Üdv a világodban!

A sötétségben legjobban a színek hiányoztak. Nem csuktam be a szemem. Szerettem a fekete "árnyalatait", a mély lila (majdnem fekete) foltokat. Meg magát a feketeséget. Nem szeretnék vak lenni.

Láthatatlan Kiállításon voltunk. Hana és én. Hana ezt kapta szülinapjára. Élményt. Nem tudtam előre, hogy jó lesz vagy sem, de nagy kalandnak ígérkezett. Nagy kaland volt. A tárgyak felismerése egyszerű volt, a közlekedés annál nehezebb és bizonytalanabb.

A bárban kártyáztunk az idős hangú, fiatal kezű "pincérrel", meg történeteket mesélt. Szénledobó aknákról, buszokról, buszsofőrökről, útpadkákról, figyelmetlen emberekről. Amikor megtudta, hogy Hanának szülinapja volt, elővette a tangóharmonikát és játszott egy Boldog szülinapot, majd a fiamnak ajánlva egy Tavaszi szelet.

A feketeségben, amikor a vak tárlatezető mutatott valamit gyakran használtam a "Látom!"-at. (Ott kell lenni egy széknek. Igen, látom, köszönem. Fenét láttam, kitapogattam.) Eddig észre se vettem, hogy szavam járása ez a szó. A nagyon vicces rész viszont akkor volt, amikor megkérdeztem a vak srácot, hogy hogyan tanultál meg vakon gépelni. Vakon, válaszolta. A kérdés persze arra vonatkozott, hogy tudott gépírni és arra voltam kíváncsi, hogyan tanulta.