Nagyapák, anyu és én

Egész korán nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a könyvek iránti olthatatlan szenvedélyemet anyai nagyapámtól örököltem. Nem tartoztam azok közé a gyerekek közé, akik szenvedélyesen vetik magukat a betűk titkos világába. A Tüskevár kínálódás volt, anyunak ott kellett ülnie mellettem.

Főzésre is csak főiskolán adtam a fejem, illetve egyszer korábban is be kellett fejeznem egy paradicsomos káposztát, azonban a káposzta túl lassan főtt, sietni akartam, túl korán tettem bele a sűrített paradicsomot, így végül dolgozni kellett a fogakkal rendesen. Abban az időben anyu egy lyukas garast se adott volna azért, hogy én egyszer megtanulok főzni.

Amikor az újságba fényképezem az ételeket, eszembe jut apai nagyapám, aki mesterszakács volt és bár nem ismertem őt, de úgy látszik, mégiscsak nyomott hagyott az életemen. Persze, főzni nem genetikusan tanultam meg, hanem kislány koromban anyu mellett. Mert bár nem csináltam, mindent láttam. Miután megvoltak az alapok a receptek már nem jelentettek kihívást.

Amúgy az íróasztalomnál az első két kép a két nagypapám. Szóval, ha felnézek a laptopból, akkor őket látom először. Anyuról pedig divatlapba illő képeket őrzök, ha megengedi, egyszer megmutatom a nagyvilágnak is.

Eltékozolt

percek
órák
levegővételek

Csak elmentem mellettük

- Szevasz! Hogy vagy?
- Jövő héten töltöm a nyolcvanat.

Összefutottak a Hollán Ernő és a Katona József utca sarkán és úgy beszéltek egymással, mint akik egymás melletti lépcsőházban élték le az életüket, de sohasem voltak kebelbarátok.

Gyors fejszámolás. Időutazás.

1930 nyara. Két nő tolja az igen modernek számító babakocsit. Mögöttük az első világháború, előttük a második, de utóbbiról még nem tudnak. A terhesség és a szülés még meglátszik testükön, mellük feszül a tejtől, közeleg az etetés, de boldogok. Megnézik egymás gyerekét. Természetesen mindkettő gyönyörű, de a legszebb a sajátjuk...

(Van ebben egy regényi történet?)

Semmise, sehogyse

Semmi se jó és sehogy se jó. Ez persze erős túlzás, mert van jó és van nagyon jó is, de a semmise-sehogyse érzés mindent ellep. Befed. Eltakar. Kiradíroz.

Nincs bennem erő, a fejem teszi a dolgát, gondolkodik, szervez, tervez, számol, de a szívem és a lelkem dermedten áll. Vár egy jobb csillagzatra, vagy valamire, hogy elmúljon a semmise-sehogyse.

Foglalkoztat a gondolat, végzet, véletlen vagy szerencse, hogy egy lezuhant repülőgépnek van túlélője. (Ej, megnyerem-e a lottó ötöst?) Mire tanítja őt az élet? Az élete kincs vigyázzon rá, vagy arra, hogy osztályrésze a magány, a fájdalom és az élet törékeny, nem érdemes túlságosan vigyázni rá egy felsőbb hatalomtól függ (vagy a szerencsétől), hogy... Mintha az élet minden pillanatban véletleneken múlna. Hogy a petesejt érett, hogy a hímivarsejt kitartó, hogy a cserép a tetőről a fejedre esik vagy mögéd... Vagy ez a végzet? Hogy ott a kanyaron túl vár a neked rendeltetett?

Azon is gondolkodtam, hogy lehet-e lelki alkat kérdése a jómód? Múlhat-e azon a dolog, hogy van, aki tudja birtokolni az anyagi javakat vagy csupán az áldozatok vállalásának függvénye... És mennyire tehetetlen a lélek? Ott ül a zuhanó gépen és elfogadja, amin keresztül kell mennie vagy változtatható? A lélek változik vagy a mondat, ami körülírja.

És mikor kell meghúzni a vészféket, leugrani és keresni egy másik vonatot?

Csupa kérdés

Miért választottad őket?

Ha nincs időm magamra, akkor nem szeretem magamat?

A régi, már több évtizedes dolgokat meg lehet változtatni?

Érzelmi színtelenség...

Két történet - hétköznapi csodák

"Alaposabb tanulmányozás után az egyik könyvben egy hímzett könyvjelzőt is találtam, amely a Lemezárugyár 100. születésnapjára készült." Egy semmi kis mondat egy online naplóban. És minden ezzel kezdődött. Megkerestek ugyanis a Lemezárugyár jogutódjától az Elzettől, hogy megmutatnám-e az említett könyvjelzőt, mert annyi miden elveszett a múltból, amit jó lenne megőrizni, kiállítássá rendezni. (Igen, volt valaki a "gyárban", aki igen régóta olvassa a blogom.) Ma odaadtam a könyvjelzőt. Jobb helyen lesz, mint nálam. (Soha, ilyen jól sikerült lomtalanítás nem volt. Lett egy forgófotelem és értékmentettünk egy darabot a múltból.)

Este elmentem futni. A Szent István Park sarkánál egy apró fehér egeret vettem észre. Először kivert a víz, iszonyodom az egerektől, majd alaposabban szemügyre vettem. (Személyiségfejlesztés: nézz szembe a félelmeiddel.) Igen helyes kisegér volt és igen rémült. Először eliramodott a Pozsonyi út felé, de a túl sok fény miatt meggondolta magát. Megállt előttem, istenemre rám nézett, megmozgatta pici orrát, végül a Szent István Park felé iramodott. Én meg csak ott álltam és azon gondolkodtam, hogy vajon van-e valami ami levadássza ezt a fehér egeret. Macska nincs a parkban, de valami más? Az egérke elszaladt a végzetébe, én pedig lefutottam a napi penzumot. (Mit keres egy fehér egér a város közepén? Honnan szökött meg?)

Meghatározó mondat

Nem tudom pontosan idézni, de az egyik Gyilkos elmék végén hallottam:"Aki hisz, annak minden bizonyíték, aki nem hisz, annak semmi sem bizonyíték."

Szinte minden nap aktuális ez a mondat.

Most van időm folytatni a gondolatot, bár úgy érzem, mindenre képtelen vagyok

Nagyon egyszerű, hogy miért nem fogok könyvet írni. Túl szegényes a fantáziám, ahhoz pedig nem elég érdekes a életem, hogy érdemes legyen könyvben kiadni. Egyre többen mondják, hogy meg kellene szüntetni a csendemet, mert összefüggésben van a betegségemmel. Nem kiabálok. Üres vagyok. (Dúdold velem: "Üresen állok, mindennek háttal...")

Bő 12 óra elteltével még üresebb vagyok. Füllel voltunk a Margitszigeten piknikezni. Jó volt, de mire hazaértem kiborultam. Mindenhol párok és családok sétálgattak, csak én toltam egyedül a babakocsit. És menni kell és tenni kell, mert a Füli nagyon élvezte a sok embert, a füvet és a pikniket.

Itthon kicsit bőgtem is, amúgy se érzem magam fergeteges formában, és miközben Füles az apjával fürdött, én összeszedtem magam. Vagy legalábbis azt hittem. Minden arról szól, hogy összeszedem magam, hogy kibaszott erős nő vagyok és teszem, és csinálom, és megyek, közben pedig... Azonnal felcsap bennem a gondolat, hogy annyi jó történik, miért halok bele minden apróságba.

Ha nem feszítem meg magam, akkor lassan újra feléledek a sok jóban, a szemében, a mosolyában, a kiflijében. Mert mindig csak a most létezik.

Annyira szorítom a fogaim, hogy majd bele rokkanok, hogy nem megyünk sehova, hogy kevés az inger, hogy idén nem fogom látni a tengert, hogy a napok peregnek-peregnek az ujjaim között, miközben én se tudom, hogy mire várok.

Reggel még arról is akartam írni, hogy elegem van abból, hogy demarkációs vonalak, rejtett bombák és buta-gonosz szavak rágják az életem.

Arról, hogy miért nem fogok könyvet írni

A kis buta, önmagát támadja

Van nekem üvegpaprikás karkötőm, autoimmun thyreoiditisem és jelentősen emelkedett antiTPO-m. (Ja, tiszta House.) A buta kis szervezetem önmagát támadja, jelentősen. Mivel hiszek a testi baszok lelki okaiban, ezért órák óta próbálom kitalálni, hogyan ne támadjam magam. Lelkileg. Pontosan tudom, hogy hol vannak az elzárt vadlovak és hol rúgják szét az istállót. Pathelyzet. (Megint.) Kellemetlen választás előtt állok. Ha lesarkítom élet vagy halál, de a kérdés mindig ez: élet vagy halál. A leleteim alapján a doki azt mondta, csoda, hogy nem vetéltem el. (Hogyan is vetélhettem volna el, amikor olyan nagyon vágytam rá.)

Szőkét legelébb, aztán feketét, végül barnát és a maradék

Helyzet

Fátum

Reggel olyan csokis-mazsolás-rumos muffint sütöttem, amelyre szerénytelenség nélkül illik a tökéletes jelző. Természetesen (megint) semmit se mértem ki, így csak annyi biztos, hogy rengeteg rumot öntöttem bele. A keverőtálat a pasimnak adtam nyalakodás céljából. (A mondat úgy lenne tökéletes(en romantikus), ha az elejéről elhagynád a tárgyat, a végére pedig még tennél két pontot. - a szerk.)

- Milyen vicces lesz, amikor majd Zsomborral osztoszkodtok a tálon.
- Hú, erre nem is gondoltam, amikor gyereket csináltam. De majd akkor te két tálat fogsz használni egy süteményhez. Kikevered az egyikben, majd kevered kicsit a másikban is. A másikban elég 12 másodpercig. Egyébként ebből nem is ehet 18 éves koráig. Tele van rummal.

Talán agyamra ment a "várjuk ki, mit akar a sors". (Remélem, a Slumdog Millionaire szakajtónyi Oscarral távozik ma este az "eredményhirdetésről".) Csak abban vagyok biztos, hogy jó dolgok jönnek, és próbálom megőrizni a hitem akkor is, amikor éppen nem így tűnik.

Van egy igen erős sejtésem, hogy mit fogok csinálni augusztus 22-én. Életemben egyetlen zenei dvd-t kaptam kiadótól: Madonna - The Confession Tour. Na, akkor határoztam el, hogy nekem ebben az életben egy Madonna koncert jár. A tavalyi, bécsi Madonna koncert idején nagyot dobbant a szívem, de Zsombortáska miatt tudtam, nem ez az én koncertem. El is tettem messzire a Madonna koncertet, ha lesz, lesz, ha nem lesz, nem lesz. Aztán jött a hír, hogy idén lesz budapesti koncert. Egészen lázba jöttem, de a pasim nem akart jönni és hirtelen senki se jutott eszembe, aki Madonna koncertre járós fajta. A lefagyott szerver tovább erősítette a gyanúm, ez a koncert se az én koncertem. Aztán B. nagyon boldogan újságolta, hogy sikerült jegyet venniük a Madonna koncertre. Hirtelen mély önismereti felfedezéseket tettem. Nagyon örültem, hogy B vágya teljesült, de elkapott a szomorúság is, hogy amióta megszületett a fiam, alig beszélgetünk a barátaimmal és alig tudunk valamit aktuális vágyainkról. Hazudnék, ha azt mondanám, felhőtlenül tudtam örülni B-vel, ráadásul még az ő örömét is megmételyeztem. Pedig nem haragudtam. Néhány csalódás indukálta könnycsepp után a fátumra bíztam a dolgot - mint utóbb kiderült, a pasim is próbált nekem jegyet venni -, de B-t nem olyan fából faragták, aki várakozik.

- Akarsz még Madonna koncertre jönni? Van mellettem egy szabad hely.
- Aha.
- Akkor a tied.

A legfontosabb kérdés a végére marad

Mostanában annyi mindent nem lehet. Mert egyszerűen nem lehet itt megírni. A Belső Revizor nem engedi. Pedig a Romantikázást nagyon szeretném megírni. Szeretném megírni, mert szeretem, hogy ilyen bolondok vagyunk és mert szeretném, ha a gyereke(i)m tudnák, milyen volt 2009 elején az életünk. Nem tudom, miért fontos, hogy tudják, vagyis tudom, hogy miért fontos, de nem a Romantikázás kapcsán fogalmaztam meg, hanem egészen más hatások miatt.

Persze, megint elhatároztam, hogy nem veszem meg a Feldmár könyvet, erre váratlanul az egyik újságból csap le rám azzal, hogy "amikor megszületik a gyerek, beleszeret az anyjába" és ha az anyja nem szereti viszont... vagy a gyerek bármikor azt érzi, hogy az anyja nem szereti, a világon a legfájdalmasabb. Szeretem, de mi lesz akkor, ha elvétem a lépést, ahogy velem is elvétették... Nem vagyok naiv. Tudom, hogy lázadni fog és olykor durva pokróc lesz és nem 8 évesen kell megértenie milyen volt az anyja, hanem később. Csak akkor leszek-e még? Azt hiszem, hogy az egyik legnagyobb kegyelmi állapot, hogyha a gyerekek megértik a szüleiket és szüleiken keresztül önmagukat. Nem hiszem, hogy az lenne a kérdés, hogy "az anyám megcsalta az apámat", sokkal fontossabb, hogy "az anyám miért csalta meg az apámat". De ahhoz, hogy egy gyerek megértse erre a kérdésre a választ, fel kell nőnie, meg kell tapasztalnia boldogságot, árulást, fájdalmat, közönyt. Heges lélekkel fog csak megbocsátani, addig viszont - teljes joggal - haragudni fog az anyjára.

- Szerinted a férfiak hány százaléka csalja meg a nőjét?
- 30 vagy 17, vagy úgy érted ebben a pillanatban?

És akkor nincs mese, pereg a film. Amelie az orgazmusokat számolta, én a hűtlen férjeket.

Jut eszembe. Voltam moziban. Nem kellesz eléggé (He's Just Not That Into You). Görbe tükör. Viszont nem lesz minden részlete minden nőnek vicces.

Már jól vagyok. Nagyon sokat gondolkoztam azon is, hogy mi történik velem. Életemben nem voltam ilyen kerek mint az utóbbi időben és a szoptatás sem volt elég kifogás. És gömbölyödtem. Terhesen nem voltam ilyen kerek. Aztán összeraktam, elmentem orvoshoz és a vérem megmondta, hogy igazam van. A pajzsmirigyem gonoszkodik, a TSH 13. De most már a végtelenbe és tovább.

Cseppet se higgadtam le, csak túl sok mindent elfojtok, bezárok és lenyelek.

A nyugalom? A nyugalom őszinte. Ha Zsomborral fekszünk az ágyon és nézegetjük az ablakos-dinnyés könyvet, vagy tapogatjuk egymás arcát, nem érzem, hogy elrohan mellettem a világ.

Több ezer éve ismerjük egymást, de szerdán találkoztunk először. Benne és vele ezernyi lehetséges jövőm mutatja magát. Vajon mindegyik út ugyanoda visz?

Miért sárgák a budapesti villamosok? Na ezt, tényleg nagyon szeretném tudni.

Csácsumicsá

Grafitember is megmondta, hogyha piszkos diszperzites vödröt cipelő ember találkozik a cimborájával és elkezdenek beszélgetni, akkor muszáj közelebb menni, mert az ember olyat kap az élettől, amit kortárs haveroktól, művészetekből nem. Egyszóval Grafit felmentett a békávézás közbeni hallgatózás okozta lelkiismeret-furdalástól, ha szociológiai célzattal teszem. Mi másból tenném? Az elmúlt fél évben alig békávéztam, lekötött a gyerek, de a minap egy telefonbeszélgetés egyik felét hallottam. Felejteni azóta se tudom.

- Csácsumicsá.
- ...
- Na, csácsumicsá. Először is azért hívlak, hogy boldog új évet kívánjak, mert ebben a évben még nem beszéltünk.
- ...
- Először is azért hívlak, hogy láttad mostanában a Gyurmát?
- ...
- Milyen haja lett! Gondoltam megbeszélem veled. Mint egy dauerolt puli.
- ...
- Valami baj lehet az asszonnyal.
- ...
- Te, ezer éve nem beszéltünk. Valamikor jó lenne.
- ...
- Jövő hétre Gyurma bulit szervez.
- ...

Sajnos itt leszállt. A sapkás csácsumicsá.

Kilúgozott romantika

"A férjed vagyok, szeretlek."

Kamasz koromban, amikor ismerkedtem a szerelemmel és idétlenül mosolyogtam, amikor a tévében szerelmesek csókoloztak. Hittem abban, hogy a férjek szeretik a feleségüket.

Húszas éveim elején hittem, hogy egy-két kivételt leszámítva, a férjek szeretik a feleségüket.

Húszas éveim végére pedig arra jutottam, hogy van egy-két férj, aki szereti a feleségét.

Ha megkérdezel, hogyan viszonyulnak a férjek a feleségeikhez, akkor az első válaszom, hogy a férjek nem szeretik a feleségüket. És mivel ez ilyen kölcsönös dolog a feleségek sem szeretik a férjeiket.

Igen, ismerek boldog párokat, és nem, nem arról van szó, hogy a férjem nem szeret. Egyszerűen arról beszélek, hogyha A férjekről és A feleségekről beszélnek nekem, akkor nem jut eszembe a szerelem, de még a szeretet sem.

Valószínűleg túl öreg vagyok, túl sokat láttam-hallottam.

A sérthetetlenségnek lőttek

Szállnak a darvak

A tervek szerint 100 db készült volna, de végül 103 lett. Rejtély. 2 csomag 48 db-os origami papírt vettem és vágtam még 4 négyzetet csomagolópapírból és minden matematikai szabályt felrúgva a végeredmény, többszöri átszámolás után is 103. Szintén rejtély, hogy az egyszerre feladott két boríték, miért nem azonos napon ér célba, de nem is ez a legnagyobb rejtély, hanem az, hogy 4 nap eltéréssel érnek célba a borítékok, tökéletes időzítéssel. És akkor már nem kell több szó.

Család, barátok, karácsony, praliné, American Red Cross

Négy hónapos lett a fiam. Tegnap, amikor megint beszabadultam egy gyerekruha leárazásra és a másfél éves cuccokat válogattam neki, eszembe jutott, hogy milyen érzés volt nagy pocakkal a 3-6 hónapos gyerekre méretezett ruhákat vásárolni. Azok a ruhák éppen jók rá, holnap lesz mérlegelés, akkor kiderül mennyit nőtt a Mackófej. Apropó mackó. A tesómtól kapott egy hatalmas pandamacit. Ez nálunk családi hagyomány. Eredetileg apu akarta venni, de nem talált olyat, amilyet régen nekünk vett és a sok kínai vacakban nem bízott.

A pasim elvitt minket (ő vezetett) a "fatornyos kis falumba". A faluban nincs fatorony, de nem számít. A levegő jó, hideg és föld illata volt, a szőlőtőkék szépek és még a traktorról is csináltam néhány képet. Előkerült egy régi fémkazetta mindenféle családi hivatalos irattal: házassági anyakönyvi kivonat, adásvételi szerződések, hagyatéki papírok. Most láttam először az 1918-as hivatalos értesítést dédapám haláláról, akit 1914-ben elvittek a frontra, nagyanyám, aki Bálint napon született, akkor volt 3 hónapos. Illetve a nagyapám American Red Cross-os értesítőjét is most láttam először. 1945. szeptember 18-án adták fel nagyanyámank. Egy A4-es lap negyede, elején kézzel színezett vörös kereszt. Tetején nagyapám neve meg az, hogy Pocking 197 Bavaria. Alatta három nyelven a  Vöröskereszt és nagyanyám neve címe. Elbőgtem magam, amikor a hátulját olvastam:

"1945. VII. 3-án. Kedves Anyukám! Hála Istennek egészséges vagyok,- Szeretettel sokat gondolok rád.- Sokszor szeretettel csókol.- Péter"

Nem kell nagy képzelőerő, hogy milyen napok voltak 1945 őszén. A nők lesték a postást, hogy kinek hozza az értesítőt. És amikor megjött, akkor kiszakadtak a könnycsatornák, a feszültség enyhült, mert legalább azt lehetett tudni, hogy pár hónappal korábban élt és talán még él is.

Nagyapám a fogságból néhány képet hozott haza, illetve kapott két amerikai gyakorlót. Az egyiket megtartotta, a másikat pedig Somogyban eladta és abból kezdett új életet. Azt hiszem, hogy ezt a történetet tavaly karácsonykor mesélte el apu. Részletekből lassan összeáll a családi história. Nagyapám, túl jól főzött, szerették az amcsik, az utolsók között hagyta el a tábort. Látta, hogy körbemegy egy teherautó nyitott tankkal és felgyújtja a tábort.

Lassan talán megszeretem a karácsonyokat. Idén nem sírtam. Azt hiszem, hogy ez is haladás lenne, de ráadásul jól is éreztem magam. Mind a három nap. 24-én a pasim beállított egy nagy fával. A fa nagyobb volt, mint a pasim, pedig a pasim se alacsony. Szerencsére az utóbbi időben annyi cikket írtam karácsonyfadíszekről, hogy a fa látható részeire mindenhova jutott. A vadast borjú lábszárból készítettem és ezért ki is osztottuk nekem az év egyik legjobb ötlete díjat. Karácsonyra ajándékba chutney, pácolt fokhagyma, mustár és 5 féle paraliné készült, s.k. Szóval a fárasztó december után még rátettem egy-két lapáttal, de a visszajelzések alapján megérte.

Szinte hihetetlen, de valahonnan energia-infúziót kaptam. Annyi tervem van, hogy azt se tudom, mihez kapjak, elborítanak a kis fecnikre írt jegyzetek. Ráadásul megint volt egy életemben első. Meglepetést szerveztünk H-nak, mert T hirtelen felindulásból hazarepült. Utána pedig elmentünk koktélt inni és beszélgetni. Hárman még sohasem ültünk egy asztalnál, igazából, eddig csak olyan volt, hogy skypon konferenciázunk.

Majdnem mese

Kár elolvasni,
úgyis rébuszokban beszélek,
ráadásul még az idővel is játszom.

Halott lelkek nem beszélnek. Nem kérdeznek, nem feleselnek, nem nevetnek. Halottak. Megdermedtek, mint a mesében, amikor a róka rájuk szórta a varázsport. Vagy csak rájuk nézett? Mindegy. Nem emlékszem. A lényeg, hogy dermedtek. Dermedt lelkekről beszélek. Csak úgy, kerülve minden személyes érintettséget. Az biztos, hogyha a lelkem dermedt lenne, én kővé desztillálnám a jéghideg dermedtséget, mint buggyant körtéből a pálinkát, na, éppen úgy, és amikor egyszer a Duna fölött állnék, beledobnám. A dermedtség meg kicsit lebegne a víz felszínén, majd elnehezülne, összekeveredne a sokat látott folyóvízzel és egyszerűen elvesztené lényegét. A nagy vízben a dermetség molekuláit nem lehetne kimutatni. Egy vegyész szépen formált betűkkel azt írná a vízminta kartonjára: "nem kimutatható". És akkor a dermedtség, ami a szívben olyan tömény volt, eltűnne. Ha azonban egy vízimanó, összegyűjtené és elhozná nekem, mert miért szennyezem én az ő élőhelyét, akkor űrturista lennék, felvinném a kis szütyőt a csillagok közé és ott kiszórnám. A világűr nagyon hideg. Ott a dermedtség halálra fagy, majd tűzhalált hal a Napban. De van az úgy, hogy a dermedtséggel nem kell ilyen sokat harcolni, elég kicsit hagyni, hogy szeressenek.

Ígéret

Szomorú-gyönyörű

Sorstábla

A Fonó, a Sorsjuttató és a Kérlelhetetlen, soha ilyen szép és fájdalmas nem volt, mint az utóbbi napokban. Dühömet felülírja a kegyelmi állapot, hogy éveket élhetek egy-egy pillanat alatt.

Közben itt a lassúság. Vettem magamnak chilis csokoládét. Először fűszeres és csábító, a végén viszont enyhén csíp.

Aki életet ad, halált is ad

Amióta megszületett a fiam egészen megváltozott a viszonyom a halállal. Eddig saját halálom nem nagyon érdekelt, jöttem, amikor lehetett, megyek, amikor mennem kell, nincs ezen sok gondolkodni való. Most viszont szinte minden nap azért imádkozom (Georgehoz), hogy addig hagyjon élni, amíg a fiam és leendő gyermekeim felnőnek, elindulnak az életben és már nem félnek egyedül szembeszállni se a széllel, se a sorssal. Minap hajszálon múlt, hogy nem csapott el minket, engem meg a pasim, egy szabálytalanul előző autó. Éppen szálltunk ki az autóból, nem irányítottuk az eseményeket, csak néztük, volt nagy dudálás meg szívdobogás, a fiam közben nyugodtan szunyókált a kocsiban. Az eset nem javított lelkivilágomon.

Arra nem is gondolok, hogy Zsombival is történhet valami. Persze, az összes hülye filmben eltűnik egy kölyök, vagy társai addig szerkírozzák, amíg már nem akar élni, vagy jön egy nemnormális idióta és belelő a tömegbe. És ha ennyi kínzás nem lenne elég a lelkemnek, akkor rádöbbenek, hogy a gyilkosnak is volt anyja és neki a saját fia a legfontosabb.

Mondtam, hogy táncolunk néha a fiammal. Ma az jutott eszembe, hogy az esküvőjén, amikor majd táncolok vele, biztosan bőgni fogok. Már a gondolatra bőgtem.

Aztán volt mellbevágó, amitől el kellene szakadnom, de nem tudok. Megint az történt, ami nem olyan nagyon régen, hogy a hírekben hallott tragédia, személyessé vált. Nem csak egy férfi és nem csak egy gyermek halt meg a balesetben, hanem "kicsit ismerős" emberek, akiknek ismerem a vonásait, tudom, mit szeretnek, hogyan mosolyognak, szeretnek pocsolyába mezítláb mászkálni. Az anya fájdalma pedig szíven szúr és vastag heget hagy a lelkemen.

Kiszámíthatatlan a sorskerék. Én is lehetnék a helyében. Már a gondolatra, érzem, kiüresedik a világ. Tovább élni csak a többi gyerek miatt tudnék. Feldolgozni sohasem.

Az ólálkodó halál. Hogy dögölne meg.

A női sors gyönyörűséges szörnyűsége, hogy aki életet ad, halált is ad. A madzag egyik végén ott a születés, a másikon a "távozás". Az élet rendje, hogy a gyerekek temetik el a szüleiket, amikor már nekik is vannak gyerekeik. Ha diktátor leszek, ezt bevezetem, és nem érdekel a karma meg a sors és egyéb úri huncutság.

Hol lakik az angyal?

Mielőtt elfelejtenénk

...

Le akartam ide írni, de végül inább vettem egy fehér papírt és ott kezdtem el mesélni ezt a történetet. Ha nem jutok vele semeddig, akkor a töredéket majd ide teszem.

Le kellene tenni

Szeretem Feldmár derűjét

Szerinted segíthet az agykutatás megérteni az emberi elme és az érzelmek működését, vagy inkább tévútra visz?

Szerintem minden kutatás segít. De ha például meg akarnék ismerni egy nőt, és odakötném őt egy székhez, majd tűkkel szurkálnám, és az agyát vizsgálva leírnám, hogy mi a reakciója, valami mást tudnék meg róla, mintha elkezdeném szeretni, udvarolni neki, lefeküdnék vele, és hosszú éjszakákat beszélgetnénk. A tudományos cikkeket nagyon szívesen olvasom, és amit csak lehet, tudni szeretnék, de az az igazság, hogy a napi munkámat tekintve abszolút mindegy, hogy mit mond a tudomány.

Forrás: Index

Egyébként George humora nem abban rejlik, hogy minden ember másképpen látja a világot, hanem abban, hogy túl komolyan vesszük magunkat, hogy nem vállaljuk a felelősséget és elfelejtettünk kételkedni, hogy minden kemény ember mögött áll egy sugalmazó, akit nevezhetünk a téma szakértőjének is, illetve hogy a tudományt hajlamosak vagyunk mindenhatónak elfogadni, közben csupán a hit egyik formája, és erre a legjobb bizonyíték, hogy a tézisek megdőlnek. (Nem a Nap kering a Föld körül. Nem az atom a legkisebb részecske.)

Egyszer az életben

Mert elég volt mindenből vagy mert éppen jó kedvem van. Levetem a tornacsukámat, összekötöm a cipőfűzőket, feldobom az égig, majd remélem, hogy nem a fejemre esnek, hanem fennakadnak a villanydróton.

Ez sem maradhat ki az életemből.

Életbevágó semmiség: a halhatatlanság inverze

Megdermedt gondolatok kopognak a fejemben. Mintha nem lennének. Mintha nem lennék. Aztán jön egy borzongató levél. Borzongató, mert gondolkodásra késztet, borzongató, mert felsejdíti a jövőt, borzongató, mert ott a hasonlóság rácsodálkozása, borzongató, mert műveletlennek érzem magam, de ez nem keserít, hanem lopom a morzsákat, borzongató, mert újra figyelek és észre se vettem, hogy eddig milyen kevéssé figyeltem. Borzongató, hogy mennyit használom ezt az idióta borzongató jelzőt. Megint az én jelzőim. Először kibaszottat akartam írni az idióta helyett, de még gépelés előtt kihúztam és átírtam. Szóban nem javítottam volna. Egyszerűen és szimplán kicsúszott volna.

A halhatatlanság inverze pedig...

4000. bejegyzés

Blog számokban: 2257 nap és 4000 bejegyzés. (Több könyvnyi karakter, de azt nem tudom, hogy valaha lesz-e könyv...)

Egyébként pedig ez életem 11792. napja (nem csillagidő szerint), 1407 napja szerelmes vagyok a pasimba és 34 napja egy fiú anyukája vagyok.

Az időről, álmokról és személyiség fejlődésről

Életemben legalább háromszor (érettségi, házasság, szülés) hittem, hogy akkor most megváltozik az életem, hogy akkor most megtörténik velem is, ami minden felnőtté vált gyerekkel, hogy felnőtt lesz. Talán kicsit korai azt mondani, hogy a szülővé válás sem fordított rajtam, de ma, amikor a parkban egy kislányt láttam egy hatalmas pocsolya előtt gondolkodni, ugorjon vagy ne, és azonnal tudtam, hogy nem csak a gyerekem, de én is ugranék azonnal - komoly gumicsizma készleteink lesznek -, akkor éreztem, még mindig csak játszom a felnőttet. Rezzenéstelen arccal és hideg vérrel nyomom a gyerek orrához az orrszívót, éjszaka többször ellenőrzöm, akkor is, ha mocorog, hogy levegőt vesz és hatalmas takaró készleteket halmozok fel, nehogy megfázzon. Etetem és evés közben nézegetem az arcát, veszek neki új ruhát, ha a régit kinövi, énekeket tanulok, hogy szórakoztassam és ha éppen akad két szabad percem, akkor játékokat nézegetek neki. Minden, a szoptatás és a pelenkázás is úgy jön, mintha mindig is ezt csináltam volna, bár a pasim ügyesebben eteti kiskanállal és inkább rá hagyom a körömvágást is, de nem érzem, hogy bármi elveszett volna a könnyűségből. Mindig arra számítok, hogy a nagy fordulók, elvesznek belőlem valamit, áldozatokat követelnek, ehelyett viszont tágabbak lesznek a lehetőségeim, sőt jobb lesz az életem. A felnőttek mindig azt mondták, hogy addig örüljek, amíg gyerek vagyok, de én sokkal jobban érzem magam, szabadabb vagyok, amióta "nagy vagyok". Az első tévedésemet leszámítva, a házasság sem nőszomorító teher, hanem jó buli és ugyanilyen jó buli a gyerek is. Igaz, még csak egy hónap és már felmerült bennem, hogy rossz anya vagyok, mert örülök, amikor valaki más foglalkozik a gyerekkel és ma hajnalban az óránkénti gyerekringatástól sem voltam boldog, de napközben kialudtam magam és el is felejtettem mi volt a nyűgöm. Valószínűleg boldogságom kulcsa a rövid és szelektív memóriám. A rossz dolgokat könnyen és gyorsan felejtem. Illetve nem kesergek sokat meg nem történt vagy elszalasztott dolgok miatt. A végzetre fogom és örülök, hogy itt vagyok, ahol most vagyok. Nem számít, hogy nem csókolóztam a fősulin Mátéval, hogy két évvel ezelőtt nem mentem el Madonna koncertre, hogy tíz évvel ezelőtt nem vágtam neki a világnak, hogy... Több nem is jut eszembe, mondom én, hogy ez memória kérdés is. És pontosan tudom, hogy ezeket a meg nem tett dolgokat már nem tehetem meg. Nincs értelme. Túl sokat változtam, túlhaladt az élet, jöttek más és (valószínűleg) fontosabb dolgok, illetve a világ is megváltozott. Pl. Madonna sem a régi, a pasim pedig ezerszer jobb pasi, mint Máté.

Jókat röhögök magamon. Állítólag, erre sem emlékszem, de mondják és elhiszem, hogy kb. 5 évvel ezelőtt képes voltam azt mondani, hogy nincs probléma, csak lehetőség. Mosolygok a helyesírási hibáimon is meg azon, milyen setesuta is voltam/vagyok... Nevetek azon is, hogy Feldmár azt mondta, hogy a szülők mindig el akarják altatni a gyereküket, a gyerekek pedig felébreszteni a szüleiket, mert értem én az elméletet, de a gyerekem, amíg kicsi, hajnalban aludjon, aztán majd később megbeszéljük ezeket a lelki dolgokat... Hullanak rólam a sallangok, nincs is ennél jobb.

Öt év múlva valószínűleg ezeken a sorokon is mosolygok majd. Arról nem is beszélve, milyen kacagás lesz, ha fénylény leszek.

Vágyakozás

Szeretnék egy piros talpú fekete tűsarkú cipőt és egy fűzős fekete bőrcipőt meg rengeteg ruhát, türkizkéket, lilát, zöldet, feketét, lenne kedvem venni magamnak. Nőcis lényem őrjöng. Halál a mackónadrágra.

Egyébként pedig mennék és nézném, hogyan sárgulnak a falevelek. Persze, szívem szerint a gyereket, a férjet és a fényképezőgépet sem hagynám otthon.

Meg mennék futni is. A parkban olyan sebesen tolom a babakocsit, mint a meszes, és annyira tetszik, hogy ismét normál sebességgel tudok haladni, hogy minden ötödik lépésnél lerúgom a babakocsi kerekét. (A négyórás kismamákat már megismerem, de még tartjuk a távolságot.)

Volt még ma az is, hogy azt mondtam, "vájunk a lecsóba", erről meg eszembe jutott, hogy én egyszer a bablevesbe csaptam bele. Papa mellett ültem a padon, mert a konyhaasztalnál a legjobb hely a papa mellett volt a padon és olyan nagyon magyaráztam és hadonásztam a kanállal, hogy véletlenül belecsaptam papa levesébe. Nem mellesleg a pad is csudapad volt. Az ülőkéjét fel lehetett hajtani és a mama ott tartotta a régi újságokat meg ott dunsztolta a lekvárokat és befőtteket.

Egyszer

Nem az a legnagyobb csalódás az életben, hogy nincs Mikulás, hanem az, amikor 10 év után kiderül, anya már nem úgy főzi a sóskamártást, mint régen. Gyerekkoromban édesre főzte, pikánsan édesre, így főzöm én is, most meg sósra. Sósan én nem szeretem, viszont anya azt mondja, hogy az öcsém és apu csak sósan szereti. Vajon mikor lett kevesebb cukor és több só? Mert lett, ez nem vitás, hiszen a sós (menzás) sóskát sohasem szerettem, nekem külön sohasem főztek, de az otthoni sóskát mindig is imádtam.

Öreg blogger nem vén blogger?

Ne általánosítsunk itt, kérem. Én magamról van és lesz itt szó.

Napi 15.000 karakter után a kreativítás legcsekélyebb szikrája sincs bennem, ha blogról van szó, illetve sok minden nem ide kerül. Neten szétszórva az életem, kis kutatómunkával összerakható.

Talán a halak a legszínesebb gondolataim - de ennél jobbat nem tudok elképzelni, álmodtam magamnak egy életet, kicsit küzdöttem érte, és most itt van, ezt élem -, illetve a sterilizálás nagy kérdéseire keresem a választ meg erőt kellene venni magamon, hogy a kimosott babaruhákat bepakoljam a kimosott komódba.

Ebben a hónapban ünnepli a blogom a 6. szülinapját, de én igazából arra a kis lurkóra koncentrálok, aki a pocakomban mocorog.

Nincs baj, nem haragszom, csak...

Szeretném egy margarétával eldönteni, hogy fáj vagy nem fáj. Úgy mint gyerekkoromban, amikor tépkedtük a fehér sziromokat, szeret, nem szeret, szeret, nem szeret. Fáj, nem fáj, fáj, nem fáj, fáj, nem fáj...

Harminckét éves vagyok, de még mindig felhív, hogy elmondja óvatosan egyem a kemény körtét, nehogy letörjön a fogam. Nem fáj, nem bosszant, annyit mondok, hogy oké és akkor minden rendben.

Harminckét éves vagyok, néhány nap múlva megszületik a gyerekem és amikor azt mondta, hogy venni akar valamit, amit a tévére lehet kötni és megnézni a felvételt, akkor azt hittem, hogy rám vagy ránk gondol. Hiszen alig lát minket, olyan kevés az együtt töltött idő. De folytatta, hogy a szőlő, az olyan szép, olyan sokan dicsérik, meg kellene örökíteni. Ja, meg kellene.

Harminckét éves vagyok, de még mindig arra várok, hogy kifilézze a halat és csináljon nekem sült fagyit. Hiszen megígérte úgy 22 évvel ezelőtt. Reményhal.

Főként a nőkről

Hasamon a kék erek úgy futnak,
mint egy modern és divatos nyaklánc.
Mögöttük a gyerek játszik.

Döbbenet és értetlenség, általában ez a két érzés jár át a női széthúzás láttán. (Igen, ezért szeretem jobban a pasikat, sokkal egyenesebbek és nyilvánvaló, hogy mit várhat tőlük az ember lánya, és mielőtt úgy tűnne, szenté avatnám magamat, nyíltan bevallom, hogy a cukiságfaktor nem tölt el boldogsággal egy rakás gyerek vagy egy rakás kiskutya láttán.) A terhességem viszont közelebb hozott a nőkhöz. Elsősorban és legnagyobb meglepetésemre anyuhoz. Amióta gyereket várok, sokkal jobban megértem őt és kevésbé vagyok vele szigorú, mint korábban. Közben nyilvánvalóvá vált, hogy már anya barátnőim sokkal jobb barátok a terhességem idején, mint anno én nekik voltam. Remélem, megértik, hogy elképzelni egészen más, mint átélni az anyaság dolgot. A fene se tudja, hogy a hormonok, az ösztönök vagy mi a fene kezd el ilyenkor működni, de leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mintha eddig egy pasztell kép lettem volna, most pedig kontúrosabbak és élesebbek a kép színei, ugyanakkor – némi ellenmondásnak tűnik, de -, szelídültem és vadabb lettem. Szelídebben élek, jobban óvom magunkat, mint eddig magamat, sőt nyugodtabb és lazább vagyok, viszont a legkisebb rosszindulatra előtör belőlem az anyatigris és nem csak akkor, ha az én gyerekemet bántják, hanem akkor is, amikor egy másik gyereket.

Azt nem részletezném, hogy mekkora parasztság, fedje bár az őszinteség álcája, egy koraszülött vagy egy újszülött babáról azt mondani, hogy gusztustalan, de az igazi döbbenet, hogy eddig valaki eljut. Ez a gondolat megfogalmazódik a fejében, miközben ő is nőből van. Mintha az élet tökéletes dolgok végtelen halmaza volna. Mintha a tökéletesség vagy a szépség örökké tartana és nem csak pillanatokra birtokolnánk.

Elképzelni sem tudom, hogy milyen lesz először meglátni a gyerekemet. Azon pedig nem is töprengtem, hogy szép lesz-e. Szép hát. Vörösen, nyálkásan, szülés után fáradtan valószínűleg megdönti majd az állítást, miszerint gyerekkel és kutyával mindent el lehet adni. De milyen messze szakadtunk az élet valós dolgaitól, amikor nem tudjuk becsülni és értékelni az újszülöttet. Miféle szépségdolog lehet fontosabb annál, hogy megszületett, hogy végig küzdötte a születést, majd egy idegen, új közegben tanulja az életet. Tudom, hogy én vagyok a kattant meg a túl és hű, de én ismerkedni szoktam. Figyelgetem, nézegetem az újszülötteket, aggódom értük, megszeretem őket és mire oda jutnék, hogy kritikusan végignézzem a piciket, már „elrabolták a szívem”. Engem nem szépséggel lehet levenni a lábamról, hanem erős akarattal, kitartással és némi kópéssággal. Bár beszélni nem tud, egy koraszülött csecsemő minden pillanatban erejét és akaratát bizonyítja. Értelmének nyiladozását pedig egy kívüálló apróságnak gondolja, miközben a gyerek életében mérföldes lépés.

Hogyan képes egy nő – szóval vagy tettel, mindegy – bántani egy „kenyérnyi” gyereket, aki az életéért küzd? Hogyan merészel ítélkezni? És honnan veszi a bátorságot, hogy egy aggódó, sebeiből éppen gyógyuló és hegyeket megmozgató anya lelkébe gázoljon? Erre a butaságra nem találok mentséget. Ahogy arra sem, amikor az anyós, addig-addig piszkálgatja a menyét, amíg annak elapad a teje. Mert van ilyen is, és ezt is a jó szándék és az őszinteség zászlaja alatt teszik. Nekem szerencsém van a környezetemben lévő nőkkel. Óvnak és vigyáznak rám. Nem babusgatnak, azt nem bírnám elviselni, de kedvességgel és figyelemmel halmoznak el. Szerintem ez is hozzájárul, hogy ilyen könnyű és szép a terhességem.

Békávézás közben viszont figyelem a nőket. Vannak, akik meglátják a pocakomat és rám mosolyognak, nem a hasamra, hanem a szemembe néznek és úgy, és átadják a helyüket. Ők anyuval egykorúak általában. A csitrik, mindenféle zavarérzet nélkül üldögélnek tovább és annyi figyelmet sem szentelnek a terhességemnek, mintha egy piros kalap lenne a fejemen. Velük elnéző vagyok – arról kevésbé tehetnek, hogy a szüleik nem tanították meg nekik az illemet -, mert nem tudják, milyen a terhesség, még dacolnak az anyjukkal, lázadnak. A nagymama korúakat nem ilyen egyértelmű besorolni. Vannak, akik azonnal beszédbe elegyednek velem és ugranak, hogy átadják a helyet, vannak, akik átnéznek rajtam. A korosztályom is hasonlóképpen viselkedik, de sokkal több a kedves szó, mint az üres tekintet.

Hova jut a világ (hova jutottunk), ha nincs meg a zsigeri ösztön, hogy fokozott figyelemmel védjük a gyerekeket, terheseket és az öregeket? Annál pedig nincs természetesebb és még nagyobb bajban lenne a világ, ha az anyák nem védenék meg gyerekeiket. Még terhességem elején, az egyik barátom tett vicces, de nem túl kedves megjegyzést a kölyök nevére. Vérig sértődtem és a tüske azóta is bennem van. Hallgatólagos megállapodással nem beszélünk a névtémáról, de mindig kéznél van a „pisztolyom”, hogyha legközelebb szóbahozza, lelövöm.

Nem tudom, hogyan lehetne szétválasztani a bántó és a nem bántó észrevételeket, mert ugye az se járja, hogy az anyát és a gyerekét egy burokkal védjük és akkor úgy minden jó lesz. A kritikák, észrevételek, tanácsok segítenek, de nem mindegy hogy ki mondja, hogyan, miről és miért. Azt a doktornőt sem értem meg, aki a 30. heti ultrahangon nem mutatta meg a gyereket. Hát nem tudja, milyen izgalommal fekszik fel egy kismama a vizsgálatra?

Furcsa dolog a terhesség, valószínűleg az első a legfurcsább, hiszen olyan ismeretlen terültekre jutottam, amelyekről elképzelésem sem volt. Egyszerre boldogság és egyszerre kellemetlenség, ha rúg a gyerek, nincs kép, amit a gyerekhez lehetne társítani, én fényes melegséget érzek, ha a kölyökre gondolok, és irtó giccsesnek hangzik, de kisimulok és megnyugszom, ha a gyerekre gondolok vagy a gyerekhez beszélek. Könnyű és problémamentes szülésért szorítok, és azt várom legjobban, hogy magamhoz öleljem és megszagoljam a kölyköt. Persze, majd utána megnézem, milyen a szája, az ujjai és a lába (baltás, mint az enyém, vagy nem baltás, mint az apjáé). Természetesen a leggyönyörűbb baba lesz a világon, mondhat bárki bármit.

Eddig sohasem gondoltam bele, hogy mit csinál végig egy koraszülött baba és az anyukája, de amióta ízelítőt kaptam belőle, csodálom azokat a nőket, akik hegyeket képesek elhordani a hátukon és nem értem, hogyan lehet bárki, főleg, ha nőből van, aki ne segíteni és támogatni akarná őket. Vagy legalább ne okozna fájdalmat feleslegesen. Fontos lenne, hogy mi nők tartsunk össze, véd- és dacszövetségben, mert feladataink súlyát (és örömét) igazán mi tudjuk, a férfiak csak elképzelhetik, és mi tudunk egymásnak segíteni, hogy könnyebbek legyenek a terhek. Nem kell más helyett vinni, nem kell babusgatni, de a kedvesség és a szeretet, a legnehezebb pillanatokban is segít. Talán ezt is csak azt tudja, aki körül vannak emberek, akik szeretik… Gyakran megpróbálom elmondani a pasimnak, hogy mit érzek, amikor megmozdul bennem a kölyök, néha felkiált, amikor a kölyök jól irányzott rúgással eltalálja a kezét, vagy néz rám kérdő-csodálkozó-mosolygó szemmel, amikor a gyerekhez beszélek, de végig kívülálló marad és néha, köldökön keresztül bekiabál neki, hogy szevasz fiam, én vagyok az apád. Mindig természetesnek vettem, hogy a kölyök tudja, hogy én vagyok az anyja - lesz ebből baja bőven - érzi a szívverésem, a testemből táplálkozik és a köldökzsinór biztos pont az életében, amely hozzám vezeti. A másik ultrahangos doktornő mondta, hogy jó hosszú a köldökzsinór. Valahogy ez is egybevágott azzal, amit én gondolok, olyan messzire mehet, ahová csak akar, viszont hátországnak mindig ott leszek.

Családfelállításon történt, hogy nők ültünk a földön, terpesztett lábakkal, mint egymás mögé pakolt sarokvasak és akkor én mondtam ki, hogy az élet áramlik. Azóta eszembe jutott, hogy akármennyire is önálló és frappáns egyéniségnek gondoljuk magunkat, mi nők, csak egy szem vagyunk a láncban. Akár szülünk gyereket, akár nem, nem vagyunk semminek az eleje vagy a vége, koronája meg pláne nem, csak részei, apró pici részei...

Leszabott madzag

Nem lenne jó előre tudni, hogy 1 perc, néhány óra, néhány év vagy több tucat év áll előttem. Nem hiszem, hogy másként élnék. (Remélem, hogy nem élnék másként.) Na jó, lehet, hogy nem vennék ruhát és cipőt szezonvégi leárazáskor, hogy majd jövőre úgyis kell, és többet járnék kedvenc éttermembe, de ennyi. Ha túl kevés idő áll előttem, akkor abba úgyse fér bele egy élet, illetve ami jutott annyi az élet, ha pedig még évtizedek, akkor abba úgyis minden belefér, ami nekem rendeltetett. Már a gondolatra elbőgöm magam, hogy talán nem tudom felnevelni a gyerekem/gyerekeimet, viszont, talán botor módon, azt gondolom, hogy az élet ajándék. Bármilyen életfeladatot kapnak, bármilyen akadályokat, lubickolnak majd az életben. Néhány hete mondta É, hogy bármit teszek, akár a vonat elé fekhetem, akkor sem tudom megakadályozni, hogy a gyerekem beteljesítse karmáját, és már az is a karmája része, hogy mikor és hova születik.

Mindez persze arról jutott eszembe, hogy annyi mindent szerettem volna csinálni a kölyök születéséig, mármint ebben a hét hónapban, és fogalmam sincs, hogy mikor akar ő megszületni, és addig mit tudok megcsinálni. Azt se tudom, hogy befejezem-e azt a könyvet, amit éppen olvasok. És elképzelni se tudom, hogy milyen lesz, amikor majd ő itt lesz.

Egyre többször jut eszembe, hogy az ő születése, nekem is születés lesz. Mindketten otthagyunk  egy jól ismert, biztonságos közeget és új "terepre" lépünk.

Vonzások és taszítások

Nem értem, hogyan működik ez. Tudom, hogy nem így kellene működnie.

Néha megcsillan a remény, hogy most leküzdünk egy keveset abból a nagy távolságból, ami közöttünk van, lépek kettőt előre, de hiába minden, ő éppen kettő ugyanakkorát lépett hátra.

Vicces, hogy már nem fáj, nem éget, nem bánt, csak rezignáltan megállapítom, hogy ez van. Ez jutott.

Mert néha az is jó, ami rossz

Nem kérdéses hogyan üthetek el 20 percet, ha van a közelben egy könyvesbolt. Feldmár András egyik könyvét fogtam meg, lehuppantam a műbőr fotelba és ott kezdtem el olvasni, ahol kinyílt.

"Az egy csoda, hogy van élményünk egyáltalán. Még akkor is, ha óriási fájdalmaim vannak, és rettenetesen deprimált vagyok, az is egy élmény, az is egy csoda. Az csoda, hogy rosszul tudom magam érezni. Hát ki vagyok én, hogy válogassak, hogy jó élményeim és rossz élményeim legyenek. Az ember legyen hálás azért, hogy élményei vannak. Egy buddhista gyakorlat szerint, ha már itt leszel, ha már itt vagy, akkor legyél hálás. Te nem gyáva vagy, te egy hálátlan kutya vagy. Ha azt mondom, hogy én jövök és meglátogatlak, akkor jövök és meglátogatlak akkor is, ha esik az eső, akkor is, ha jégkockák esnek, akkor is, ha havazik, csak fel kell öltözni jól. De azt nem fogom mondani, hogy ja, hát rossz az idő, nem jövök. Tehát a félelem az olyan, mint a rossz idő. Nem kell számításba venni, akkor is azt csinálok, amit akarok. És mikor ezt megértettem, akkor már tudtam, hogy a halálos ágyamon nem fogok magamról olyat gondolni, hogy én egy gyáva ember voltam. Ez nem jelenti azt, hogy én nem félek, csak én akkor is azt csinálom, amit akarok." (Feldmár András : Van-e élet a halál előtt?)

Elolvastam egyszer, majd még egyszer. Gondoltam meg kellene tanulni, mint egy verset. Évekkel ezelőtt volt egy könyvem, amelyet mindig akkor nyitottam ki, amikor gondom volt és úgy működtött, mint a tarot kártya, nagyon rejtélyesen, de mindig mutatott egy jó irányt, vagy egyszerűen behangolta a belső iránytűmet. Ez a könyv Richard Bach-tól az Illúziók volt. Lassan öt éve nincs nálam. Kölcsönadtam és ott ragadt. Nem hiányzik. Most már úgy gondolom ideje volt elveszíteni és jobbat kaptam helyette.

Ültem ott a műbőr fotelban, brrrr, nagyon utálom a műbőr fotelokat és azon kaptam magam, hogy végre megint a jelenben vagyok. Nem hadarom újra és újra a belső monológot, nem fojtogatja torkomat a sírás, egyszerűen csak vagyok. Itt és most. Figyelem az embereket, az illatokat, a zajokat. Mindenféle jár a fejemben, csapongnak a gondolatok, és az a heteken át újra és újra lejátszott lemez eltűnt. A másik oldalon vagyok, messze attól, ami volt. Pontosan tudom, hogy kik vittek, csalogattak át a másik oldalra és ezért még jobban szeretem őket.

Élettapasztalat

A pasik, ha van egy kis eszük, oltárt állítanak a mosogatógép feltalálójának, amelynél minden héten egy kecskét és két csirkét áldoznak. Ugyanis nincs annál szörnyűbb, mint amikor a csajod lázas mosogatásba kezd, majd feldúlt tekintettel megközelít téged és bejelenti, hogy "beszélnünk kell". Ha egy nő így kezdi, akkor abból soha semmi jó nem sül ki. A másik, szintén igen veszélyes mutatvány, ha a csajod hosszú ideig zuhanyozik. Nincs az az ember és nincs az a spirituális lény, még "az űrök közötti űrben" sem, aki modellezni vagy egyszerűen lekövetni képes lenne, mi történik ilyenkor nőd fejében. A végeredmény viszont ugyanaz. Nőd megjelenik frissen és illatosan, továbbá feldúlt tekintettel és beközli: "beszélnünk kell". Férfiember egyetlen módon biztosíthatja nyugalmas estéit és vasárnap délutánjait. 1. Beszerez egy mosogatógépet. 2. Nőjét sohasem hagyja 15 percnél tovább egyedül a vízesés vagy a zuhany alatt.

Ui: Ha a nőd, nevet vagy valami kedvesen-csípőset szól vissza, amikor úgy veszed fel a telefonját, hogy "Hello Puncis!", azonnal vedd feleségül. Ha pedig ez a nő a feleséged, akkor azonnal csinálj neki gyereket, nehogy valaki lecsapja a kezedről.

Az élet olyan komoly dolog, hogy abba bele kell halni

Abszinth volt az utolsó csepp és ez: "...mostanában sokat gondolkodom azon, barátaim-e nekem azok, akikkel egy ideje már csak olyan témákról beszélek amikor jó esetben havonta egyszer találkozunk, hogy ki milyen házat vett, hogy megy a kocsi, mi van a munkahelyen meg mennyi illetéket kell fizetni az apeh-nek. Kurvára nem tudok rólatok semmit, azt tudom, milyenek voltatok, hogy mik történtek veletek, mik történtek velünk tizenöt éve, meg tíz, meg öt, de hogy most mi van, kik vagytok, mit szeretettek, arról fingom nincs. Azt tudom nagyjából, hogy mennyit kerestek, hogy mennyi illetéket kell fizetnetek, milyen házat vettetek, hogy halad a gyerekprojekt, hogy mi van a pénztárcátokban, de bazmeg, ez semmit nem mond el egy emberről..."

Most, hogy pocakomban a kölyök, komolyan agitálnak, hogy éppen ideje lenne felnőnöm. Amilyen érzékeny hülye vagyok, még komolyan el is gondolkoztam a dolgon: felelősséggel tartozom a kis pondróért és biztonságot kell számára teremtenem. De a fene essen ebbe az egész életbe, valahogy mindig úgy fordul a kocka, hogy felnőttnek lenni szar. Óriási szopás mindenféle élvezet nélkül. Többé senki sem kíváncsi arra, hogy mit olvastál, hogy milyen álmaid vannak, hogy milyen bolondos tervek keringenek a fejedben, viszont a dolgod, hogy szenvedj, hogy beállj a sorba és szorgalmas robotként dolgozz. A lélek kiüresedését, pedig már annyian végigasszisztálták, miért éppen te halnál bele. Ha nem szenvedsz, akkor felelőtlen vagy, ha nem a felnőttek értékrendjét követed, akkor bolond vagy, ha álmodozol, akkor idióta vagy. Sohasem az a kérdés, hogy mikor beszélgettél egy jót a férjeddel, a kérdés, hogy az elmúlt hónapban mennyit tettetek félre és mikor vesztek új autót. Nem tagadom, hogy kell a pénz, de nem vagyok hajlandó a pénz és a fogyasztás szolgájává válni. Szarok a látszatra és az előítéletekre. Hiszem, hogy a két véglet között van egy középső út, ha meg nincs, akkor vágok egyet. Tudom, hogy a gyerekem nem fog nélkülözni és tudom, rosszabbat tennék neki, ha feladnám önmagam, mintha ragaszkodom a számomra fontos dolgokhoz. Nem vagyok már gyerek, de a felnőtteket nézve felnőtt sem akarok lenni. Maradok skatulyán kívül, ott úgyis szeretek lenni.

Mintamese, mint a mese

Olyan napokon, amikor a Nap együtt áll a Jupiterrel és az Uránusszal, valami megváltozik. (Feldmár erről a születés és halál stációi előadásában beszélt.) Volt idő, amikor nem voltam itt és lesz idő, amikor nem leszek itt. Vagy a fene tudja, hogyan van ez a lélekvándorlással. Mindegy is. A lényeg, hogy most itt vagyok. Itt és most. Ebben a nyomorúságos vagy ebben a boldog pillanatban és más cipőjét nem hordhatom.

Egy hétfő margójára

Megint ott tartunk, hogy én a palló, ő meg ugrál. Ilyen ő, ezért hívják Sorsnak, egyesek Végzetnek, mások pedig egyszerűen Istennek. Én egyszerűen Univerzumnak. Megmér, kimér, megfeszít. Elkeserít és dacossá tesz. Próbára tesz. Fájdalmasan. Merre visz az utad, kicsi lány? Mi célja életednek? Miért élsz? Mennyiért adod (f)el álmaidat és lelkedet?

21 gramm. Nincs egy uncia. Egy jó kofa alkudozik, te meg, kicsi lány, csak bőgsz az éjszakában.

Éppen itt az ideje, hogy csónakot hajtogassak kívánságokkal. Az egyetlen majdnem megvalósult tavalyit újra írom, pontosítom. Amit jól kértem jól megkaptam, amit rosszul kértem, rosszul kaptam meg. Így megy ez.

És a legrosszabb pillanatban az a legjobb, hogy az árva, vízbe dobott kiskutyának feltűnik az anyja és szeretetével szárazra törölgeti.

Étkészletmizéria

Temető

Számomra - Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége óta - a városnézés elmaradhatatlan része a temetői séta. Nézegetem a sírokat, a neveket, a dátumokat és a asszonyokat, akik egy-egy sír körül serénykednek. Mindig nők hordják a vizet, férfiakat nagyon ritkán látok, viszont a kút mellett a kannákat biztos pontként rendszeresen megtalálom. Vasárnap a zsebkendőnyi mošćenicei temetőben csendesebb voltam, mint általában. Minden név mellett volt egy fénykép és az apró falu történelme megelevenedett. Az egyik családi síremléken legfelül Giuseppe és Giuseppina neve szerepelt 1890-es születési dátummal, majd ahogy közeledtünk a jelenhez Draganok, Zlatkok és Denisek követték. Minden síron a csokor művirág mellett volt egy csokor friss virág is. Egy néni rám köszönt és én vissza, de (véletlenül) olyan helyes kisejtéssel, ami után bármelyik eladó folyamatosan beszélt hozzám horvátul.

Mindenféle lelki dolgok

Néhány megjegyzés, néhány próbafülkében jól elhelyezett tükör és egy kis gondolkodással eltöltött idő, és már romjaimon sírdogálok. Ronda vagyok és kövér, és bőgök, így a szemem is piros. Teljes katasztrófa. A pasim egyszerűen lehülyéz és okosan próbál velem beszélgetni, emlegeti a hormonokat, majd kinevet, megnevettet. Az önbizalmam még mindig a béka feneke alatt, de a karjaiban jó.

Szombaton már majdnem úgy csináltunk, mintha veszekednénk. Ő késett (rosszul viselem), én úgy éreztem, hogy mindent nekem kell előkészíteni, bepakolni (még rosszabbul viselem) és amikor hazaért, egy hisztis feleség fogadta. Annyira lekötött a dühöngés, hogy észre se vettem, milyen örömmel jött haza. Komoly átélésssel hisztiztem és csak az a két haragos, okos mondat térített észre, amellyel a jelenetemre reagált. Felháborodott, hogy hülyeségek miatt raplizok és hagyom, hogy ezek a hülyeségek befolyással legyenek a boldogságunkra és kapcsolatunkra. Elment zuhanyozni, én vasaltam az ingjét. Pár perc múlva már egymás öletük és egyáltalán nem érdekelt, hogy elkésünk vagy sem. (Nem késtünk.) Én meg még szerelmesebb lettem a férjembe. Azért, amit mondott, azért, ahogy mondta és azért, ahogy megölelt. Vele mindig több leszek és jobb ember. (Szombaton este nagyon-nagyon sokat táncoltunk, néztünk csillagokat is és egymásnak vackolódva aludtunk el.)

Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia

Varázslatos cím: a bogyósgyümölcskertész fia. Már akkor beleszerettem, amikor legelőször meghallottam. Mesecímek szoktak ilyen varázslatosak lenni, de Háy János könyve nem mesekönyv és ha nagyon szigorúan nézem, nem is varázslatos. A novellafüzér a gyerekkorban kezdődik és a kamaszkoron át eljut a fiatal férfikorig és közben lenyomata a hetvenes és nyolcvanas éveknek. Nálam kicsit idősebbeknek ugyanilyenek voltak ezek az évek, nekem csak néhány dolog volt ismerős, mintha az álomfoszlányok helyét keresném a reggeli fényben*, a gyerekemnek pedig ugyanolyan távoli és ismeretlen lesz, mint a Mátyás király meséi. Bár éppen úgy tipikusan magyar, hogy a boldog gyermekből elkeseredett felnőtt lesz, és környezetemből nagyon ismerős ez a minta, én meg ezt a "hozzáállást" nagyon nem szeretem, de a könyvet szerettem.

*Na, ez most nem egy myreillei-túlzás vagy négédesség. Hat óra húszkor a nap a bérházak fölé emelkedett, besütött a bejárati ajtó apró ablakán, onnan átrohant a fémlétrára és besütött a vackomba. Hat óra harminckilencre az utolsó kósza napsugarak is elhagytak, kint ragyognak. Valamiért felébredtem öt ötvenkor és nem volt kedvem visszafeküdni. Helyette rendezgetek: elindítottam a mosógépet, fejemben kóvályognak az álom foszlányai, restanciákkal számolok le, mindjárt nekiállok kakaóscsigát sütni és friss kávét is főzök az uramnak, mire felkel...

A hét gondolatai 1267 karakterben

...

a szerelemből
nem tudom kiszakítani
a szeretetet