Örülj, hogy...

Nem is így akartam kezdeni, de a címnél eszembe jutott Janikovszky Éva Örülj, hogy fiú! és Örülj, hogy lány! kötete. Nekem még csak a fiú van meg, A-tól kaptam a fiam születésekor, viszont úgy vágyom arra, hogy meglegyen a másik is... Nem, még mindig nem vagyok terhes és most kicsit fel is kavarodott a lelkem, mert "mindenki" terhes. (Megbírom.)

Mostanában mindenki azt mondja, hogy örüljek, hogy a fiam kétéves, mert ez a legjobb kor. Persze, ezt mondják mindig és a legrosszabb, hogy mindig igazuk van. Ma megint elkapott az érzés, hogy milyen jó lenne kicsit megölelgetni a gyereket és az átkozott kanapén üldögélni vele csendben, miközben a szívdobogását figyelem. Meg is öleltem, de nem bírt sokáig nyugton maradni. Mostanában mindig rohan, enni sincs ideje, annyi sok a játszani való. (Azért csináltam neki szivárványt a szoba falára és rettentő boldog volt.)

Egyértelműen öregszem, mert már én is ilyeneket mondogatok embereknek, hogy "használd ki jól ezt az időt, mert visszasírod majd". Miközben a genetikusan kódolt párkapcsolati problémák üdvözítő megoldását próbáljuk megtalálni - konkrétan fél liter vodka és némi narancslé társaságában - és arról elmélkedem, milyen nehéz ennyi "tányért" a levegőben tartani, eszembe jut, hogy innen, évtizednyi távolságból, milyen muris, hogy volt idő, amikor a turbo pascal vizsga volt a leglehetetlenebb feladat a világon.