Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia

Varázslatos cím: a bogyósgyümölcskertész fia. Már akkor beleszerettem, amikor legelőször meghallottam. Mesecímek szoktak ilyen varázslatosak lenni, de Háy János könyve nem mesekönyv és ha nagyon szigorúan nézem, nem is varázslatos. A novellafüzér a gyerekkorban kezdődik és a kamaszkoron át eljut a fiatal férfikorig és közben lenyomata a hetvenes és nyolcvanas éveknek. Nálam kicsit idősebbeknek ugyanilyenek voltak ezek az évek, nekem csak néhány dolog volt ismerős, mintha az álomfoszlányok helyét keresném a reggeli fényben*, a gyerekemnek pedig ugyanolyan távoli és ismeretlen lesz, mint a Mátyás király meséi. Bár éppen úgy tipikusan magyar, hogy a boldog gyermekből elkeseredett felnőtt lesz, és környezetemből nagyon ismerős ez a minta, én meg ezt a "hozzáállást" nagyon nem szeretem, de a könyvet szerettem.

*Na, ez most nem egy myreillei-túlzás vagy négédesség. Hat óra húszkor a nap a bérházak fölé emelkedett, besütött a bejárati ajtó apró ablakán, onnan átrohant a fémlétrára és besütött a vackomba. Hat óra harminckilencre az utolsó kósza napsugarak is elhagytak, kint ragyognak. Valamiért felébredtem öt ötvenkor és nem volt kedvem visszafeküdni. Helyette rendezgetek: elindítottam a mosógépet, fejemben kóvályognak az álom foszlányai, restanciákkal számolok le, mindjárt nekiállok kakaóscsigát sütni és friss kávét is főzök az uramnak, mire felkel...