Főként a nőkről

Hasamon a kék erek úgy futnak,
mint egy modern és divatos nyaklánc.
Mögöttük a gyerek játszik.

Döbbenet és értetlenség, általában ez a két érzés jár át a női széthúzás láttán. (Igen, ezért szeretem jobban a pasikat, sokkal egyenesebbek és nyilvánvaló, hogy mit várhat tőlük az ember lánya, és mielőtt úgy tűnne, szenté avatnám magamat, nyíltan bevallom, hogy a cukiságfaktor nem tölt el boldogsággal egy rakás gyerek vagy egy rakás kiskutya láttán.) A terhességem viszont közelebb hozott a nőkhöz. Elsősorban és legnagyobb meglepetésemre anyuhoz. Amióta gyereket várok, sokkal jobban megértem őt és kevésbé vagyok vele szigorú, mint korábban. Közben nyilvánvalóvá vált, hogy már anya barátnőim sokkal jobb barátok a terhességem idején, mint anno én nekik voltam. Remélem, megértik, hogy elképzelni egészen más, mint átélni az anyaság dolgot. A fene se tudja, hogy a hormonok, az ösztönök vagy mi a fene kezd el ilyenkor működni, de leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mintha eddig egy pasztell kép lettem volna, most pedig kontúrosabbak és élesebbek a kép színei, ugyanakkor – némi ellenmondásnak tűnik, de -, szelídültem és vadabb lettem. Szelídebben élek, jobban óvom magunkat, mint eddig magamat, sőt nyugodtabb és lazább vagyok, viszont a legkisebb rosszindulatra előtör belőlem az anyatigris és nem csak akkor, ha az én gyerekemet bántják, hanem akkor is, amikor egy másik gyereket.

Azt nem részletezném, hogy mekkora parasztság, fedje bár az őszinteség álcája, egy koraszülött vagy egy újszülött babáról azt mondani, hogy gusztustalan, de az igazi döbbenet, hogy eddig valaki eljut. Ez a gondolat megfogalmazódik a fejében, miközben ő is nőből van. Mintha az élet tökéletes dolgok végtelen halmaza volna. Mintha a tökéletesség vagy a szépség örökké tartana és nem csak pillanatokra birtokolnánk.

Elképzelni sem tudom, hogy milyen lesz először meglátni a gyerekemet. Azon pedig nem is töprengtem, hogy szép lesz-e. Szép hát. Vörösen, nyálkásan, szülés után fáradtan valószínűleg megdönti majd az állítást, miszerint gyerekkel és kutyával mindent el lehet adni. De milyen messze szakadtunk az élet valós dolgaitól, amikor nem tudjuk becsülni és értékelni az újszülöttet. Miféle szépségdolog lehet fontosabb annál, hogy megszületett, hogy végig küzdötte a születést, majd egy idegen, új közegben tanulja az életet. Tudom, hogy én vagyok a kattant meg a túl és hű, de én ismerkedni szoktam. Figyelgetem, nézegetem az újszülötteket, aggódom értük, megszeretem őket és mire oda jutnék, hogy kritikusan végignézzem a piciket, már „elrabolták a szívem”. Engem nem szépséggel lehet levenni a lábamról, hanem erős akarattal, kitartással és némi kópéssággal. Bár beszélni nem tud, egy koraszülött csecsemő minden pillanatban erejét és akaratát bizonyítja. Értelmének nyiladozását pedig egy kívüálló apróságnak gondolja, miközben a gyerek életében mérföldes lépés.

Hogyan képes egy nő – szóval vagy tettel, mindegy – bántani egy „kenyérnyi” gyereket, aki az életéért küzd? Hogyan merészel ítélkezni? És honnan veszi a bátorságot, hogy egy aggódó, sebeiből éppen gyógyuló és hegyeket megmozgató anya lelkébe gázoljon? Erre a butaságra nem találok mentséget. Ahogy arra sem, amikor az anyós, addig-addig piszkálgatja a menyét, amíg annak elapad a teje. Mert van ilyen is, és ezt is a jó szándék és az őszinteség zászlaja alatt teszik. Nekem szerencsém van a környezetemben lévő nőkkel. Óvnak és vigyáznak rám. Nem babusgatnak, azt nem bírnám elviselni, de kedvességgel és figyelemmel halmoznak el. Szerintem ez is hozzájárul, hogy ilyen könnyű és szép a terhességem.

Békávézás közben viszont figyelem a nőket. Vannak, akik meglátják a pocakomat és rám mosolyognak, nem a hasamra, hanem a szemembe néznek és úgy, és átadják a helyüket. Ők anyuval egykorúak általában. A csitrik, mindenféle zavarérzet nélkül üldögélnek tovább és annyi figyelmet sem szentelnek a terhességemnek, mintha egy piros kalap lenne a fejemen. Velük elnéző vagyok – arról kevésbé tehetnek, hogy a szüleik nem tanították meg nekik az illemet -, mert nem tudják, milyen a terhesség, még dacolnak az anyjukkal, lázadnak. A nagymama korúakat nem ilyen egyértelmű besorolni. Vannak, akik azonnal beszédbe elegyednek velem és ugranak, hogy átadják a helyet, vannak, akik átnéznek rajtam. A korosztályom is hasonlóképpen viselkedik, de sokkal több a kedves szó, mint az üres tekintet.

Hova jut a világ (hova jutottunk), ha nincs meg a zsigeri ösztön, hogy fokozott figyelemmel védjük a gyerekeket, terheseket és az öregeket? Annál pedig nincs természetesebb és még nagyobb bajban lenne a világ, ha az anyák nem védenék meg gyerekeiket. Még terhességem elején, az egyik barátom tett vicces, de nem túl kedves megjegyzést a kölyök nevére. Vérig sértődtem és a tüske azóta is bennem van. Hallgatólagos megállapodással nem beszélünk a névtémáról, de mindig kéznél van a „pisztolyom”, hogyha legközelebb szóbahozza, lelövöm.

Nem tudom, hogyan lehetne szétválasztani a bántó és a nem bántó észrevételeket, mert ugye az se járja, hogy az anyát és a gyerekét egy burokkal védjük és akkor úgy minden jó lesz. A kritikák, észrevételek, tanácsok segítenek, de nem mindegy hogy ki mondja, hogyan, miről és miért. Azt a doktornőt sem értem meg, aki a 30. heti ultrahangon nem mutatta meg a gyereket. Hát nem tudja, milyen izgalommal fekszik fel egy kismama a vizsgálatra?

Furcsa dolog a terhesség, valószínűleg az első a legfurcsább, hiszen olyan ismeretlen terültekre jutottam, amelyekről elképzelésem sem volt. Egyszerre boldogság és egyszerre kellemetlenség, ha rúg a gyerek, nincs kép, amit a gyerekhez lehetne társítani, én fényes melegséget érzek, ha a kölyökre gondolok, és irtó giccsesnek hangzik, de kisimulok és megnyugszom, ha a gyerekre gondolok vagy a gyerekhez beszélek. Könnyű és problémamentes szülésért szorítok, és azt várom legjobban, hogy magamhoz öleljem és megszagoljam a kölyköt. Persze, majd utána megnézem, milyen a szája, az ujjai és a lába (baltás, mint az enyém, vagy nem baltás, mint az apjáé). Természetesen a leggyönyörűbb baba lesz a világon, mondhat bárki bármit.

Eddig sohasem gondoltam bele, hogy mit csinál végig egy koraszülött baba és az anyukája, de amióta ízelítőt kaptam belőle, csodálom azokat a nőket, akik hegyeket képesek elhordani a hátukon és nem értem, hogyan lehet bárki, főleg, ha nőből van, aki ne segíteni és támogatni akarná őket. Vagy legalább ne okozna fájdalmat feleslegesen. Fontos lenne, hogy mi nők tartsunk össze, véd- és dacszövetségben, mert feladataink súlyát (és örömét) igazán mi tudjuk, a férfiak csak elképzelhetik, és mi tudunk egymásnak segíteni, hogy könnyebbek legyenek a terhek. Nem kell más helyett vinni, nem kell babusgatni, de a kedvesség és a szeretet, a legnehezebb pillanatokban is segít. Talán ezt is csak azt tudja, aki körül vannak emberek, akik szeretik… Gyakran megpróbálom elmondani a pasimnak, hogy mit érzek, amikor megmozdul bennem a kölyök, néha felkiált, amikor a kölyök jól irányzott rúgással eltalálja a kezét, vagy néz rám kérdő-csodálkozó-mosolygó szemmel, amikor a gyerekhez beszélek, de végig kívülálló marad és néha, köldökön keresztül bekiabál neki, hogy szevasz fiam, én vagyok az apád. Mindig természetesnek vettem, hogy a kölyök tudja, hogy én vagyok az anyja - lesz ebből baja bőven - érzi a szívverésem, a testemből táplálkozik és a köldökzsinór biztos pont az életében, amely hozzám vezeti. A másik ultrahangos doktornő mondta, hogy jó hosszú a köldökzsinór. Valahogy ez is egybevágott azzal, amit én gondolok, olyan messzire mehet, ahová csak akar, viszont hátországnak mindig ott leszek.

Családfelállításon történt, hogy nők ültünk a földön, terpesztett lábakkal, mint egymás mögé pakolt sarokvasak és akkor én mondtam ki, hogy az élet áramlik. Azóta eszembe jutott, hogy akármennyire is önálló és frappáns egyéniségnek gondoljuk magunkat, mi nők, csak egy szem vagyunk a láncban. Akár szülünk gyereket, akár nem, nem vagyunk semminek az eleje vagy a vége, koronája meg pláne nem, csak részei, apró pici részei...