Újabb mérföldkő

Nem is annyira Zsombinak, pedig ő a világ legyesebb gyereke, hanem nekem igen nagy lépés, hogy visszaköltöztünk a hálószobába. Pár hete történt, hogy Zsombor a saját szobájába költözött, oda, ahol halak úsznak a falon, mi meg kicsit jöttünk utána és a nappaliban kanapéztunk. Születése után egymás mellett aludtunk, igaz ő a kiságyban, én a franciaágyon, de ott voltunk egymás mellett karnyújtásnyira. Az első "költözés" után 6 lépésre növekedett a távolság, tegnap este pedig 14 lépésnyire.

A legnagyobb izgalmat az okozta számomra, hogy vajon meghallom-e, ha sír. Hiába kicsi a lakás, hiába hagyjuk nyitva az ajtókat és mondhat nekem bárki bármit, én olyan mélyen alszom mostanság, hogy lelkiismeret furdalásom van miatta.

Ma reggel fél perccel korábban ébredtem, mint a fiam. Néma volt a lakás, amikor eszméltem az ágyban és már éppen rávettem magam, hogy felkelek, amikor halk, de egyre erősödő, ébredező nyöszörgést hallottam a gyerekszobából. A pocokpofa csukott szemmel telezabálta magát, majd mint aki jól végezte dolgát, tovább aludt. Az én szememből viszont kiszállt az álom.

Tulajdonképpen nem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy miért költöztünk egymástól ilyen messzire. Így alakult. A hálószobában nem aludtunk jókat, erő- és vízvonalakat kereszteztünk, vagy mifene, változtatni kellett, és ez volt a változás. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy ez jó változás, viszont anyai szívemnek nem könnyű. Erős késztetést érzek, hogy szeretetemmel szinte "rátelepedjek", mindig óvjam, vigyázzam, de szerencsére eszemnél vagyok, és próbálom úgy szeretni, ahogy neki jó. Nyugodt és kiegyensúlyozott, "végtelenbe és tovább" pózban alszik most is és a legkisebb jelét sem mutatja, hogy zavarja messzebbre kerültek egymástól kispárnáink. Helyesebben az én kispárnám és az ő alvópelenkája.