Nagy feketeségben egy kis szürke folt

- Kukacos. - jelentette ki a doki határozottan, majd a nagy feketeségben mutatott egy kis szürke foltot. Én abból semmit sem tudtam megállapítani. Ezután még felsorot egy csomó adatot (súly, hossz, combhossz...), de agykapacitásomat annyira lefoglalta az előző információ, hogy egyiket sem voltam képes megjegyezni. Élvezettel hallgattam, hogy dicsérgette a kölyköt, én pedig fejecskéjét, kezeit, lábait nézegettem. (Húú, olyan hosszú a combja, mint az apjának.) A legfelkavaróbb mégis pici szívének dobogása volt, a gépen keresztül betöltötte az egész vizsgálót és még most is hallom a fülemben.

Egyre jobban várom, hogy magamhoz öleljem.

A kórház két virágzó fával fogadott és azonnal levett a lábamról, de utána jött a fekete leves: tömeg, mufurc nővérek és a tájékoztatás teljes hiánya. Elveszett voltam. Annyira, hogy volt egy pillanat, amikor fel akartam állni és elmenekülni, de végül maradtam és minden a helyére került, találkoztam kedves kismamákkal, kedves nővérrel és kedves, humoros doki bácsival.

Nekem úgy tűnik, hogy a mai nap a tavasz legszebb napja.