Látlelet

Reggel fél órán át néztem a lányt a metró kijáratánál, aki újságot osztogatott a Jónépnek. A Jónépből nagyon kevesen mondták azt, hogy köszönöm, miután elvették az újságot, a többség csak kinyújtotta a kezét, elkapta az újságot, majd ment tovább. Néhányan megálltak és kettőt-hármat vittek. A kedvencem viszont az a bácsi volt, aki először lement a mozgólépcsőn, ekkor szerzett 4 újságot, majd visszajött a következővel, akkor szerzett újabb háromat, majd amikor a kabátjába tuszkolta, visszalépett kérni még kettőt.

Egyébként senki se mosolygott, de nem hiszem, hogy ennek a kora reggeli óra volt az oka.

"Amanda! Most már ne maradj le! Hazamegyünk, leöltözöl és bezárlak a szobádba. Nyolcig ki se mozdulsz. Ha elég nagy vagy ahhoz, hogy veszekedj velem és leégess, akkor elég nagy vagy a büntetéshez is. Egyedül fogsz leöltözni, utána pedig ki se mozdulhatsz a szobádból."

Kezdek elanyásodni. Tegnap ezt mondtam: "Óvatosan közlekedj, már paprikasprayeztek!"

2009. március 15. margójára, gondoltam írok valami bánatosat, de Tóta W. reggelre leírta, ami bennem kavargott, amiről tegnap este a pasimmal beszélgettünk. Igen, mi az a korosztály vagyunk, akik emlékeznek az átkos képmutató ünnepségeire. A kettős, rendőrrel töltött kordon, a politikai elit ünneplése "zárt ajtók mögött" és a "problémás embereken" térdeplő rendőrök múltidézően ismerősök voltak. A rendőrök nem biztonságot sugalltak, hanem erő demonstráltak, félelmet keltettek. A hatalomtól mindenki elkurvul. 20 évvel ezelőtt Demszky kiabált a kordonon túlról, most meg ő az a pojáca, aki saját magától és saját eszmétitől megrészegülten szónokol.