fejemben és egyszerre próbálnak utat találni, de nem az ujjaimon keresztül, hanem a számból ömlenek, össszekeverednek és (talán) összezavarodnak. (Talán már a gondolatok zavarosak?) Olyan könnyű lenne a világot magamhoz alakítani, de helyette lebegek, önmagam felszínén, és közben (remélem) korlátaimon jutok túl.

Őszre jutottam túl azon az ajtón, amit tavasszal hol dühösen, hol kétségbeesetten kopogtam. Át akartam menni, de nem tudtam. Most az ajtó másik oldaláról semmi kis dolognak tűnik, ami akkor történt. Ez most egy másik ajtó...

Eldönteni, hogy miért érdemes harcolni...

Reggel becsöngetett egy jómunkásember, hogy akkor ők most gázt szerelnének. Éppen indulás előtt voltam 10 perccel. Mondtam, hogy jó jöjjenek, kell nekem a gáz nagyon, de jó lenne ha délelőtt végeznének. Esküdöztek égre-földre, hogy persze és mindenképpen, én meg el is hittem, de természetesen az se törte össze a lelkemet, hogy még mindig szerelnek, mert felkészült versenyző vagyok. És ha már lúd, akkor legyen kövér, kényszerű szobafogságomat kihasználva vendégeket hívtam. A romok és zajok felett kávéztunk és beszélgettünk. Jót és sokat, mint mindig. Csak amikor elment és egyedül maradtam a gondolataimmal meg az építés zajaival jutott eszembe, hogy ez tulajdonképpen vicces. Egy abszurd világban próbálom megőrizni ép eszemet, kemény gyomrosok ellenére a kedvességem, és árulások fájdalmán túl a hitemet. Nincs bennem harag, csupán csak értetlenség. Tudom és elfogadom, hogy vannak más értékrendszerek, enyémtől eltérő prioritások, soha eszembe nem jutó motivációk és tisztába vagyok vele, hogy van olyan nézőpont, amelyből a nekem abszurd teljesen logikus és következetes. Végül oda jutok, hogy ez nem történhet másként, csak úgy, hogy az elején félreértettem valamit. Ugyanazokat a szavakat használjuk, de másra gondolunk. Olykor azt gondoltam, ez csak a kommunikáción múlik, hogy nincs itt semmi baj, csak elbeszélünk egymás mellett, most már azt gondolom, hogy másik nyelvet beszélünk és nem lehet megtanulni a másik nyelvét, mert akkor elveszek én, hanem egy közös nyelvre lenne szükség, amiben mindkettőnkből benne van valami, ahhoz viszont egyedül kevés vagyok. Végül a feladat számomra megint csak annyi, hogy keménységem ellenére sohase váljak rideggé, miközben pontosan tudom, hogy olyan könnyű önmagunkat átverni, mindig egy picit engedni és észrevétlenül azzá válni, amivé sohasem akartunk. Vannak hosszú, csendes átváltozások és harcos születések. Csak azt tudom, hogy csak az visz előre, ami nehéz, ami megkínoz, ami fáj...

Születés és halál között

Két dolog foglalkoztat mostanság. A születés és a halál. A születés az anyaságon keresztül, a halál pedig úgy, mint az élet utolsó állomása, ahova mindig befut a vonat. Saját születésem és saját halálom nem foglalkoztat. Mindkettő megkérdőjelezhetetlen tény. Azt viszont kutatom, hogyan lehet jó anyának lenni és kutatom és hogyan lehet elengedni valakit. Mit találok magamban, nincs és van valamint van és nincs között. Remélek erőt, szeretetet, önzetlenséget, de közben ismerem ridegségem és józanságom. Tudom, hogyha valamivel nem tudok mit kezdeni, jó messzire tartom magamtól, olyan messzire, hogy ne tudjon rám hatni. Csak úgy kell gondolni rá...

Tekertem az őszben. (Elhatároztam, hogy nem vagyok beteg, nem szédelgek és nem fáj a fejem.) Hideg volt a levegő, de a nap átmelegítette fekete pulóverem. A létezés apró boldogsága járt át. Imádtam az őszt, a napsütést, a hideget. Eszembe jutott, hogy van még úgy 20 jó évem. (Persze, utána se leszek normális vénasszony, de azért hagyjuk meg az esélyét.) Aztán alkudoztam magammal, legyen még 30 jó évem. (60 illetve 61 éves leszek "még csak".) És hirtelen rájöttem, hogy ez rengeteg. Igazán cirka öt éve élek. Addig csak vegetáltam, mindig más okból. Ennek fényében szinte végtelennek tűnik ez a 30 év. Bármit, tényleg bármit megcsinálhatok ezalatt az idő alatt.

Viszont többet nem szabad elpocsékolnom és vegetálnom... A végét meg majd gyorsan le akarom tudni. Elalszom és kész. Erre vágyom. A múltkor bejött egy néni és arról mesélt, hogy a férje egyik vasárnap ebéd után lefeküdt aludni és soha többet nem kelt fel... Azt hiszem, hogy nem szeretnék búcsúzni.

Semmi sem tart örökké...

Éppen pár napja fogadtam meg, hogy a 100. kép után befejezem, de azt is tudtam, hogy amíg itt lakunk képtelen vagyok nem fényképezni. Most úgy tűnik, hogy nem lesz meg a száz.

Furcsán, kedvesen de mégis fájdalmasan visz George táncba. Minden vágyam gyökeret ereszteni, de amit itt lenne a biztonság édes érzése, elrepít. Persze, nem panaszkodhatom, eddig mindig jobb lett, de ettől függetlenül mindig összeszorul a gyomrom, amikor felkap a szél...

Veled kikezdenék!

Filmbe illő jelenet volt. Bágyadtan és felületesen bámultam a világot. Fakók voltak a zajok, a színek, sőt még az emberek is. Amikor kilépett az ajtón és elindult felém, nem tudtam levenni róla a szemem. Lélegzetelállítóan jól nézett ki és azonnal a torkomban dobogott a szívem. Besűrűsödött a vérem és a Monok is virgonc hancúrozásba kezdtek.

- Ha nem lennél a férjem, most azonnal kikezdenék veled. - mondtam neki, amikor behuppant mellém az autóba. Kicsivel később éppen azt próbáltam felidézni, milyen volt legelőször látni, de abból csak a teaház hangulatára és hosszú kezeire emlékszem. Ő meg csak most mesélte el, hogy az első találkozás után azt gondolta, biztos, hogy nem égettem el a régi leveleket az udvaron.

Karja pont jó, minden porcikáját, csukott vagy nyitott szemmel, magam elé tudom képzelni és szeretem. Minden nappal egyre jobban. A régi leveleket tényleg elégettem, de az övéit még mindig őrzöm. Vigyorogva gondolok arra, hogy mennyire nem akartam vele találkozni anno és utána milyen elrendeltetett volt minden. Mint a borsó meg a héja...

Nagy kislány

A hulahoppkarika éppen ott volt, ahol 13 éves koromban utoljára hagytam. Egy szögre akasztottam a garázs falán, szemben az ablakkal. Az apám, az öcsém és a férjem felváltva röhögött, amit az udvaron a karikával szerencsétlenkedtem. Régen se voltam nagy spíler, de az elmúlt években hatványozottan bénább lettem. Azért felhoztam Budapestre, hátha lesz kitartásom rendszeresen hulahoppkarikázni és akkor szép lesz a derekam meg a pocakom. Vagy legalább kisebb.

A pasim valami hiper-szuper hulahoppkarikára számított, ehelyett egy nem túl szép, műanyag kékkel és persze széles mosollyal jelentem meg az ajtóban. Karcos és egy helyen - ugyanolyan kék - szigszalaggal betekercselve. Mostanában egyre gyakrabban eszembe jut, hogy ugyanolyan lúzerség a vezeték nélküli billentyűzet alá összehajtogatott papírt tenni, mint szemüveget sebtapasszal megragasztani. Kiesett a billentyűzetem apró lába és döcög, szóval - papír nélkül - nem csak azt hallani, hogy a gépeléssel géppuskaropogást idézek elő, de néha még bombák is robbannak, ahogy az egész klaviatúra imbolyog.

Megint beszélgettünk apámmal. Próbáltam arról meggyőzni, hogy felnőttem, hogy képes vagyok felelősségteljes döntéseket hozni és nem kellene hagyni, hogy minden tönkremenjen, amit létrehozott, én, illetve mi, szívesen folytatnánk. Nem hiszi el. Nem bízik bennem.

Már hazafele autóztunk, amikor a férjem közölte, mondandóm hitelét kicsit rontotta, hogy végig a hulahoppkarikával játszottam, belecsavartam magam, amennyire tudta, pont úgy, mint az unatkozó kislányok.

Persze, arról se számoltam be, hogy ma kicsit kirúgtam a hámból. Vettem három (!) cipőt, de a negyediket csak azért hagytam ott, mert nem volt a méretemben. Én még életemben nem vettem három cipőt egy nap. Az egyik vidám, virágos, a másik kettő "klasszikus" fekete balerinacipő. Ezenkívül sikerült még beszerezni azt a Jackpot szoknyát, amit már tavasszal kinéztem, de a majd huszonhatezer forintot nagyon soknak találtam. Most viszont 999 Ft volt. Nem lehetett otthagyni. Akárcsak azt a két ablakdíszt, ami piszok drága volt, de gyönyörű. Vettem cserepes babért is. Eddig égre-földre kerestem, de sehol se találtam, most meg a legváratlanabb helyen találtam rá.

Szedtem birsalmát is és hoztunk egy kosár szőlőt is. Én meg már megint arról álmodozom, milyen lesz a kertem. Milyen lesz a reggeli pára és milyen lesz egy napsütéses őszi délután, ebéd után, a hintaágyba szunyókálni.

A babér mellé vettem egy cserép rozsdabarna krizantémot is. Gyerekkoromban utáltam az illatát, de most már el se tudom nélküle képzelni az őszt.

Jelszó: gesztenye

Valamikor most volt egy éve, hogy először találkoztam Hanával. Több ezer km-re éltünk egymástól, de akadt egy pasi, aki észrevette hasonlóságunk, bogarat ültetett fülünkbe és találkoztunk. Ha jól számoltuk, a mai volt a hetedik találkozás, viszont ismeretségünk időtlennek tűnik. Néha egészen hihetetlen. Hiába élünk több ezer km-re egymástól, ugyanazok a dolgok járnak a fejünkben, egyformán parázunk, ugyanúgy hullámzunk, ugyanúgy nem használjuk rendszeresen a nappali krémet, ugyanolyan eszement ötleteink vannak, ugyanúgy rajongunk a levesekért és az öregség biztos jelenként tudjuk be jól fejlődő táska- és cipőmániánkat, sőt egyszerre nyúlunk le az úton heverő gesztenyéért. Egyformán bolondok vagyunk.

Tulajdonképpen minden barátom bolond, tuti, hogy gesztenye van a táskájukban vagy a zsebükben. 

Egyik kezével elvesz, a másikkal duplán ad

- tudod, nem egész egy hónapon belül meglesz minden, amiért dolgoztunk ;) és mivel nálatok duplaikres háztartás van, igy duplán bejön :D
- úgy legyen :) akkor holnap veszek egy centit és vágom. ha nem lesz jobb, akkor kivágom a világot és összegyűröm...

Az érzelmi skála tankönyvi esete voltam ma délután. Kétségbeesés, értetlenség, düh, dac, jókedv. Végigbőgtem a körutat a Nyugatitól a Jászaiig. Gyalogoltam, telefonáltam és nem bírtam a könnyeimmel. Nem értettem, hogy amúgy sem sétagalopp életünkben miért éppen családunk lök újabbnál újabb akadályokat. - Estére már egyetlen hosszú, de fájdalmas monológba sűrítettem bánatomat, amit egyszer el is fogok mondani. Mert tiszta víz kell a pohára, nincs mese. - Nem átkozom a sorsot és nem átkozok senkit. Csak fájt. Csak fáj. Mégis hihetetlenül szerencsések vagyunk. Miközben a kétségbeesésbe zuhantam baráti kezek nyúltak utánam. Nem csak megvédtek a földbe csapódástól, hanem megoldást kínáltak, reményt adtak és hitet. Aggódtak, megsimogattak, megöleltek és akkor már nem voltunk elárultak és kitaszítottak.

A szíriai

Riekje Boswijk-Hummel: A párkapcsolat forradalma

Sokszor eszembe jutott, hogy mit gondol, aki meglátja kezembe Riekje Boswijk-Hummel könyvét, A párkapcsoat forradalmát. Valószínűsítettem, hogy mindenre gondol, csak a valóságra nem. Eszébe se jut, hogy éppen dolgozom.

Nagy felismeréseket nem találok a könyvben - már mindet olvastam vagy kitapasztaltam -, viszont sokszor magamra ismerek és megrohannak az emlékek.

Legtöbbször arra a lányra gondolok, aki szakközépben falta a szerelmes regényeket, de soha, senkinek nem nyílt meg, és csak most, a könyv miatt, fogalmazódott meg, hogy milyen hosszú ideig gondoltam magamról, hogy nem érem meg a fáradságot. Ezért hatódom meg már-már nevetséges mélységekig, amikor Mamusz értem jön vagy hazahoz, amikor a pasim aggódik értem, vagy valamelyik barátnőm terem mellettem, amikor beteg vagyok. Persze, az a legtermészetesebb, hogy fordított helyzetben én is megtenném, csak azon csodálkozom mindig, hogy én is megérdelem.

Nem szeretni volt a legnehezebb, hanem elhinni, hogy engem lehet szeretni, hogy nem egyedül állok a világban és a "mi"-re nekem is van befolyásom, hogy valaki számol velem, hogy valaki tervez velem.

Hiába múltam harminc, nem tudok annyi leszarom tablettát bevenni, hogy újra és újra ne ütne szíven a "nem érem meg a fáradságot". Azon már túltettem magam, hogy amióta főiskolára mentem, nem kíváncsiak, hogy hol élek, nem látogatnak meg - tudom, sok munka, fáradtak stb. -, de idén ősszel nélkülem szüreteltek és mindekivel egyeztettek csak velem nem. Apám mindig ezt csinálta. Vagy nem szólt, vagy nem volt hajlandó foglalkozni velem - többször kértem, hogy tanítson meg szőlőt metszeni, mert próbáltam ott közeledni hozzá, ami fontos volt számára -, vagy kész tények elé állított és sohasem egyeztetett velem előre. Sohase becsülte semmire, amit csináltam. Vagyis ez nem igaz. Egyszer visszahallottam, hogy büszke volt rám, amikor megkaptam az érettségi bizonyítványt, de egyébként csak ilyen mondataira emlékszem: "minek futsz, sohasem leszel olyan nagy sportoló, mint Egerszegi Krisztina", "minden hülye újságot ír", "ha főiskola helyett dolgozol és azt a pénzt számolom, amennyibe ez került, már lenne egy lakásod".

Ki vagyok én?

"A bohóc kifesti magát, nagy, mosolygós szájat rajzol, feltesz egy nagy piros orrot, bolondos jelmezt húz, és elkezdi játszani a bolondot. Azt játsza, hogy nagyon vidám, és körülötte mindenki azt hiszi, hogy tényleg az is. Ha azután a bohócruha már elég hosszú ideje van rajta, elfelejti, hogy csak játsza a jókedvet, és ő maga is elhiszi, hogy vidám." (Riekje Boswijk-Hummel: A párkapcsolat forradalma)

"Valószínűleg ismeritek azt a helyzetet, ami csaknem minden szülő és gyerek között fennáll – főleg akkor, amikor a gyerekek kicsik – hogy a gyerekek föl akarják ébreszteni a szüleiket, a szülők pedig el akarják altatni a gyerekeket. A szülők nem akarják fölébreszteni a gyerekeiket, s a gyerekek nem akarják elaltatni a szüleiket. Felfigyeltetek már erre? Minden szülő azon munkálkodik, hogy minél előbb elaltassa a gyerekét, és minden gyerek föl akarja ébreszteni a szüleit. Ez nemcsak átvitt értelemben, hanem konkrétan is igaz. Reggel a gyerekek alig várják, hogy fölébredjenek a szüleik, este pedig a szülők alig várják, hogy a gyerekek elaludjanak. Sajnos az történik, hogy gyerekkorodban ugyan fel akarod ébreszteni a szüleidet, de ahogy szülő lesz belőled, te is el akarod majd altatni a gyerekedet. Valami tehát történik a gyerek és a szülő között, ahogy a gyerek felnő. A szüleink életünk legelső hipnotizőrjei. Ez azért van, mert amikor először meglátjuk a napvilágot, akkor nem tudjuk, hogy mi micsoda, mi ez, mi az, mi nem ez, mi nem az, nem tudjuk, hogy mi az a világ. Ezt mind a szüleink mondják és mutatják meg nekünk. Mindent megneveznek. De nem biztos, hogy a világ dolgai valóban azok, aminek a szüleink nevezik őket.

Szóval a probléma szerintem az, hogy mindannyian nagyon mély hipnózisban élünk. A kérdés csak az, hogy hogyan lehet fölébredni. Hogy lehet fölébredni a valóságra, vagy a valóság egy annál jobb megközelítésére, mint amire megtanítottak, félrevezettek minket? Ez nagyon kellemetlen kérdés, mert azok, akik megpróbálják, rettenetesen nehéz helyzetbe kerülnek. Abban a pillanatban ugyanis, amikor elhagyjuk azt a valóságot, amiben az emberek közös megegyezéssel megállapodtak, rettenetes erők fognak ránk hatni azért, hogy visszatereljenek a közös látásmódhoz. Előrebocsátom, hogy a pszichiátria a világon mindenütt a rendőr szerepét játssza. Visszatereli mindazokat, akik véletlenül rájöttek arra, hogy másként is lehet látni a világot, mint úgy, ahogy megtanítottak bennünket." (Feldmár András: A tudatállapotok szivárványa)

Újra és újra ugyanaz a kérdés: Ki vagyok én? Ki vagyok én igazán és amit magamról gondolok az vajon én vagyok-e vagy csupán önhipnózisom/hipnózis áldozata? Mi igaz és mi hamis? Mi valós és mi képzelt? Milyen vagyok én? Igazak az érzések? Az érzéseket befolyásolják a gondolatokat. A gondolatok teremtenek és pusztítanak. Az lennék, amit gondolok? De már a gondolatok is belőlem fakadnak, nem függeltlenek tőlem. Nem találom a rendszer (önmagam) legelső és legbiztosabb pontját. Létezem, de a Mátrix után ez sem biztos. Minden állítás cáfolható. Amikor a legigazabb mondatot akarom magamról megfogalmazni, akkor semmi sincs, amit elmondhatnék, mert minden és mindennek az ellenkezője is elképzelhető.

Humorherold

- Vicceltem! - közli velem George, és röhögve kirúgja lábaimat, sőt a biztonság kedvéért még rám borít két talicska szart. - Na, most mutasd meg milyen fasza csaj vagy! - mondja kihívóan és a jól végzett munka elégedettségével leül a gödör szélére, élvezi a napsütést és a nyugati szellőt, miközben én ismét nekigyürkőzöm, hogy kimásszam a szakadékból. Egyik kezemmel kapaszkodom, a másikban pálcákon tányérokat egyensúlyozom. Az előbb azt hittem, hogy kint vagyok, most már a hegyek jönnek, nagy távlatok, "a végtelenbe és tovább..."
- Viszonyítás kérdése, ugye... - vakkantja felém, mintha csak a gondolataimban olvasna és boldogan rágcsál egy fűszálat.

Fél évszázad