Semmise, sehogyse

Semmi se jó és sehogy se jó. Ez persze erős túlzás, mert van jó és van nagyon jó is, de a semmise-sehogyse érzés mindent ellep. Befed. Eltakar. Kiradíroz.

Nincs bennem erő, a fejem teszi a dolgát, gondolkodik, szervez, tervez, számol, de a szívem és a lelkem dermedten áll. Vár egy jobb csillagzatra, vagy valamire, hogy elmúljon a semmise-sehogyse.

Foglalkoztat a gondolat, végzet, véletlen vagy szerencse, hogy egy lezuhant repülőgépnek van túlélője. (Ej, megnyerem-e a lottó ötöst?) Mire tanítja őt az élet? Az élete kincs vigyázzon rá, vagy arra, hogy osztályrésze a magány, a fájdalom és az élet törékeny, nem érdemes túlságosan vigyázni rá egy felsőbb hatalomtól függ (vagy a szerencsétől), hogy... Mintha az élet minden pillanatban véletleneken múlna. Hogy a petesejt érett, hogy a hímivarsejt kitartó, hogy a cserép a tetőről a fejedre esik vagy mögéd... Vagy ez a végzet? Hogy ott a kanyaron túl vár a neked rendeltetett?

Azon is gondolkodtam, hogy lehet-e lelki alkat kérdése a jómód? Múlhat-e azon a dolog, hogy van, aki tudja birtokolni az anyagi javakat vagy csupán az áldozatok vállalásának függvénye... És mennyire tehetetlen a lélek? Ott ül a zuhanó gépen és elfogadja, amin keresztül kell mennie vagy változtatható? A lélek változik vagy a mondat, ami körülírja.

És mikor kell meghúzni a vészféket, leugrani és keresni egy másik vonatot?