A világon a legfontosabb

Régen, mondjuk még egy hete is, úgy gondoltam, hogy maga a vég, a nagy betűs tragédia és a totális téboly, amikor semmi más nem érdekel, csak a gyerek szaros pelenkája.

Aztán elég két nap, pontosan a tegnapi és a mai, amikor a gyerekemet szelek kínozzák, keservesen sír, nehezen rottyant és böfizik meg álmában olykor-olykor felsikít, mint egy kidobott kismacska, és azóta a legnagyobb boldogság számomra, ha a gyerekem böfög, szellent és szarik. Egészen háttérbe szorult, hogy megnézzem a Keith Haring kiállítást, igaz, olyan messze van még november közepe. Reményhal.