A rovarok titkos és szomorú véget érő élete

Némi tévedésben volt a fiam. Azt hitte, hogy a darazsakat is szeretni kell, nem csak a darázs derekú lányokat. Pontosítottunk, de csak egy fájdalmas találkozás után. Gyönyörű borult volt az ég, végre eljutottunk a Szoborparkba, amikor a felsírt a fiam. Fájdalmasan, elkeseredetten. Máig nem tudjuk, hogy a legyengült darázs hogyan került a kezébe, honnan esett rá, de gyorsan lesöpörtem, majd megtapostam, majd az apja is megtaposta. Ha a gyerekünket bántják, bosszúnk kegyetlen és féktelen. Erről még a falra kenődött szúnyogok tudnának mesélni, de úgy látszik a darázs hiányzott az iskolában, amikor azt tanították, mit kap az, aki megcsípi a Fült. Szóval ott álltunk a város szélén, majdnem a semmi közepén vasárnap és nagyon elkeseredett kisfiúval és a táskámban nem volt egyetlen mentőöv se. (Azonnal rendszeresítek egy Fenistilt a táskámba.) Ölelgettük a gyereket, kicsit segített, mutattunk színes leveleket, nagyon segített, benyálaztuk az ujját és fújtuk, kicsit segített. Nekem meg csak az járt a fejemben, hogy miért nem engem csípett meg az a kurva darázs. A hazaút volt a legnehezebb, mert akkor semmi érdekes sem volt és a Fül minden idegszálával érezte a fájdalmat. Más mentőötlet híján énekeltünk neki. Mindenfélét. De ettől még fájt az ujja. Jó a rosszban, hogy a gyerek nem allergiás a darázscsípésre és pár óra múlva még a duzzanat és a pirosság is lement az ujjáról.

Mivel Remous kicsinált a vadassal, ezért azt főztem szombat éjjel, hogy vasárnap délelőtt el tudjunk menni kirándulni, de így még egy szabad délelőttöm van, mert tart még ma ebédre is. Apró örömök az életben.