A tegnapi nap margójára

Üldöz engem a Kosheentől a Catch. Az egyik kedvenc zeném. Hat évvel ezelőtti nyáron - Úristen, már hat év telt el! - lemaradtam egy Kosheen koncertről és pár nappal ezelőtt szintén elszalasztottam egyet.

Jövőre egészen más ember leszek, mint hat évvel ezelőtt voltam. Nem leszek normálisabb vagy kevésbé bolond, de minden sejtem lecserélődik. Most még itt van néhány abból a hat évvel ezelőtti énből és felszínre löktek néhány emléket. A páfránymintás tapétát, az első felnőtt albérlet boldogságát, a meglepetést, hogy az exférjem (akit én már nem tekintettem férjemnek, bár papírunk volt arról, hogy házasok vagyunk) és legjobb barátnőm egy párként csenget be hozzám és köszönt fel szülinapomon és egy tepsit kapok tőlük ajándékba. Arra már nem emlékszem, hogy azon a szülinapon éppen miért bőgtem, de bőgtem, az biztos. Ez a hagyomány legalább húszéves korom óta tart.

Valamikor akkor kezdődött, amikor születésnapomra egy csokitortát kaptam a koleszban. Alig lézengett néhány ember a K1-ben és mi valami semmiségért mentünk át a másik szobába. Mint kiderült, a semmiség csak ürügy volt, terített asztal - ágyneműtartóból és rajztáblából készített terített asztal - és torta várt rám.

Néha elfelejtem, hogy milyen sok embernek vagyok fontos. Tegnap egész nap csengett a telefonom, még apa is felhívott, és kaptam szülinapi tortát is, de nem akármilyet, hanem igazi házi készítésűt. Így megy ez. Gyerekként meghal az ember, hogy cukrászdai, habos-fodros, marcipándíszes tortát kapjon, felnőttként pedig minden ajándékánál fontosabb a torta, amit csak neki sütöttek, amin helyiérték szerint áll öt gyertya és így adja ki a harminckettőt.

Ami nincs, nem fáj, csak sejteni lehet hiányát. Eddig mindig azért voltam elkeseredett, ami az én életemből kimarad, amióta viszont terhes vagyok, sokkal inkább az anyák pártján állok. Ami nekik kimarad az életükből, az pótolhatatlan...