Túlélni a szeretetet

Sohasem szabadulhatok saját csapdámból és azóta se sokkal könnyebb, amióta értem a saját és az ő viselkedését. Először minden normális. Feloldódok a szeretetében, élvezem, hogy szeret, majd egy idő után (általában 15 percen belül) a szeretet gúzsba köt, nyakamra szorul és nem kapok levegőt. Mindig is így volt. Én meg okos kisállatként, egy idő után (gyerekfejjel) már bele se mentem az első szakaszba (feloldódás), mert sohasem kerülhettem el a második szakaszt (menekülést). Minél jobban menekültem a szeretete elől, annál kétségbeesettebben szorított. Vágytam a közelségre, de a közelében agonizáltam, ezért távolodtam. A levegőre nagyobb szükségem volt, mint a szeretetre. Tulajdonképpen mindegy volt mit teszek, már születésem előtt eldőlt, vagy így, vagy úgy, kis nyomoronc leszek.

Mostanság próbálok többet adni magamból, enyhíteni a hiányom, kicselezni a tudatalatti kódot, amely keserű pirula mindkettőnknek. Nem megy egyszerűen. Ugrom a fejeseket, bagatellizálom a nyakam köré fonódó szeretetszálakat, de amikor eljövök, kiszakad belőlem a nagy sóhaj: megint túléltem. Egyetlen eredményét látom a próbálkozásaimnak, mostanság ő boldogabb, mint régen.