Paul Auster: A végső dolgok országában

Paul Austerrel hadilábon állok. Van egy barátom, aki kedveli, ezért rendszeresen próbálgatom egy-egy könyvvel. (Igen, ha a pasim azt mondaná, hogy imádja a pacalt, akkor én olykor-olykor megkóstolnám, hátha rájövök, mi ízlik neki benne.) Most fejeztem be a Végső dolgok országát. Tetszett a címe.

A 87. oldal közepéig igen lassan haladtam. Meg szültem is, de nem ez lassított be igazán. Egyszerűen nem kaptam el a fonalat. A 87. oldal közepén (Európa Könyvkiadó, 2005) van egy bekezdés, ami elnyelt és a könyvbe rántott.

"A tények nem visszafordíthatók, pedig az ember azt hinné. Csak mert be tudsz jutni, még nem jelenti, hogy kifelé is menni fog. A bejáratból nem lesz kijárat, semmi sem garantálja, hogy az ajtó, amin egy perccel ezelőtt beléptél, ott lesz akkor is, ha visszafordulsz érte. Így megy ez a városban. Valahányszor azt hiszed, tudod a választ egy kérdésre, kiderül, hogy a kérdésnek sincs értelme."

Innen egy pillanat volt a könyv vége. A vége, amely nyitottnak tűnt, de én egy ösztönös mozdulattal a regény elejére lapoztam és újra elolvastam az első oldalt. Menthetetlen lettem. Imádom az egészet, még akkor is, ha állítólag nem tartozik Auster remekei közé.