Család, barátok, karácsony, praliné, American Red Cross

Négy hónapos lett a fiam. Tegnap, amikor megint beszabadultam egy gyerekruha leárazásra és a másfél éves cuccokat válogattam neki, eszembe jutott, hogy milyen érzés volt nagy pocakkal a 3-6 hónapos gyerekre méretezett ruhákat vásárolni. Azok a ruhák éppen jók rá, holnap lesz mérlegelés, akkor kiderül mennyit nőtt a Mackófej. Apropó mackó. A tesómtól kapott egy hatalmas pandamacit. Ez nálunk családi hagyomány. Eredetileg apu akarta venni, de nem talált olyat, amilyet régen nekünk vett és a sok kínai vacakban nem bízott.

A pasim elvitt minket (ő vezetett) a "fatornyos kis falumba". A faluban nincs fatorony, de nem számít. A levegő jó, hideg és föld illata volt, a szőlőtőkék szépek és még a traktorról is csináltam néhány képet. Előkerült egy régi fémkazetta mindenféle családi hivatalos irattal: házassági anyakönyvi kivonat, adásvételi szerződések, hagyatéki papírok. Most láttam először az 1918-as hivatalos értesítést dédapám haláláról, akit 1914-ben elvittek a frontra, nagyanyám, aki Bálint napon született, akkor volt 3 hónapos. Illetve a nagyapám American Red Cross-os értesítőjét is most láttam először. 1945. szeptember 18-án adták fel nagyanyámank. Egy A4-es lap negyede, elején kézzel színezett vörös kereszt. Tetején nagyapám neve meg az, hogy Pocking 197 Bavaria. Alatta három nyelven a  Vöröskereszt és nagyanyám neve címe. Elbőgtem magam, amikor a hátulját olvastam:

"1945. VII. 3-án. Kedves Anyukám! Hála Istennek egészséges vagyok,- Szeretettel sokat gondolok rád.- Sokszor szeretettel csókol.- Péter"

Nem kell nagy képzelőerő, hogy milyen napok voltak 1945 őszén. A nők lesték a postást, hogy kinek hozza az értesítőt. És amikor megjött, akkor kiszakadtak a könnycsatornák, a feszültség enyhült, mert legalább azt lehetett tudni, hogy pár hónappal korábban élt és talán még él is.

Nagyapám a fogságból néhány képet hozott haza, illetve kapott két amerikai gyakorlót. Az egyiket megtartotta, a másikat pedig Somogyban eladta és abból kezdett új életet. Azt hiszem, hogy ezt a történetet tavaly karácsonykor mesélte el apu. Részletekből lassan összeáll a családi história. Nagyapám, túl jól főzött, szerették az amcsik, az utolsók között hagyta el a tábort. Látta, hogy körbemegy egy teherautó nyitott tankkal és felgyújtja a tábort.

Lassan talán megszeretem a karácsonyokat. Idén nem sírtam. Azt hiszem, hogy ez is haladás lenne, de ráadásul jól is éreztem magam. Mind a három nap. 24-én a pasim beállított egy nagy fával. A fa nagyobb volt, mint a pasim, pedig a pasim se alacsony. Szerencsére az utóbbi időben annyi cikket írtam karácsonyfadíszekről, hogy a fa látható részeire mindenhova jutott. A vadast borjú lábszárból készítettem és ezért ki is osztottuk nekem az év egyik legjobb ötlete díjat. Karácsonyra ajándékba chutney, pácolt fokhagyma, mustár és 5 féle paraliné készült, s.k. Szóval a fárasztó december után még rátettem egy-két lapáttal, de a visszajelzések alapján megérte.

Szinte hihetetlen, de valahonnan energia-infúziót kaptam. Annyi tervem van, hogy azt se tudom, mihez kapjak, elborítanak a kis fecnikre írt jegyzetek. Ráadásul megint volt egy életemben első. Meglepetést szerveztünk H-nak, mert T hirtelen felindulásból hazarepült. Utána pedig elmentünk koktélt inni és beszélgetni. Hárman még sohasem ültünk egy asztalnál, igazából, eddig csak olyan volt, hogy skypon konferenciázunk.