Jelek és értelmezések

Tegnap azt hittem, hogy azért kezdett el esni, hogy elmosogassak, de miután az utolsó villát is a csepegtetőre tettem és kiszagoltam a hűvös, nyáresti levegőbe sétálni indultam. A Műgyűjtők éjszakájára mentem. Az Erdész & Makláryban megnéztem Bálint Endre képeit, a Galeria Whiteban Kováts Nóri kiállítását, a Bardoniban beleszerettem egy art-deco kisasztalba (itthon gyorsan lerajzoltam, hátha az emberem annyira belejön az asztalosmunkákba, hogy csinál nekem egy hasonlót) és a Ferenczi Enterior Antique & Design-t végigjártam padlástól az emeletig és pont úgy éreztem magam, mint egy törpévé zsugorodott lány a kincsesfiókban.

Az lehet, hogy az a szar hajlakk bírja a londoni esőt és a berlini szeret, de a trópusi budapesten csődöt mond. Ami egy órával korábban gyönyörűen befelé kanyarodott, rakoncátlanul irányt váltott és hajamban lévő összes göndörség az alatt a hatvan perc alatt éppen önmegvalósított. Ez volt életem második hivatalos fotózása, az elsőn olyan sovány voltam, mint még életemben soha, most pedig olyan sokat mutat a mérleg, mint még soha. (Hiába, élni tudni kell.)

D-vel elmentünk a Buddha erekélyék kiállítására. Én kiállításra számítottam, de helyette szertartásokba botlottam. Elkefélt egy lélek vagyok, mert amint valami intézményesül, én kitartom a kezem és elutasítom, távol tartom. Ugyanúgy éreztem magam, mint amikor a nagyanyám - nem túlzok, hogy bigott katolikus - elvitt a Szent Jobb körmenetre. Őszinte tisztelettel néztem azokat az embereket, akik leborultak és valódi tisztelettel nézték ezeket a tárgyakat, úgyanígy nézem azokat az embereket is, akik egy katolikus mise alatt áldoznak, de én kívülálló voltam. Tulajdonképpen végig kívülálló akartam lenni. Nem éreztem rosszul magam, jól esett üldögélni a kerek párnán és hallgatni a zenét, figyelni az embereket. Az egyik gyerekkel közös titkunk akadt. Pici volt még, nem tudott beszéni és ahhoz is ügyetlen volt, hogy a többi gyerekkel a kerek párnákon ugráljon, mintha folyóból kikandikáló kövek volnának, viszont az egyik párnán, közvetlenül mellettem, észrevett egy legyet, majd egy ügyes mozdulattal lecsapta, kicsit megtaposta, megrugdalta, majd ment tovább játszani.

Úgy képzelem, hogy egy buddhista szentélyben ugyanolyan jól érezném magam, mint egy csendes, elhagyatott templomban. Megfogadtam, hogy egyszer kipróbálom.

Aztán D-vel átbeszéltük az élet nagy és apró dolgait, közben pedig részleges napfogyatkozás volt a fejünk felett. (A napfogyatkozásról viszont mindig Boleslaw Prus könyve A fáraó jut eszembe.)