Majdnem mese

Kár elolvasni,
úgyis rébuszokban beszélek,
ráadásul még az idővel is játszom.

Halott lelkek nem beszélnek. Nem kérdeznek, nem feleselnek, nem nevetnek. Halottak. Megdermedtek, mint a mesében, amikor a róka rájuk szórta a varázsport. Vagy csak rájuk nézett? Mindegy. Nem emlékszem. A lényeg, hogy dermedtek. Dermedt lelkekről beszélek. Csak úgy, kerülve minden személyes érintettséget. Az biztos, hogyha a lelkem dermedt lenne, én kővé desztillálnám a jéghideg dermedtséget, mint buggyant körtéből a pálinkát, na, éppen úgy, és amikor egyszer a Duna fölött állnék, beledobnám. A dermedtség meg kicsit lebegne a víz felszínén, majd elnehezülne, összekeveredne a sokat látott folyóvízzel és egyszerűen elvesztené lényegét. A nagy vízben a dermetség molekuláit nem lehetne kimutatni. Egy vegyész szépen formált betűkkel azt írná a vízminta kartonjára: "nem kimutatható". És akkor a dermedtség, ami a szívben olyan tömény volt, eltűnne. Ha azonban egy vízimanó, összegyűjtené és elhozná nekem, mert miért szennyezem én az ő élőhelyét, akkor űrturista lennék, felvinném a kis szütyőt a csillagok közé és ott kiszórnám. A világűr nagyon hideg. Ott a dermedtség halálra fagy, majd tűzhalált hal a Napban. De van az úgy, hogy a dermedtséggel nem kell ilyen sokat harcolni, elég kicsit hagyni, hogy szeressenek.