Az élet olyan komoly dolog, hogy abba bele kell halni

Abszinth volt az utolsó csepp és ez: "...mostanában sokat gondolkodom azon, barátaim-e nekem azok, akikkel egy ideje már csak olyan témákról beszélek amikor jó esetben havonta egyszer találkozunk, hogy ki milyen házat vett, hogy megy a kocsi, mi van a munkahelyen meg mennyi illetéket kell fizetni az apeh-nek. Kurvára nem tudok rólatok semmit, azt tudom, milyenek voltatok, hogy mik történtek veletek, mik történtek velünk tizenöt éve, meg tíz, meg öt, de hogy most mi van, kik vagytok, mit szeretettek, arról fingom nincs. Azt tudom nagyjából, hogy mennyit kerestek, hogy mennyi illetéket kell fizetnetek, milyen házat vettetek, hogy halad a gyerekprojekt, hogy mi van a pénztárcátokban, de bazmeg, ez semmit nem mond el egy emberről..."

Most, hogy pocakomban a kölyök, komolyan agitálnak, hogy éppen ideje lenne felnőnöm. Amilyen érzékeny hülye vagyok, még komolyan el is gondolkoztam a dolgon: felelősséggel tartozom a kis pondróért és biztonságot kell számára teremtenem. De a fene essen ebbe az egész életbe, valahogy mindig úgy fordul a kocka, hogy felnőttnek lenni szar. Óriási szopás mindenféle élvezet nélkül. Többé senki sem kíváncsi arra, hogy mit olvastál, hogy milyen álmaid vannak, hogy milyen bolondos tervek keringenek a fejedben, viszont a dolgod, hogy szenvedj, hogy beállj a sorba és szorgalmas robotként dolgozz. A lélek kiüresedését, pedig már annyian végigasszisztálták, miért éppen te halnál bele. Ha nem szenvedsz, akkor felelőtlen vagy, ha nem a felnőttek értékrendjét követed, akkor bolond vagy, ha álmodozol, akkor idióta vagy. Sohasem az a kérdés, hogy mikor beszélgettél egy jót a férjeddel, a kérdés, hogy az elmúlt hónapban mennyit tettetek félre és mikor vesztek új autót. Nem tagadom, hogy kell a pénz, de nem vagyok hajlandó a pénz és a fogyasztás szolgájává válni. Szarok a látszatra és az előítéletekre. Hiszem, hogy a két véglet között van egy középső út, ha meg nincs, akkor vágok egyet. Tudom, hogy a gyerekem nem fog nélkülözni és tudom, rosszabbat tennék neki, ha feladnám önmagam, mintha ragaszkodom a számomra fontos dolgokhoz. Nem vagyok már gyerek, de a felnőtteket nézve felnőtt sem akarok lenni. Maradok skatulyán kívül, ott úgyis szeretek lenni.