Arról is lesz szó, hogy a parmezán jó

A nyár nem az én évszakom. Kell nekem az eső, meg a hideg, már amennyire hideg a 17-24 fok. Meg kell nekem a tér, hogy lássam a vihart az ablakból. A fiam orrhúzással és egylábazással küzd a fű ellen, azonban esőben nagy vigyorgással négykézlábazik és szép szóval nem lehet fedett helyre csalogatni.

Emlékszem, gyerekkoromban milyen kínszenvedés volt zöldbabot pucolni - mindig féltem, hogy elvágom az éles késsel az ujjam - és lekvárt kevergetni. Most meg mindez olyan jó. Pontosan olyan jó, mint a langyos lekvárhab. (Lekvárhab: ahogy forr a lekvár, az edény oldalára tapad egy réteg, na, én azt nagyon szeretem.)

Ma gyalogoltam legalább 8 km-t. Közben Zsombor aludt. Aztán most, hogy elkészült az (elő)vacsora: cukkinileves, olyan álmos lett, hogy lefejelte a nyulat.

Elvesztettem a fonalat. Zajongani nem lehet, mert akkor felébred, viszont hirtelen nem is tudom, hogy mit csináljak. Egyrészt egyedül vagyok, másrészt lakásfogságon.