Feldmár András: Szégyen és szeretet

Mindig és újra elhatározom, hogy már annyit olvastam Feldmártól, éppen elég lesz, de azután mindig és újra elcsábulok egy-egy új könyve megjelenésekor. Legalább három napig nem akartam megvenni a Szégyen és szeretetet - ez nálam hosszú ellenállás -, de most, a könyv hatása alatt, áldom az eszemet, hogy mégis megtettem. Valahogy - na jó, legyen véletlen -, mindig arról olvasok nála, ami éppen foglalkoztat. Most éppen ez a kedvencem (meg ez és ez):

"Ha én valakit szeretek, akkor biztos, hogy nem fogom őt megszégyeníteni. Mert a szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak. Ez a minimum ahhoz, hogy én azt mondhassam, hogy szeretlek. Mert ha azt mondanám, hogy nem tudnálak bántani, az hazugság. Vagy én akkor egy hatalom nélküli senki vagyok. Tehát hogyha azért nem bántalak, mert nem tudlak bántani, az nem jelenti azt, hogy szeretlek. De ha tudnálak bántani, és elhatároztam, hogy nem foglak soha, akkor szeretlek, szeretlek, szeretlek, és közben bántalak, akkor mégsem. Akkor bántalak. A bántás szerintem nem lehet szeretet."

"...hogy jól bánjunk egymással, attól függ, hogy ne felejtsük el, hogy a másik hihetetlenül más. Végtelenül más, mint én vagyok."

"A szeretet bizonyítéka a szeretetben van, nem abban, aki szeret. Hogyha én úgy szeretlek téged, ahogyan én akarlak szeretni, az teher lehet neked. Azért mondom, hogy meg kell ismerni, akit szeretek, mert úgy kell szeretnem, ahogy a másik akarja, hogy szeressem. Küönben én mondhatom, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, miközben te titokban arra vársz, hogy meghaljak."