A legfontosabb kérdés a végére marad

Mostanában annyi mindent nem lehet. Mert egyszerűen nem lehet itt megírni. A Belső Revizor nem engedi. Pedig a Romantikázást nagyon szeretném megírni. Szeretném megírni, mert szeretem, hogy ilyen bolondok vagyunk és mert szeretném, ha a gyereke(i)m tudnák, milyen volt 2009 elején az életünk. Nem tudom, miért fontos, hogy tudják, vagyis tudom, hogy miért fontos, de nem a Romantikázás kapcsán fogalmaztam meg, hanem egészen más hatások miatt.

Persze, megint elhatároztam, hogy nem veszem meg a Feldmár könyvet, erre váratlanul az egyik újságból csap le rám azzal, hogy "amikor megszületik a gyerek, beleszeret az anyjába" és ha az anyja nem szereti viszont... vagy a gyerek bármikor azt érzi, hogy az anyja nem szereti, a világon a legfájdalmasabb. Szeretem, de mi lesz akkor, ha elvétem a lépést, ahogy velem is elvétették... Nem vagyok naiv. Tudom, hogy lázadni fog és olykor durva pokróc lesz és nem 8 évesen kell megértenie milyen volt az anyja, hanem később. Csak akkor leszek-e még? Azt hiszem, hogy az egyik legnagyobb kegyelmi állapot, hogyha a gyerekek megértik a szüleiket és szüleiken keresztül önmagukat. Nem hiszem, hogy az lenne a kérdés, hogy "az anyám megcsalta az apámat", sokkal fontossabb, hogy "az anyám miért csalta meg az apámat". De ahhoz, hogy egy gyerek megértse erre a kérdésre a választ, fel kell nőnie, meg kell tapasztalnia boldogságot, árulást, fájdalmat, közönyt. Heges lélekkel fog csak megbocsátani, addig viszont - teljes joggal - haragudni fog az anyjára.

- Szerinted a férfiak hány százaléka csalja meg a nőjét?
- 30 vagy 17, vagy úgy érted ebben a pillanatban?

És akkor nincs mese, pereg a film. Amelie az orgazmusokat számolta, én a hűtlen férjeket.

Jut eszembe. Voltam moziban. Nem kellesz eléggé (He's Just Not That Into You). Görbe tükör. Viszont nem lesz minden részlete minden nőnek vicces.

Már jól vagyok. Nagyon sokat gondolkoztam azon is, hogy mi történik velem. Életemben nem voltam ilyen kerek mint az utóbbi időben és a szoptatás sem volt elég kifogás. És gömbölyödtem. Terhesen nem voltam ilyen kerek. Aztán összeraktam, elmentem orvoshoz és a vérem megmondta, hogy igazam van. A pajzsmirigyem gonoszkodik, a TSH 13. De most már a végtelenbe és tovább.

Cseppet se higgadtam le, csak túl sok mindent elfojtok, bezárok és lenyelek.

A nyugalom? A nyugalom őszinte. Ha Zsomborral fekszünk az ágyon és nézegetjük az ablakos-dinnyés könyvet, vagy tapogatjuk egymás arcát, nem érzem, hogy elrohan mellettem a világ.

Több ezer éve ismerjük egymást, de szerdán találkoztunk először. Benne és vele ezernyi lehetséges jövőm mutatja magát. Vajon mindegyik út ugyanoda visz?

Miért sárgák a budapesti villamosok? Na ezt, tényleg nagyon szeretném tudni.