A világ végére is

A védőnő reggel padlóra küldött. Először megjegyzést tett vizesedő bokámra, majd a súlyomra. (Halkan jegyzem meg, hogy január óta, az ő szigorú és könyörtelen mérlege szerint is összesen 7 kg-ot híztam. Na jó, az igaz, hogy az induló súlyom nem volt alacsony.) Így harmadik találkozásunk megpecsételte a sorsunkat. Már a kókuszmatrac és pvc lepedő kombinációnál felhúztam a szemöldököm (mi értelme agyoncsapni pvc lepedővel a kókuszmatrac jó tulajdonságait), de most, amikor azt "követelte", hogy napi másfél liternél ne igyak többet és kórházzal fenyegetett (mindenki más és a józan ész is éppen arra biztat, hogy minél többet igyak), gyorsan a távozás mezejére léptem és megjutalmaztam magam egy epres marcipános, chilis csokival meg fél kiló szilvával.

Azóta, persze pszichésen, fájnak a lábaim, de a lendületemet visszanyertem. Ezernyi dolog jár a fejemben, csodák csodája egyik sem babakruha vagy babakelengye, ezekkel már készen vagyok, hanem szokásos "huncutságaim". Könyv, film, barkácsolás, na jó, ez utóbbi a gyerekszobába. A lustaság is furcsa tünetekkel jelentkezik. Lusta vagyok elmenni egy étterembe, ezért inkább zöldséges tésztát főzök a barátnőmnek, felmosófával a kezemben nevetünk az élet viccein és az átbeszélgetett négy óra után, alig beszélgettünk érzésem van, és kicsit még dolgozom, hogy kerek legyen a nap. Ha most akármit csinálhatnék, akkor az új narancssárga-kék papucsomban elindulnék a Caminon. Mennék, amíg bírok, egy fa árnyékában megpihennék és olvasnék, újra mennék, harapnám a levegőt, ropogós kenyeret ennék sajttal...

Zárt kis világom falai repedeznek, olyan kedvesen tud rám mosolyogni egy-egy nő. Az előbb a szomszédok "támadtak le", hogy milyen szép kismama vagyok, a kozmetikusomnak legközelebb nagyobb borravalót adok, igaz ők már azt is látják, közeleg a szülés (száj és orr alapján). Szerintem minden kismamát azzal kábítanak, hogy milyen szép kismama, én meg néha elhiszem. Aktuálisan a testemmel az a legnagyobb bajom, hogy nem tudom pirosra lakkozni a lábujjaimat.