Harcosok békeidőben, az év legjobbb hete

Nem értem, milyen őszi depresszióról beszél mindenki, az év legboldogabb és legaktívabb napjait élem. A fordulat már nagyon érett, de azt hiszem, akkor következett be, amikor a titkosprojekt1 kicsit nyilvánosabb lett és sütött a nap és fújt a szél, és egyszerűen jó volt minden. Bár, ha jobban belegondolok, akkor a harcsapaprikás túrós csuszával is tökéletes volt. Tehát, nem tudom megmondani, hogy pontosan mikor történt, de amikor az akciós Nike futócipőben a tükör előtt álltam egészen tökéletesnek tűnt minden. Hétfőn fel is avattam a cipőt, igaz spinningel. Egészen komolytalan dolognak tűnt a spinning, mert ugye biciklizni mindenki tud, ráadásul nem csak rendes bringával, de még szobabringával is rendelkezem. Az első 20 perc után úgy éreztem, hogy a helyzet feloldásának legelegánsabb megoldása, ha leesek a bringáról. Nem estem le, hanem végig 70-es fordulaton nyomtam végig. Kiállni nem tudtam, de legalább be se haltam az 50 percbe. Az izomláz három nappal később jelentkezett, de addig még igen sok dolog történt.

A spinning után összeszedtem a gyereket a játszóházból, aki haza se akart jönni. Az óvónő aggódott holmi beszoktatás miatt és lelkesen mesélte, hogy a fiam háromszor is hiányolt a másfél óra alatt, de én ismerem a kis reléagyat, szerintem csak ki akart szabadulni a gyerekvigyázó fix területéről és fel akart térképezni mindent. Persze, amikor megérkeztem, akkor egyáltalán nem akart megválni a rengeteg csodás játéktól. Az utcán pedig menni nem akart, mert a sok rohangálásban elfáradt. Így esett meg, hogy málhás szamár lettem. A vállamon volt a sporttáska, amelyben nem csak az én edzőcuccom, de a gyerek váltás ruhája és minden egyebe benne volt, a gyerekem pedig a nyakamon ült és várta, hogy hazaérjünk. Soha ilyen biztosan még nem éreztem, hogy nekem KELL egy autó. Talpig sminkben és magassarkúban akarok közlekedni, nem pedig úgy, mint egy leizzadt tehenészlány.

És eljött a kedd. Kedden jött anyukám, tehát térdig jártam a lábam a városban (dolgoztam, fotóztam, ügyintéztem, vásároltam). Voltam a Makifoodban (csak szuperlatívuszokban tudok róluk beszélni és a csokis céklatorta minden képzeletet felülmúlt) és kiderült a világ sokkal kisebb és viccesebb, mint eddig gondoltam, majd este belevágtam a titkosprojekt2-be. Utána pedig sütöttem egy isteni oldalast. El  is határoztam, hogy most már csak oldalast fogok enni, amíg meg nem unom. Nagyjából 10-re végeztem és semmi máshoz nem volt erőm, mint reggelig ráncot aludni a homlokomra. Már mindent próbáltam, de éjszaka valahogy úgy forgolódom, hogy reggelre ott a ránc és napközben sem múlik el.

A szerda igen hasonló volt a keddhez. Itt maradt az anyukám, én pedig egyhétnyi dolgot intéztem, voltam kozmetikusnál, elindult a titkosprojekt3, rohantam dolgozni, voltam "szerkesztőségben", dolgoztam, hazaestem, takarítottam, dolgoztam, beájultam az ágyba. És ehhez képest a csütörtök semmiség volt, betűláncok és a fiam között osztottam meg magam. Estére fokhagymás rakott krumpli készült és a férjem is hazaért vacsorára. Futni nem voltam és ezt még ma is bánom.

Péntek (azaz ma) reggel még reménykedtem, hogy eső nélkül megússzuk a mai programot, de aztán felavattuk Füllel az új esőkabátokat. Szerintem csinosak voltunk.  Mentünk postára, továbbgördült a titkosprojekt3, rájöttem, hogy esőkabátban cipelni esőkabátos gyereket nem túl vicces dolog. Fül a nagy túrában, amiben volt villamosozás is, annyira elfáradt, hogy a liftből már nem is volt ereje kilépni.

Amúgy, a tévé és a világmindenség hozzám beszél. Valahogy csupa olyan impulzus jön, amire éppen szükségem van. Erre a bejegyzésre is szükségem volt már, és szépen el is romlott minden más, hogy csak ezzel tudjak foglalkozni. A probléma hatalmasnak tűnt, de végül könnyedén rendeződött. A jövő hét is alakul. Olyan nagy döntéseket kell meghoznom, hogy fodrászhoz vagy spinningelni menjek (utóbbi) és a gyerek futóbringáját is meg kell venni, mert a kinézés már megtörtént.

Megint azt tanulom, hogy nem vagyok egyedül a világban. Harcos túlélőként a békeidőket sem tudom teljes ellazulással élvezni.