Nagyapák, anyu és én

Egész korán nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a könyvek iránti olthatatlan szenvedélyemet anyai nagyapámtól örököltem. Nem tartoztam azok közé a gyerekek közé, akik szenvedélyesen vetik magukat a betűk titkos világába. A Tüskevár kínálódás volt, anyunak ott kellett ülnie mellettem.

Főzésre is csak főiskolán adtam a fejem, illetve egyszer korábban is be kellett fejeznem egy paradicsomos káposztát, azonban a káposzta túl lassan főtt, sietni akartam, túl korán tettem bele a sűrített paradicsomot, így végül dolgozni kellett a fogakkal rendesen. Abban az időben anyu egy lyukas garast se adott volna azért, hogy én egyszer megtanulok főzni.

Amikor az újságba fényképezem az ételeket, eszembe jut apai nagyapám, aki mesterszakács volt és bár nem ismertem őt, de úgy látszik, mégiscsak nyomott hagyott az életemen. Persze, főzni nem genetikusan tanultam meg, hanem kislány koromban anyu mellett. Mert bár nem csináltam, mindent láttam. Miután megvoltak az alapok a receptek már nem jelentettek kihívást.

Amúgy az íróasztalomnál az első két kép a két nagypapám. Szóval, ha felnézek a laptopból, akkor őket látom először. Anyuról pedig divatlapba illő képeket őrzök, ha megengedi, egyszer megmutatom a nagyvilágnak is.