The heart asks pleasure first

Ülök a sötét szobában, csak a laptop képernyője világít meg a másik szobából a lámpa. A lámpa alatt ott a könyv, amit éppen olvasok és amit otthagytam, mert becsipogott egy üzenet. Halkan szól a zene. The Piano. Most éppen a The heart asks pleasure first majd egy kis kitérő után a The promise, ezt a két dalt szeretem a legjobban.

Csorognak a könnyeim. Már véget ért a csipogás, most fénytelenebb a világ. Nem tudom, hogy mit lehetne tenni. Hogyan lehet egy kisfiút visszavezetni önmagához, miközben a kisfiúból férfi lett? Hogyan segíthetném, hogy megmentse saját magát? Pedig lehet, hogy minden mostani szenvedéséért én vagyok a felelős. Én segíteni akartam, de nem volt elég bölcs, nem lehetett elég bölcs ahhoz, hogy teljes egészében átlássam a helyzetet, hogy előre lássam a jövőt.

Oh, ne mondd nekem, hogy minden azért történik, mert így kell történnie és csupán kis porszem vagyok a gépezetben, aminek semmi hatása sincs a gépezetre. Igenis ott az a nyüves "ha" és ha ott van, akkor volt választás, volt legalább két út...

Csorognak a könnyeim a kisfiúért, a nagyfiúért, csorognak a tehetetlenségtől és a bánattól.

Isten nagy tréfamester. Simán leültet beszélgetni korábbi önmagaddal és orrod alá dörgöli minden keménységed és önfejűséged. (Ha tudnám, hogy hányadik, akkor ez megint egy Myreille szubjektív lenne...)