Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Bosszantó szösszenet, hogy nem tudom, miért is akartam elolvasni Margaret Atwood könyvét A szolgálólány meséjét. Csak amikor borítót kerestem ehhez a bejegyzéshez, a másik, csúnya borítóról jutott eszembe, hogy erről a könyvről már olvastam Lobonál, de ha a vakvégzeten kívül volt még valami ok, akkor az elrejtőzött a tudat(om) alatt.

A fülszöveg alapján sci-fibe ágyazott vérfeminista hülyeséget vártam, ráadásul Atwood híres és aktív feminista, amitől én berzenkedem, de az esély megkapta.

A szolgálólány meséje viszont jó, sőt nagyon jó. Olvasmányos, elképesztő és elgondolkodtató. Lehet hogy egyik telihold idején én is vérfeministává váltam, de nem találtam benne semmi olyat, ami miatt a feministák ki szokták csapni nálam a biztosítékot. De lehet, hogy túl komolyan vettem a sci-fi vonanat. A könyv pikantériája inkább belőlem fakad. Nem biztos, hogy baromi jó ötlet volt terhesen olvasni egy olyan könyvet, amelyben minden a gyerekek körül forog, a nők meg vagy selejtek, vagy agresszívak, vagy jól mentek férjhez, vagy élő inkubátornak használják őket. Illetve vannak még a "rossz lányok", de ők nem hivatalos létforma, csak a rendszerből kiirthatatlan szükséglet.

Ahogyan a szakértők ígérik, kicsit olyan, mint Orwell 1984 című könyve.