Pozsonyi út

Ha bárhol élhetnék Budapesten, akkor itt (ezen a környéken) szeretnék élni, ahol most. Olyan mély gyökeret eresztenék, mint az öreg fák a Pozsonyi út szélén és bármerre is járnék, ide visszatérnék. Persze az is lehet, hogy csak gyarlóságomból fakad a rajongás. Tudom, hogy a közeljövőben emlék lesz minden itt megtett lépés, a zöldséges, a réteses, a táblák, a fák, a járda repedései, ezért minden pillanatot élvezek, úgy mint a vénasszonyok nyarát.

A Pozsonyi út mindig tartogat meglepetéseket. Legutóbb az egyik virágüzlet előtt kertészkedett valaki a fák tövénél, az út és a járda közötti részen, és a döngölt, kutyaszaros föld helyett fiatal bokrok nyújtogatják ágaikat és az egyik sarokban őszirózsa illegeti lila ruháját. (Idén divat a lila, mit tegyen.)

A réteses újított a kínálaton, árul flódnis rétest. A szilvalekvár és a mazsola, ugyan hiányzik belőle, narancsot sem tesz bele és nem is borral főzi a tölteléket, de a dió, a mák és az alma rétegek tökéletes kísérői az ősznek. Még sohasem ettem nagymama készítette flódnit, a világ legfinomabb süteménye lehet. Az én nagyim linzerkarikája és zserbója is fényévekkel jobb, mint a cukrászdákban kapható, mestercukrászok kreálmányai.