Az időről, álmokról és személyiség fejlődésről

Életemben legalább háromszor (érettségi, házasság, szülés) hittem, hogy akkor most megváltozik az életem, hogy akkor most megtörténik velem is, ami minden felnőtté vált gyerekkel, hogy felnőtt lesz. Talán kicsit korai azt mondani, hogy a szülővé válás sem fordított rajtam, de ma, amikor a parkban egy kislányt láttam egy hatalmas pocsolya előtt gondolkodni, ugorjon vagy ne, és azonnal tudtam, hogy nem csak a gyerekem, de én is ugranék azonnal - komoly gumicsizma készleteink lesznek -, akkor éreztem, még mindig csak játszom a felnőttet. Rezzenéstelen arccal és hideg vérrel nyomom a gyerek orrához az orrszívót, éjszaka többször ellenőrzöm, akkor is, ha mocorog, hogy levegőt vesz és hatalmas takaró készleteket halmozok fel, nehogy megfázzon. Etetem és evés közben nézegetem az arcát, veszek neki új ruhát, ha a régit kinövi, énekeket tanulok, hogy szórakoztassam és ha éppen akad két szabad percem, akkor játékokat nézegetek neki. Minden, a szoptatás és a pelenkázás is úgy jön, mintha mindig is ezt csináltam volna, bár a pasim ügyesebben eteti kiskanállal és inkább rá hagyom a körömvágást is, de nem érzem, hogy bármi elveszett volna a könnyűségből. Mindig arra számítok, hogy a nagy fordulók, elvesznek belőlem valamit, áldozatokat követelnek, ehelyett viszont tágabbak lesznek a lehetőségeim, sőt jobb lesz az életem. A felnőttek mindig azt mondták, hogy addig örüljek, amíg gyerek vagyok, de én sokkal jobban érzem magam, szabadabb vagyok, amióta "nagy vagyok". Az első tévedésemet leszámítva, a házasság sem nőszomorító teher, hanem jó buli és ugyanilyen jó buli a gyerek is. Igaz, még csak egy hónap és már felmerült bennem, hogy rossz anya vagyok, mert örülök, amikor valaki más foglalkozik a gyerekkel és ma hajnalban az óránkénti gyerekringatástól sem voltam boldog, de napközben kialudtam magam és el is felejtettem mi volt a nyűgöm. Valószínűleg boldogságom kulcsa a rövid és szelektív memóriám. A rossz dolgokat könnyen és gyorsan felejtem. Illetve nem kesergek sokat meg nem történt vagy elszalasztott dolgok miatt. A végzetre fogom és örülök, hogy itt vagyok, ahol most vagyok. Nem számít, hogy nem csókolóztam a fősulin Mátéval, hogy két évvel ezelőtt nem mentem el Madonna koncertre, hogy tíz évvel ezelőtt nem vágtam neki a világnak, hogy... Több nem is jut eszembe, mondom én, hogy ez memória kérdés is. És pontosan tudom, hogy ezeket a meg nem tett dolgokat már nem tehetem meg. Nincs értelme. Túl sokat változtam, túlhaladt az élet, jöttek más és (valószínűleg) fontosabb dolgok, illetve a világ is megváltozott. Pl. Madonna sem a régi, a pasim pedig ezerszer jobb pasi, mint Máté.

Jókat röhögök magamon. Állítólag, erre sem emlékszem, de mondják és elhiszem, hogy kb. 5 évvel ezelőtt képes voltam azt mondani, hogy nincs probléma, csak lehetőség. Mosolygok a helyesírási hibáimon is meg azon, milyen setesuta is voltam/vagyok... Nevetek azon is, hogy Feldmár azt mondta, hogy a szülők mindig el akarják altatni a gyereküket, a gyerekek pedig felébreszteni a szüleiket, mert értem én az elméletet, de a gyerekem, amíg kicsi, hajnalban aludjon, aztán majd később megbeszéljük ezeket a lelki dolgokat... Hullanak rólam a sallangok, nincs is ennél jobb.

Öt év múlva valószínűleg ezeken a sorokon is mosolygok majd. Arról nem is beszélve, milyen kacagás lesz, ha fénylény leszek.