Problémamegoldás tankokkal

Nem akarom elképzelni, mert most már tudom, hogy olyan jól át tudom érezni, hogy a kölyök megretten tőle, már akkor megrettent, amikor még csak vágyódtunk egymás után, de mégse megy, nem tudom nem elképzelni. Látom a családot. Vacsora után a gyerekek éppen autóversenyt tartanak a szőnyegen, az apa tévét néz, az anya elmosogatja a tányérokat a csepegtetőre teszi, majd holnap elpakolja. Aztán a kiszámítható és várt holnap nem érkezik meg. Bombák csapódnak a városba, ők gyorsan összekapják a legfontosabbakat, 15 perc alatt pakolják be az életüket egy bőröndbe. A tányérok a szárítón maradnak. Kilépnek a lakásból. Menekülnek. Egy másik országban egy másik lakásban új életet kezdenek. Remélik, hogy eljutnak a határig. Remélik, hogy eljutnak egy háborúmentes világba. Lakásukba, amire terveik szerint még 15 évig fizetniük kellene a jelzáloghitelt, bomba csapódott. A tányérok azonban nem vesznek tudomást arról, hogy minden megváltozott, úgy tesznek, mintha minden normális lenne, mintha nem feküdnének terítővel letakart halott katonák az utcákon, mintha nem égnének lakások, mintha nem masíroznának harckocsik és tankok az utakon.

(Pár napja láttam egy képet egy szétbombázott lakásról, ahol a normális életre csak a mosogató mellett, a műanyag szárítón álldogáló tányérok emlékeztettek, de az interneten minden van, csak ezt a képet nem találom most.)