Egy hetet örökké

A pocokvércse már egy hetes*. Amíg a pocakomban növekedett, nem tudtam elképzelni, milyen lesz az élet vele, most viszont az hihetetlen, hogy volt, amikor nem volt itt velem. Amíg a pocakomban növekedett, nem tudtam elképzelni, milyen lesz szoptatni és vajon túléli-e a bénázásomat, ami pelenkázásnak álcázom. Most meg minden olyan természetes, mintha örök időktől ezt csinálnám. Az arcán átfutó vagy megülő érzelmekből is úgy tudok olvasni, mintha millió éve ismerném.

Hivatalos személyek (védőnő, gyerekorvos) azt kérdezgetik, mennyit eszik a gyerek. Mondom 20 percet, és akkor tovább firtatják, hogy hány grammot. Értettem én elsőre is, hogy ezt akarják tudni, de én elhatároztam, hogyha rendben fejlődik a gyerek, és láthatóan rendben fejlődik, akkor nem méregetem. Először mérleget sem akartam bérelni, de végül meggyőztem magam, hogy egy rendes anya bérel mérleget, és így fent tartja a látszatot, hogy rendes anya, legfeljebb nem használja.

*Anno, jóval a terhességem előtt, nagy tervem volt, hogyha gyerekem születik, akkor megkérek valakit, hogy vegyen egy halom újságot aznap (lényeg, hogy az újságon a születési dátuma szerepeljen) és a gyerek majd megkapja 18. szülinapjára. De molylepke agyammal elfelejtettem...