Hajnal

Mindjárt hajnali két óra. Aludnom kellene és tudnék is, de valami motoszkál bennem. Valami búbánat. Mondhatni szokásos szülinapi búbánat. Pedig panaszra nincs okom. Egyik szobában a fiam, a másikban a pasim alszik, én elégedett vagyok az életemmel, azt hiszem, az alakommal nem, tényleg nem, van lendület, vannak álmok és van boszorkánykodni való is. És itt a fél világ, amit még be kell járnom. És olyan sokszor kevés a lendület.

Ez az első szülinapom azóta, hogy gyermekem született. Az elmúlt 9 hónapban rengeteget változott anyuval a kapcsolatom. Sokat beszélgetünk, vannak szerdáink és ez jót tesz nekünk. Ez jót tesz nekem. Rengeteg sértettség és fájdalom párolgott el belőlem és adta át helyét az elfogadásnak. Anya lettem és közben az anyám gyereke lettem. Egyébként a fiam kis varázsló és nem csak azért, mert ösztönösen tudja hajtani a hintát és úgy kacag, ahogy csillag kacaghat, hanem azért, mert begyógyít minden léleksebet.

Egészen nagy küzdelem számomra, hogy ne tűnjek el. Annyi minden és annyi mindenki próbált már bedarálni, de eddig a legsikeresebb az anyaság. Nagy a kísértés, hogy hagyjam magam, hogy felhagyjak az energiák mozgósításával, hogy lassabbra és kényelmesebbre vegyem a tempót. Semmi más nem tart vissza, csak a józan ész, hogy abba ugyanúgy beleroppannék.

Lehetne már szerda. Babonából átugranám a keddet. Szerdán fodrászhoz megyek és cukkinis quichet csinálok. Keddre nincs tervem. A keddet túlélem.

Vajon idén látom a tengert?