A véletlen margójára a valóság és a képzelet összemosódásáról

Vannak olyan esték, amikor valaki egy láthatatlan, de súlyos kendőt terít a vállamra. Ilyen volt a tegnapi is. Hétfő esti hangulatban - CSINY (New Yorki-i helyszínelők nélkül) - unatkoztam a keddi estén és kapcsolgattam a tévét. Először jobbról balra, majd vissza, végül rászántam magam egy egész körre, mit számít már nekem, jöhet a kínai csatorna és a mezzo, úgyse lesz már jobb ez a mai este. A Zone Europán viszont megálltam és bambultam a zöld betűket a fekete háttéren. Amikor megjelent a felirat, The Piano, nagyot dobbant a szívem, de amilyen ökör vagyok, csak a második jelenetnél ismertem fel az egyik kedvenc filmem. A világ a helyére került, mintha egész este erre a filmre vártam volna. Összevackolódtam és ezredszer is megnéztem. A pasimnak viszont egy életében első volt, viszont azóta néha arra figyelek fel, ahogy a film jellegzetes dallamát fügyüli. Bár nekem gyakran eszembe jut a film és Michael Nyman filmzenéjét is gyakran hallgatom, az utóbbi időben kicsit nagyobb figyelmet kap, mert Isabelle Delobel és Olivier Schoenfelder műkorcsolyázók az egyik kűrjüket a filmzenére futják, sőt még a jelelést is használják. Illetve, ha már itt tartunk, pár napja nyertek a göteborgi jégtánc világbajnokságon. (Nem kedvelem a korcsolyaközvetítéseket, de eddig kétszer láttam azt a bizonyos kűrt.)

A zongoralecke (The Piano) olyan volt, mint amilyennek szeretem és még mindig nem unom, viszont nincs benne az a rész, amelyet olyan sokszor emlegettem. Vagy legalábbis most nem volt benne. Nem tudom, hogy az emlékeim és a képzeletem tréfált meg vagy ebből a tévés verzióból maradt ki a gödrös jelenet. Mindenesetre furcsa, hogy a gödörbe sikítós jelenet élénken él az emlékezetemben, viszont nem tudom, hogy a tegnap esti filmben melyik két jelenet közé illeszteném.