Kicsit én

Nem bírom mosolygás nélkül megállni, amikor a gyerekem lábbal kapcsolja ki és be a porszívót - én ezzel apámat csak 14 éves korom környékén kezdtem idegesíteni -, és a csaphoz a fellépőt szigorúan lábbal húzza oda. Pont úgy, mint az anyja.

Tükröm, tükröm...

Tegnap némi lázzal küzdött a Fül és tegnap csak úgy tudott nyugodtan aludni, ha ott voltam mellette. Délután nem sokat küzdöttem ellene, szorítottam neki is helyet a kanapén. Bevackolta magát kiskiflibe és megfogta a kezem és húzogatta a fején. Értettem a célzást, álomba simogattam. Miután elaludt, félig kicsavart pózban olvasni próbáltam, de valahogy mindig rá kellett néznem. Olyan tökéletes. Olyan szép. (Olyan elven és akaratos is, de ezzel most nem foglalkoztam.) Gyönyörű a szempillája, az arca és megpróbáltam elképzelni, milyen lesz majd, amikor szája felett a szőke pihéket erős borosta váltja fel. Néztem a kezét. Az apja keze és olyan puha, mint az enyém gyerekkoromban. A kezeiről mindig eszembe jut, hogy anyu nekem mindig azt mondogatta, milyen puhák a kezeim.

Délelőtt a boltban egy bácsi odaszólt a mellette álldogáló néninek:
- Nézd, mama, éppen olyan ez a kisfiú, mint Gábor kicsinek.
A néni hozzám fordult:
- Nem eladó ez a gyerek?
- Nem! - válaszoltam határozottan, bár tegnap éjjel voltak pillanatok, amikor azt hittem, nem nekem való az anyaság.
- És milyen felnőtt lett? Jóképű?
- Meghiszem azt! 190 centi magas és csak a haja lett barnább, de az arca és a mosolya éppen ilyen.
Eközben a fiam az egész csirkéket méregette lelkesen.