Budapesti zenészek

Egyre inkább úgy vagyok Budapesttel, mint egy régi szeretővel. Olykor halálosan idegesít, máskor viszont örömmel szemlélem ismerős mozdulatait és szeretni tudom tökéletlenségeit. Néha eszembe jut, az első találkozás, amikor nem valahonnan valahova tartotta a legbiztonságosabb úton, hanem észrevettem a várost. Amikor először voltam turista Budapesten. (Tulajdonképpen hiába élek itt már évek óta, hiába történnek itt életem meghatározó eseményei, mégis turista vagyok.) Az adventi fényekbe öltözött körút csábított el először és ha becsukom a szemem, még magam előtt látom a kopasz fákon végigfutó füzéreket és a Madách színház kivilágított homlokzatát.

Egyik este a 76-os trolit vártam az Andrássynál. A lámpánál vagánycsávó állt vagánycsávó autóval. Dübörgött a zene. Tuc-Tuc-Tuc. Az autó előtt egy bácsi ment át a zebrán, fém, soklábú botja ütemesen csengett. Csik-Csik-Csik. Az eredmény Tuc-Tuc-Csik-Tuc-Tuc-Csik lett. Eszembe is jutott, ha egyszer írok egy forgatókönyvet, akkor beleteszem. Olyan lesz, majd mint a Három színben a néni az üvegekkel.