Most van időm folytatni a gondolatot, bár úgy érzem, mindenre képtelen vagyok

Nagyon egyszerű, hogy miért nem fogok könyvet írni. Túl szegényes a fantáziám, ahhoz pedig nem elég érdekes a életem, hogy érdemes legyen könyvben kiadni. Egyre többen mondják, hogy meg kellene szüntetni a csendemet, mert összefüggésben van a betegségemmel. Nem kiabálok. Üres vagyok. (Dúdold velem: "Üresen állok, mindennek háttal...")

Bő 12 óra elteltével még üresebb vagyok. Füllel voltunk a Margitszigeten piknikezni. Jó volt, de mire hazaértem kiborultam. Mindenhol párok és családok sétálgattak, csak én toltam egyedül a babakocsit. És menni kell és tenni kell, mert a Füli nagyon élvezte a sok embert, a füvet és a pikniket.

Itthon kicsit bőgtem is, amúgy se érzem magam fergeteges formában, és miközben Füles az apjával fürdött, én összeszedtem magam. Vagy legalábbis azt hittem. Minden arról szól, hogy összeszedem magam, hogy kibaszott erős nő vagyok és teszem, és csinálom, és megyek, közben pedig... Azonnal felcsap bennem a gondolat, hogy annyi jó történik, miért halok bele minden apróságba.

Ha nem feszítem meg magam, akkor lassan újra feléledek a sok jóban, a szemében, a mosolyában, a kiflijében. Mert mindig csak a most létezik.

Annyira szorítom a fogaim, hogy majd bele rokkanok, hogy nem megyünk sehova, hogy kevés az inger, hogy idén nem fogom látni a tengert, hogy a napok peregnek-peregnek az ujjaim között, miközben én se tudom, hogy mire várok.

Reggel még arról is akartam írni, hogy elegem van abból, hogy demarkációs vonalak, rejtett bombák és buta-gonosz szavak rágják az életem.