28. hét

Napok óta imádkoztam már az esőért. Nem a kukoricára kellett, hanem hőségenyhítőnek. Persze, megint pontatlanul fogalmaztam, így reggel azzal a kellemetlenséggel kellett szembesülnöm, hogy a cipő megkötéséhez már túl nagy a pocakom vagy túl rövid a kezem. Nem hiszem, hogy a kezemmel lenne baj, mert eddig éppen elég hosszú volt, a pocakom pedig már olyan nagy, hogy ötvenes nőkön kívül fiatal pasik is átadják a helyet a békávén.

Azzal általom magam magam, hogy a gyerek befordult a szülőcsatorna irányába, mert jobb okot nem tudok elképzelni, miért is akarok szétszakadni ott, ahol az apja betette az apait, igaz a nagy rugdalózást még mindig bal oldalt érzem. A kölyök vad mozgása furcsa kettősséget ébreszt bennem. Egyrészt hihetetlenül büszke vagyok, hogy ennyit és ilyen ügyesen mocorog, másrészt sokszor kellemetlen, amit csinál.