Leányok kökörcsinről álmodnak

Báránybőrbe bújt farkas volt az esti álmom. Gyerekkorom kisdombjánál jártam és a dombon mindenhol leánykökörcsinek nyíltak. Lépni nem lehetett tőlük. Elmélyülten figyelgettem a szárakon meredezők kis szöszöket, a lila szirmokat, mert még sohasem láttam igazi leánykökörcsint. A fényképezőgépem viszont nem volt nálam. Ugyanolyan hülyén éreztem magam, mint csokiallergiás a csokigyárban. Az pedig már csak a slusszpoén, hogy két hete kirándulni mennék és leánykökörcsint fényképeznék...

Szeretem, amikor egy szokásos nap hajtűkanyart vesz és meglepetést hoz. Tegnap este, éppen a bealvás határán voltam, amikor megszólalt a telefonom. Van egy szabad estém, találkozunk? Találkoztunk és olyan rendben volt a világ, mintha így írták volna meg a nagykönyvbe.

Néha viszont aggódom. Két dologon. Az egyik, hogy sokat beszélek a kis alienről, a másikra pedig a pasim hívta fel a figyelmem, tudnillik minden visszautasításnál az első gondolatom, hogy a másik már nem szeret. A pasimmal és néhány barátommal nem csinálom, viszont nagyon sok emberrel rendszeresen. Halkan magamban. Az eszemmel tudom, hogy nincs szó semmi nem szeretésről, hanem csupán arról, hogy más dolga van, más éppen fontosabb és lényegi dolgok nem változnak, de a szívem összeszorul, és a görcs egészen addig nem oldódik, amíg rám nem mosolyog és megbizonyosodom arról, hogy még mindig szeret. Ha két hétig nem találkozunk, akkor két hétig áll görcsbe szívem azon része, ahol őt szeretem... Ha pedig kiderül, hogy már nem szeret, akkor egyszerűen nyugtázom, hogy megint igazam volt.