Leszabott madzag

Nem lenne jó előre tudni, hogy 1 perc, néhány óra, néhány év vagy több tucat év áll előttem. Nem hiszem, hogy másként élnék. (Remélem, hogy nem élnék másként.) Na jó, lehet, hogy nem vennék ruhát és cipőt szezonvégi leárazáskor, hogy majd jövőre úgyis kell, és többet járnék kedvenc éttermembe, de ennyi. Ha túl kevés idő áll előttem, akkor abba úgyse fér bele egy élet, illetve ami jutott annyi az élet, ha pedig még évtizedek, akkor abba úgyis minden belefér, ami nekem rendeltetett. Már a gondolatra elbőgöm magam, hogy talán nem tudom felnevelni a gyerekem/gyerekeimet, viszont, talán botor módon, azt gondolom, hogy az élet ajándék. Bármilyen életfeladatot kapnak, bármilyen akadályokat, lubickolnak majd az életben. Néhány hete mondta É, hogy bármit teszek, akár a vonat elé fekhetem, akkor sem tudom megakadályozni, hogy a gyerekem beteljesítse karmáját, és már az is a karmája része, hogy mikor és hova születik.

Mindez persze arról jutott eszembe, hogy annyi mindent szerettem volna csinálni a kölyök születéséig, mármint ebben a hét hónapban, és fogalmam sincs, hogy mikor akar ő megszületni, és addig mit tudok megcsinálni. Azt se tudom, hogy befejezem-e azt a könyvet, amit éppen olvasok. És elképzelni se tudom, hogy milyen lesz, amikor majd ő itt lesz.

Egyre többször jut eszembe, hogy az ő születése, nekem is születés lesz. Mindketten otthagyunk  egy jól ismert, biztonságos közeget és új "terepre" lépünk.